George Tumpeck : A vérszomjas medve

*

 

 

 

Történt, amikor történt, úgy a nyolcvanas évek végén. Haveri társasággal Campbellford városa közelében, egy folyó mellett kempingeztünk. Magyar társaság, voltunk vagy húszan. Feleségek, gyermekek, és természetesen mindenki nagy pecás. Mivel nekem nem volt csónakom, a partról horgásztam, amikor megérkezett Jenő lóhalálában, a vízen csónakkal. Alig győztem beszedni a zsinórokat, botokat, mert olyan nagy sebességgel jött, és már messziről kiabált:

— Ugorj be!

— Nem ugrok, gyere közelebb. — Azt hittem először, hogy valami hülye vicc, de Jenő ábrázatát látva mégis beszálltam.

— Medvét találtam! 

— Rendben, de mi közöm van nekem ehhez?

— Na, majd te megfogod — volt a válasz.

Nem tudom, ki terjesztette el rólam, hogy én Angyalföldön harmincéves koromra, mint kiöregedett medveidomár tevékenykedtem, de megrúgom!

Jenő még magyarázott valamit, de a csónakmotor zaja elnyomta a szavait, és csak foszlányokat értettem, illetve azt sem nagyon, mert az előtte való este, a tábortűznél, rendesen a pohár fenekére néztünk. Szóval az én képzeletemben, most így, másnaposan, hajnali négy órakor, elindultam a medve legyőzésére. Mit mondjak: nem voltam boldog, na meg Jenő sokkal erősebb is volt, mint én, hát győzze le ő!

Aztán megláttam a medvét. Illetve először azt hittem, hogy valami patkányt.

Ezt megmagyarázom. Ez a medve ugyanis egy mosómaci kölyök volt. Állítólag Jenő ezt még a csónakban mondta, de én nem halottam. Egy kis sziklacsúcson, ami csak öt centire állt ki a vízből, rémülten kapaszkodott. A csónak hullámai lesodorták, és ő riadt kapálódzással visszaúszott, visszamászott. Az egész állat nem volt nagyobb, mint egy kismacska. A szemei sem nyíltak még ki. A folyót szegélyező magas /tíz-tizenöt méter/ sziklafalról eshetett a vízbe, és szerencséjére meg tudott kapaszkodni a kiálló sziklában. Hogy menyi időt töltött el így, nem tudom, de hajnalban hideg is volt, a víz sem volt túl meleg, na meg vakon, átázva, a mamitól távol, a helyzet nem lehetett biztató! Körülnéztünk a környéken, de nem találtunk nyomokat, ami arra engedett volna következtetni, hogy a mama maci a közelben van. Nem akartam megfogni az állatot, de végül is az lett a vége. A hajók hullámai a vízbe sodorták volna, és a legnagyobb valószínűség szerint, meg is fulladt volna.

Szóval, levettem melegítő felsőmet, belecsavartam a prüszkölő, nagyon mérges kölyköt, és mentünk a táborba. Remegett szegény állat, szerintem nagyon fázott is, és dühös volt. Olyan hangok jöttek belőle, mint egy igazi nagy medvéből.

Hogy félelmében ne morogjon, hát betettem a nejem mellé a hálózsákba. A hatás frenetikus volt. Nejem a Nattawasaga folyó déli torkolatánál élő indiánok harci üvöltésével, félmeztelenül menekült ki a sátorból — a környék pecásainak legnagyobb örömére — és segítségért kiabált. Érdekes módon, a nőknek reggel ötkor nincs humorérzékük. A kis állat, a meleg testét érezve, ázott bundában, vizes lábakkal végigtrappolt nejem hasán, és ezt azért nem kellett volna. Ilyet még én sem merek megtenni! Még nyolckor sem. Bátor állat!

Nejemet meggyőztük, hogy az a patkányszerű vizes izé, az egy eredeti észak-amerikai mosómaci, Made in Canada. Ettől megnyugodott annyira, hogy felismerte félmeztelenségét, és egy újabb sikollyal visszaugrott a sátorba. Délig nem jött elő, csak a kölyök morgását lehetett hallani. Azért összebarátkoztak, és délutánra, kicsit szégyenlősen megjelent, ölében a boldog és száraz macival. Izgatott kérdésére mindenki letagadta, hogy észrevették volna reggeli meztelenkedését. Azért este a haverok — mert hát a haverok már csak ilyenek —, kérdezték, hogy nem kellene-e megint beáztatni a medvét, és rátenni a hasára?

Másnap kezdődtek el az igazi gondok. Cumisüveg és szemcseppentő vásárlás, tejmelegítés… a nejem lelkesen etette védencét, estére mar banánt is kapott. Hazavittük Torontóba. Gyorsan fejlődött, pár hónap alatt kifejezetten csinos jószág lett belőle. Kedvenc tartózkodási helye a bal vállam lett, mert ott jó nagyokat lehetett harapni a fülembe.

Szófogadatlan és rossz volt. Tudta, mit szabad és mit nem. Ha kitettem a lábam a lakásból, akkor szisztematikusan végigcsinálta azokat a dolgokat, amit nem volt szabad. A kedvenc szórakozása volt a ruhásszekrény átrendezése. Egy polcot kiszemelt magának, onnan kidobálta a ruhákat, és megágyazott. Végül is nejem megunta az újrarendezést, és neki adta azt a polcot. Szépen berendezte neki. Másnapra a maci egy polccal feljebb költözött és az összes ruhát kidobálta a szekrényből. Nejem pakolt és őrjöngött.

Elkövette azt a hibát, hogy a maci fenekére ütött. Kérem, ez egy bosszúálló dög! Berohant a hálószobába, és rögtön odapiszkított a nejem párnájára! Később akárhányszor büntetve lett, mindig a nejem párnájára tojt.

— El kellene engedni — mondta egy szép napon a nejem, aki már unta a mindennapos párna cserét. Mentünk kempingezni vissza Campbellfordra. Medvéstől. Az volt a titkolt szándékunk, hogy három napig állandóan szabadon lesz, és így biztos elmegy. Tévedtünk.

Mikor megérkeztünk, kiugrott a kezemből és egy közeli nagy fa tetejére mászott. Örültünk, azt hittem, letudtuk a gondot. Este megjelent és kitúrta nejemet a hálózsákból. Ő nem örült neki… Hajnalban elindultam csavarogni az erdőbe reménykedve, hogy találok mosómedve nyomokat, esetleg egy családot, talán a sajátját, mert mivel itt találtuk, a családjának is a közelben kellene lennie. Boldogan rohangált a lábam alatt, hol előttem, hol mögöttem. Próbáltam ottfelejteni, amikor egy kicsit előre szaladt, de nem lehetett túljárni az eszén.

Másnap hajnalban sok halat fogtunk, és a lányok halászlét akartak enni. Kiterítve ott feküdt a parton hat, gyönyörű nagy ponty. Senki nem vállalta a halpucolást, úgy hogy rám maradt. Sajnos mindenkinél csak zsebkés volt, ami nem nagyon alkalmas erre, így maradt a balta. Levágtam a halak fejét, ennek maci örült a legjobban, és morogva húzta-vonta őket a homokban.

Ekkor érkeztek a turisták, akik elé a következő látvány tárult: úgy húsz őrült magyar, vagy száz üres sörösüveg, hat darab, baltával trancsírozott ponty, és egy mosómedve, aki a baltáról csöpögő vért nyalogatja. A vadőr, az értesítéstől számított öt perc alatt ért oda. Azt a hírt kapta, hogy egy vérszomjas medve, baltával a szájában, sakkban tart húsz részeg fürdőzőt. Jót nevettünk, elnézést kértünk a vadőrtől, mindezt úgy, hogy a vérszomjas medve a vállamon ült és vidáman rágcsálta a fülemet.

Valamit tenni kellett maci ügyben! Túlságosan emberhez szokott, de még nem volt reménytelen, mert így kempingezéskor vadászott is. Fogott pockot, egeret mindenfelé, és meg is ette. Induláskor, jó melyen bementem vele az erdőbe, ő pedig felmászott egy jó magas fára, és én sírva rohantam ki az erdőből. Ugrottunk a kocsiba és mentünk. A szívem szakadt meg, de akkor úgy éreztem, hogy macinak is, és nekünk is jobb így. Azóta sem vettem magamhoz más, vadonélő állatot.

Sajnálom őket, valóban nem háziállatok.

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem