A reprezentatív utaskísérő hölgy lezárta a Boeing 767-300-ER ajtaját. Szakaszosan fordult el a bonyolult mechanikájú zárszerkezet szürkére mázolt fogantyúja.
— Nem várhatunk tovább — súgta mosolyogva a közelében ülőkhöz.
A gépen már tudta mindenki, egy francia házaspár miatt vesztegelnek idestova tizenöt perce, de végre a torony megadta az engedélyt, felszállhatnak.
Csodálatos két hetet tudott magáénak Vilmos és Teréz, amit itt, az álmok városában, New York szívében töltöttek, egy nyereményjáték jóvoltából.
Poros hajdúsági falu újságosbódéjában vásárolták a kaparós sorsjegyet, alig hittek a szemüknek, megnyerték a fődíjat: amerikai út, teljes ellátással, két személyre.
Tíz éve, amióta összeházasodtak, nem voltak az országhatáron kívül. Kellett a pénz mindig valamire. Ikergyermekeik születtek az esküvőjük utáni évben, örültek, ha ruhára tellett. Amikor a két kisfiú iskolaéretté cseperedett a család nem maradhatott tovább Teréz szüleinél a szoba-konyhás nyári lakban.
Összekapartak minden mozdítható fillért, és megvették a sánta Szabó házát az örökösöktől. Rozoga épület volt, de az övék.
Vilmos esztergályosként dolgozott egy helyi nagyságnál, tűrte a megaláztatást, mert mi mást tehetett volna. Ünnepnap, szabadság, ismeretlen szavak voltak az újgazdag vállalkozó szótárában, és sajnos az idejében kifizetett munkabér fogalma is.
A GYES után Terézt nem vették vissza a bölcsődébe, ahol addig dajkaként dolgozott. Kevés a gyerek, nem szükségeltetik plusz munkaerő az intézménybe.
Szerencséjükre a közelükben lévő kocsma engedélyt kapott, hogy éjjel-nappal nyitva tarthasson, és a tulaj szegről-végről a rokonságukhoz tartozott, így hát nem volt kétséges, ki fogja kapni a meghirdetett pultos állást.
A férj is kénytelen volt megszokni, hogy nincs mindig „együtt fekszünk, együtt kelünk”. Ki kell venni a részét úgy a gyerekek nevelésében, mint a házimunkában. Főnökét leszámítva mindenki tisztelettel nézett fel rá. Férfi létére a munkába járáson és tévézésen kívül képes egyéb feladatot is ellátni háza és a családja körül.
Ez nem egy átlagos teljesítmény, lássuk be!
Másnap a környéken mindenki tudta, hogy ők a szerencsések, ők utaznak a lehetőségek országát felfedezni. Vilmos százhúsz kilós, zsíros nyakú munkaadója nem tudott magán uralkodni, kimondta kerekperec: aki távolabbi országba utazik, mint ő, ne számítson bérigazításra. Soha nem utazott sehová, mert félt, hogy épp akkor lopják meg a melósai. Inkább feláldozta magát és családját, mert bizony, ha ő nem, akkor az asszony és a gyerekek sem…
Két éve a számláját vezető bank megjutalmazta a jó forgalmat bonyolító ügyfeleit egy wellness hétvégével. Természetesen ő visszautasította a két személyre szóló egri utat, és felháborodva konstatálta, hogy nem lehet készpénzre váltani, amit úgyis rájuk költött volna az intézmény.
Telefonos bejelentkezés után személyesen kereste fel a házaspárt a szerencsejátékot felügyelő társaság egy munkatársa, hogy a részleteket megbeszéljék. Ment minden flottul, mint a mesében. A pasas kiokosította őket a vízumkérés folyamatáról. Ezt minden esetben az egyének maguk intézhetik, az USA ebbe sem enged beleszólást. Aki bélyegzőt üt a papirosra, annak a szubjektív megítélése dönt mindenek felett.
Az engedélyek beszerzéséhez kötötték a kiutazás időpontját, tehát miután minden okmány kész, jelentkezzenek, és újra felkeresi őket.
Hosszas telefonpróbálkozás eredményeként végre adtak terminust a boldog párnak.
Remegő lábakkal szálltak le a vonatról Budapesten, némi eltévedés után és egy „kedves” taxis segítségével (ami ötezer forintot taksált), megérkeztek az Amerikai Nagykövetség ajtajához. Nagydarab néger katona állt a bejáratnál, „élőben” még egyikük sem látott fekete embert. Nem titkolták a csodálkozásukat, tisztességgel megbámulták az őrt.
Hamarosan ők következtek, hisz mindenkit időre hívtak. Egyenként szólították őket, és bent hülyébbnél hülyébb kérdésekre kellett választ adniuk.
A vonaton hazafelé még mindig azon nevettek, vajon ki szerkesztette azt a kérdést: „akar-e Ön az Egyesült Államok területén terrorcselekményt előkészíteni, illetve elkövetni?”
Hál’ istennek jól felelgettek, a hivatalnok úgy döntött, a nagyhatalomra nézve nem jelentenek különösebb veszélyt.
— Megúsztuk — mondták egyszerre, és mosolyogva összeölelkeztek.
Késő délután értek csak haza, ennek ellenére úgy döntöttek, közlik a jó hírt a szerencsejátékos fickóval.
A férfi tettetett jókedvvel fogadta a hírt, mintha neki nem mindegy lenne, hogy „ezek” utaznak-e vagy sem.
— Jövő hét kedden felkeresem Önöket az otthonukban, és viszem a szükséges iratokat —, mondta negédesen, és valami visszhall’ félét mormolva letette a telefonját.
— Na ugye, megmondtam hogy nem kamu!? — ujjongott Vilmos, és a fészer kulcsát magához kaparintotta, hogy a disznóölésből kimaradt házi pálinkát megkeresse a lomok között.
Ma nagy nap van, egy kupicával megérdemelnek mindketten.
Szeretkeztek, majd egymás karjaiban aludtak el. Rég nem volt ilyen önfeledt csodálatos az együttlétük. A mindennapok keserű egyhangúsága rájuk nyomta bélyegét. A szexuális örömszerzés fontossági sorrendjük vége felé ballagott.
Csak egymást kényeztetni, kizárva a külvilágot, szavakat suttogni, édes becézőket…
— Erre vannak azok a szappanoperák a tévében, ha az asszony hallani akarja, akkor ott megkaphatja a lelkének hiányzó bókokat —, mondogatta viccesen Vilmos, ha olykor szóba került baráti sörözések alkalmával az otthoni ágy melege.
Mintha szégyelleni kellene, mintha nem lenne már illő egy bizonyos, házasságban eltöltött idő után imádva rajongani a másikért. Sokszor a benső ellaposodásával párhuzamosan a külső is elslamposodik. Már közel sem fordít annyi gondot magára a párok többsége, mint megismerkedésükkor. Hiányos fogak, elhanyagolt szőrzet, bűzlő lehelet, egysíkúvá slamposodott öltözködés.
Másnap bebuszoztak a közeli nagyvárosba, néhány holmit kellett venniük, mert most vették észre, hogy az öt évvel ezelőtti lakodalom óta, ahová a Vilmos munkatársa hívta őket, jócskán magukra szedtek. Ünneplő ruháikat nem kellett frissíteni, a munkahelytől hazáig megtette egy farmer is, bulizni meg nem jártak soha.
Teréz kikötötte, hogy a mostanság divatos, úgynevezett színes öltönyök közül válogassanak. Kis nyomásra szegény ura beleegyezett egy égkék pantallóba és a hozzárendelt mustársárga zakóba. Még néhány hihetetlen mintázatú inget és kettő darab vidámszínű nyakkendőt dobtak a kosárba, aztán jött a női szakasz. Vilmos ugyan megjegyezte, hogy zokni és cipő is kellene, ám asszonya lehurrogta, hogy a piacon a Kínainál jóval olcsóbbak az ilyen holmik.
Gyorsan ment a vásárlás a női osztályon is. Kettő, közel megegyező fazonú és színű, erősen a múlt század divatját idéző kosztüm, egy bóvli bross, és indultak is a kasszához.
Nem lesz sok cuccuk, tehát a táskarészlegről egy klasszikus formájú, jókora, de olcsó bőröndöt vettek.
— Olyan mintha kartonpapírból lenne — jegyezte meg Vilmos halkan.
Az igazságtól nem állt túl messze, a fontos, hogy fene olcsó volt. Nincs rajta kerék, meg miegymás, de „erős az ő ura, csak cipelje, ha már utazhatnékja támadt” mondogatta az utcán ácsorgóknak Teréz, amint a buszmegállóból hazafelé ballagtak.
Másnap a helyi piacon megvásárolták a még hiányzó holmikat, aztán gyerünk az ismerős szabóhoz méreteket igazítani.
A konfekcióban az a szép, hogy nem válogat, lehetsz gazdag, szegény, kövér vagy Adonisz, a méretek senkinél sem passzolnak.
Jó volna azzal elbeszélgetni, aki összeállította az embertípusok paraméterei alapján hivatalosan használt mérettáblázatot.
Úgy gondolom, valamikor egy asztal szélére kis papirkákon összecsoportosította kellő tisztességgel, gondossággal és hozzáértéssel, ám egy bugyuta gondnok ablakot nyitott szellőztetés okán, és egy lanyha szellő padlóra söpörte az adatokat.
A belsőellenőrzésnek szemet szúrt volna, ha emberünk túl sokáig ül a feladaton. Tehát idő híján nem rakhatott újra rendet, úgy maradtak a számok, ahogyan az isten és a keleti szél keverte.
— Holnap délután jöhettek érte, mindent félreteszek, hisz’ tudom, nektek most nagyon sürgős — veregette vállon őket a mester, és nyomban hozzákezdett. Tudta jól, ma még sok a tennivalója, ám egy kevéske büszkeség is meglapult a hangjában, ugyanis falujukból a tengerentúlra nem varrt még soha senki, sőt nem is utaztak innen.
Míg ők odalesznek, ikreik a keresztszülőknél (Vilmos öccsénél) fognak lakni.
Imádják a két lurkót. Valami genetikai hókuszpókusz miatt sajnos nekik nem lehetett csemetéjük. Már régen feladták a próbálkozást, sőt igényt is nyújtottak be a hatóságoknál, hogy örökbe fogadnának egy csöppséget. Mindegy fiú-e vagy lány, barna, szőke vagy akármilyen csak egyszer hallhatnák a szájacskájából: anyu… apu.
Eljött a kedd. A férfi gondosan elmagyarázott mindent, kicsit szájbarágósabban, mint az egyébként szokásos. Úgy vélte, itt faluhelyt az emberek nem értik meg az ő szavait csak úgy egyszerre. A házaspár érezte ezt a gyogyós megközelítést, bántotta őket, hogy ez a nyikhaj úgy artikulál, mintha szellemi fogyatékosokkal beszélne…
Teréz észrevette, hogy a férjében felszökik a pumpa, de egy asztal alatti kézszorítással lecsillapította. Aláírtak… a fickó pecsételt, és így tovább, míg a papírhalmaz végére nem értek. A kertkapunál egy utolsó kézfogás, aztán a csomagtartóban gondosan elhelyezte a háziaktól kapott sonkát, kolbászt és a demizson bort.
— Hogy akadna meg a torkodon! — mondta mosolyogva Vilmos, miután kiképzőjük fehér Opelje az utca végén eltűnt.
— Na, Anyukám! Egy szűk hetünk van hátra, aztán irány Surány.
Teréz munkahelyén nem jelentett gondot, hogy pár hétre elutazik, hisz’ a vendéglátós tanfolyamot sokan elvégezték a faluban, munka meg alig-alig akadt.
A Vilmos főnöke viszont nem lesz egyszerű eset. Nehezen pótolható munkás ő, különösen kreatív szakember, ráadásul két hétre…
— Menjen be a főnökhöz — harsogta túl a gépek zaját Marika.
Marika volt a cég esze. Értett a könyveléshez, ő levelezett a partnerekkel, a számítógép a kisujjában volt, és naprakész a hatályos munkaügyi, és egyéb más rendeletekben. Pillanatok alatt megtalált minden elveszettnek hitt kartont.
Mondták is, „ha Marika nem lenne itt alkalmazásban, a főnök már rég dutyiban ülne”, afféle melós mendemonda ez, de jól esik olykor kiadni a gőzt, akár ilyen formában is.
Gondosan lábat törölt az ajtó előtt, a svájcisapkáját levette, még egy utolsót igazított kese haján, és egy nagy lélegzetet véve bekopogott.
— Gyere! — jött a válasz.
— Csukd be az ajtót és ülj le oda! — mutatott egy közeli székre a vezér, és a sajátját ő is odahúzta.
Úgy tíz évvel lehetett idősebb Vilmostól. A cégnél mindenkit tegezett, de két öreg szakin kívül senki nem merte viszonozni ezt a szép gesztust, inkább úgynevezett csendőr pertuban maradtak a kenyéradójukkal.
— Na! Készülődtök? — kérdezte kajánul, de talán nem is kérdés, inkább olyan kijelentés szagú nyugtázás volt ez a részéről.
— Pakolgatunk, pakolgatunk — válaszolta Vilmos lesütött szemekkel.
— Hát figyelj ide, kiskomám! — emelte fel hangját a „malacfülű” (a háta mögött így hívták faluszerte) — adok neked kétszáz dollárt, de nem ám a szép szemedért, ez olyan jutalomféle, merthogy évek óta egyenletesen jól teljesítesz. Viszont lenne egy kérésem! Abból a nagy vízből hozzál nekem egy két decis üveggel!
Vilmos alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől, megköszönte a „talált” pénzt, és ígéretet tett, hogy víz nélkül nem tér haza.
A feleség azt hitte, hogy ugratja, mikor este a vacsoránál elmesélte főnöke nagyvonalúságát.
— Vannak még csodák! Az Isten tartsa meg a szokását! — mondta Teréz, s közben a tányérokat leszedte az asztalról.
Hajnalban indultak otthonról. A gyerekeket nem keltették fel, egy-egy puszival álmukban búcsúztak el tőlük.
Ferihegyről indult a gép, közvetlenül New York-i landolással. A sógora vitte fel őket, ne kelljen a vonaton zötykölődniük, no meg egyébként is jött a nagybanira.
Mire észhez tértek már az utasváróban találták magukat. Néhányan megmosolyogták őket a sajátságos öltözetük miatt, kicsit úgy tűnt a páros, mintha épp’ a Casablanca című film statisztaválogatására érkeztek volna.
Maguk is észrevették, hogy kirínak a többiek közül, de csak egy pillanatra. Most rengeteg újdonság kötötte le a figyelmüket. Fényes váró, a shop, nyüzsgés, rengeteg külföldi… ez az egész előkelőség, amiben idáig soha nem volt részük.
Majd’ tízórás repülés után a J. F. Kennedy repülőtéren landoltak.
Lekászálódtak, s még egy személyellenőrzési procedúrán kellett átesniük. Utólag megtudták, hogy onnan is visszaküldhették volna őket, ha az ellenőrzést végző tisztviselő úgy dönt. Ezek teljhatalommal vannak felruházva, nem kell megindokolniuk, hogy milyen okból nem engedik az Egyesült Államok területére látogatót.
Az alapos vizsgálat után egy monumentális csarnokba értek, úgy tudták, itt várják őket. Nem mertek egymás mellől elmozdulni, nem beszéltek nyelveket, ebben a káoszban csak a másikra számíthattak. Magyarul beszélő kis csoportra lettek figyelmesek, a közepén egy fehérhajú matrónával. A nő jókora táblát tartott a kezében. Közelebb araszoltak, és megkönnyebbülten konstatálták, hogy az ő nevük is szerepel rajta.
Gyors bemutatkozás, már csak rájuk vártak, és mint a csibék a tyúkanyót, úgy követte a maroknyi magyarság a csapatuk élén menetelő soványka öreglányt.
Ebben az óriási metropoliszban szállásuk tűrhető volt. Miután mindenki rendbeszedte magát, a hallban találkoztak, és ott kaptak végső eligazítást.
Minden napra tartalmas programot szerveztek a jövevényeknek. Kis busz az elmaradhatatlan nénikével startolt reggelente az irdatlan várost felfedezni.
Egyik nap a terrortámadás áldozatául eső ikertornyok helyét látogatták meg. A sok ezredik gyertya mellé ők is gyújtottak egyet-egyet, tisztelegve az itt elpusztult ártatlan lelkek üdvéért.
Másnap a Szabadság-szobor megtekintése volt terítéken. Az óriási emlékmű egy aprócska szigeten áll, hajóval szokás megközelíteni. A csoportot vezető hölgy két alternatívát ajánlott: kivárják a sorukat, amíg a hajóra feljutnak, ez több órát vehet igénybe, vagy itt a kikötőnél egy erre szakosodott fényképésszel csináltatnak pár fotót, az nyomban úgy összemontírozza, mintha a szobor homlokán lévő kilátóból integetne a delikvens.
Költség- és időkímélés címén azonnal megszavazták a virtuális szigetlátogatást, legalább több pénz marad ajándékra. Míg az asszonyát fotózták, Vilmos lement a vízhez, hogy a magával hozott üvegecskét telemerítse. Megtehette volna, hogy majd otthon, az udvari kútból önt egy kevéske álamerikát a fiolába, de ettől sokkal becsületesebbnek született.
Néhányszor telefonáltak az otthoniakkal, és amikor gyerekeik következtek sorra mindkettőjük szeme könnybe lábadt.
Csodálatos érzés volt ezt az egészen más világot testközelből szemlélni.
Számtalan élménnyel gazdagodtak, a kölcsönbe kapott videokamera minden útjukra elkísérte őket, archiváltak, hogy családi körben újraélhessék majd ezt, a nemrégiben még elérhetetlennek tűnő álmot.
Rengeteg csecsebecsét vásároltak össze, otthon lesz idejük kitalálni, ki mit kapjon, lényeg, hogy bőven legyen miből válogatni. Úgy döntöttek, az otthonról hozott ruháikat is a szekrényben felejtik, mert nem éri meg hazahozni. Bevásárló útjaik során potom összegekért jutottak márkás, sportos trendet követő holmikhoz.
Néhány nap alatt óriási szemléletváltáson mentek keresztül. Kinyílt a világ körülöttük, és a világnak megnyíltak ők is.
Beszereztek egy nagyobb sporttáskát, mert a sajátjukba már nem fért el az a rengeteg ruha és ajándék, amit összegüzültek.
Az utolsó éjszaka alig-alig tudtak aludni, egyre csak a gyerekeken járt az agyuk, meg a honvágy is kezdett elhatalmasodni rajtuk.
Új fogalmat nyert az „otthon” szó a lelkükben.
El kell utazz, hogy megértsd, mennyire tud hiányozni az, ami egyébként unalomig kézenfekvő.
Emlékek törnek rád, ízek, színek, szagok, hangok. Hiányozni kezd a kertszomszéd affektálása, még a kutyaugatás is. — Óh, te kockáskonyharuhával letakart tepertőspogácsa!
Miután a stewardess bemutatta, mi a teendő vészhelyzet esetére, a Boeing százkilencvennyolc utassal megkezdte a felszállást.
Vilmos közvetlen az ablak mellett helyezkedett el, rálátott a gép óriási hajtóművére. Műszaki irányultságú révén áhítattal szemlélte ezt az ember alkotta csodát. Milyen hihetetlen erő koncentrálódik a szárnyak alá. Keveset tudott a repülésről, mint minden „járókelő”. Őt is elbűvölte, hogy ezt a szörnyű súlyt az emberi elme levegőbe emeli.
Kicsatolhatták az öveiket, kezdődött a szokásos étel-italosztás, közben a kapitány bemutatkozott, és „jelentette”, hogy elérték a kilencezerhétszáz méteres utazó magasságot, éppen ezerháromszáz kilométeres sebességgel haladnak Magyarország irányába.
Az utasok megtapsolták az információért, afféle feszültségoldás ez a légitársaságok részéről, tudatni a néppel: „minden rendben, nyugodtan meg lehet inni az első unikumokat”.
Hosszú még az út, kajálás után, aki kért, kapott takarót, a belső világítást is takarékmódra állították. Teréz is férje vállára hajlott, megpróbált aludni, gondolta, így gyorsabbnak tűnik az út. Elcsendesedett az utastér, hét órája voltak levegőben.
Ilyenkor már a legkitartóbbak is elszenderednek. Az utaskísérő személyzet a tálaló helyiségben tett-vett, előkészítették a terepet egy későbbi meleg ital felszolgálására.
Repült az idő…
Hirtelen megremegett a gép, olyan erőteljesen, hogy az utasok többsége azonnal felébredt. Teréz kérdőn nézett urára, valami megnyugtató válaszra várt, ezzel szemben a kapitány izgatott hangja dörrent a hangszórókból.
— Kérem, öveiket csatolják be!
A gép monoton zúgása megszűnt, és ezzel egy időben kioldódtak helyükről az oxigénmaszkok. Ez abban az esetben aktiválódik, ha a belsőlégnyomást érzékelő műszer riasztja a rendszert.
Rémülten a szájukhoz emelték a kórházsorozatokból jól ismert műanyagtölcsért, és a székük karfáját szorítva kushadtak.
A repülőgép erőteljesen ereszkedett, a még mindig néma hajtóművel. A hirtelen nyomásváltozás miatt többen rosszul lettek.
— Ha mindkét hajtómű leáll, egyértelmű, hogy az üzemanyagellátással van gond! — ordította egy kopasz úr a személyzet felé.
Ezt mindenki úgy értelmezte: elfogyott a nafta, üresek a tankok, irány az óceán mélye.
Kitört a pánik.
Ennél azért körmönfontabb egy repülőgép mechanizmusa. Mint a matematikában, itt is megvan mindennek a próbája. Sok-sok katasztrófa fekete dobozának tartalmából áll össze egy mai gép biztonsági rendszere. Az üzemanyagtank a szárnyakban van, egy automatika gondosan figyel a két oldal egyenletes kiszivattyúzására, hogy a test egyensúlya mindig tökéletes legyen.
Ha magasabb légrétegekbe kerülnek, automatikusan bekapcsol az üzemanyag-ellátó fűtését szolgáló rendszer.
Így történt ez most is, a pilótáknak jelezték a műszerek, hogy egyre gyengébben üzemel, közel sem fűt olyan hatásfokkal már, hogy az üzemanyag dermedését megakadályozza.
Egy bizonyos mennyiséget felfűtött, ami kb. tíz perc repülésre elegendő, aztán kezdődött minden elölről.
Újra indultak a hajtóművek, a repülőgép stabilizálódott. A kapitány megkérte az utasokat, maradjanak csendben, szeretné tájékoztatni őket a kialakult helyzetről.
Elmondta, hogy nemsokára megint leállnak a hajtóművek, és ez a hiba periódusosan követi egymást. Közben a baj forrását is kiszűrték, egy bilincs lazulhatott le a hőelosztó szekrényben.
Egyszerűnek tűnhet a feladat, oda kell menni és meghúzni a fránya csavart, gondolnák a laikusok. Azonban ez sokkal összetettebb munkát igényel.
Az elosztó a csomagtér nehezen megközelíthető szegletében volt elhelyezve, és az sem biztos, hogy könnyen javítható a szerkezet, előbb fel kell tárni.
A stewardessek jól ismerték a gép szerkezeti felépítését, pontosan tudták a betegeskedő szerelvény elhelyezkedését is.
A kérdés csupán az, ki tud a feladattal megbirkózni. A legénység nem hagyhatja el a kabint, mert mikor újra leáll a gép, mindkettőjükre szükség van a fedélzeten. A hölgyek sem jöhetnek számításba, mint „lakatosok”, legfeljebb a sérült elemet tudják megmutatni.
A New York-i járat nem éppen a melós emberek fapadosa. Üzletemberek, a közélet és a politika ismert és kevésbé ismert szereplőiből áll az utas lista. Aztán tízfős pornófilmes stáb, néhány holland apáca és huszonöt amerikai egyetemista, akik egy debreceni menekülttáborba jönnek két hónapra dolgozni. Félő, az utasok között nem fognak senkit találni.
A kapitány feltette a prózai kérdést, ki érez magában annyi bátorságot és ügyességet, hogy a feladatot megoldja. Próbált nyugodtan fogalmazni, de hiába palástolta aggodalmát, érezhető volt a hangján, hogy komoly a gond.
A bejelentés után mindenki csak a fejét tekergette. Vilmos az első pillanattól érezte, hogy ha senki, akkor ő felnyújtja a kezét.
Felnyújtotta.
A pilótafülkéből előkerült egy szerszámos táska, és az egyik utaskísérővel elindult a poggyásztérbe. Közben a gép megremegett megint, és leállt. A riadalom nagy volt, de közel sem akkora, mint azt megelőzően.
A szekrényt erre kialakított speciális kulcs nyitotta, miután Vilmos belenézett szívébe nyilallt, talán soha többé nem láthatja a gyermekeit.
A cső széjjelszakadt, nincs mód a javítására. A táska néhány egyszerű szerszámot rejtett, azokkal nem sokra megy. A sérült szakaszt ki kellene vágni, és új csövet forrasztani a helyére.
Mit tegyen? Hogy menjen vissza az utasok közé?
Miközben az utaskísérő hölgyet követte a csomagtér lejáratához, látta az emberek kérlelő pillantásait, most visszamenjen dolgavégezetlenül?
A gép újra indult. A problémáról már tudtak otthon is, mindenki feszülten várakozott, nem tehettek semmi mást, csak egy mód volt a megmenekülésre, ha az elemet befoldják.
Óriási teher nehezedett Vilmosra, csak most érezte igazán, hogy mit vállalt el.
Közben a járat beérkezett az európai légtérbe, ha sikerülne a hibát kiküszöbölni, bármelyik repülőtér fogadná őket, de addig lehetetlen a leszállás, amíg a hajtómű leállásának kockázata fennáll.
Elhatározta, megpróbálja a lehetetlent. Kivágta a szétnyílt vörösréz csövet úgy huszonöt centi hosszan. A fejében összeállt a kép, a megoldás megszületett, a kivitelezés sem jelentett gondot számára. Ügyességéhez a hosszú évek során megszerzett tapasztalat is hozzájárult.
A modernebb koffereket már úgynevezett húzókával szerelik, hogy az utas ne cipekedjen. Ez egy húsz milliméter átmérőjű krómozott cső „T” alakú fogantyúval a végén.
Nem volt nehéz találni egy ilyen bőröndöt, rajtuk kívül mindenki ilyennel utazott. Gyorsan kivágta a szükséges méretet, a feljáró lépcsőjén kibővítette mindkét végét precízen, aztán előbb a felső, azután az alsó részére csúsztatta a szabadon álló csövek közé.
A pilótafülke azonnal jelezte, hogy a nagybetűs rend helyre billent, a fűtés folyamatosan áramolt, a műszerek beálltak a kívánt értékre.
Magyarország légterében voltak már, a kapitány előbb a földi irányítókkal közölte az örvendetes hírt, majd az utasokkal is.
Vilmos középen megrángatta a csövet: — Áll, mint Katiban a gyerek! — mondta nevetve, és a szerszámokat visszarakta a táskába.
Az utastérbe érve nagy ováció fogadta, simogatták, a kezéért kapkodtak, mindenkiben óriási feszültség szabadult fel. Az asszonya mellé süppedt, aki büszkén megcsókolgatta az arcát.
Az ilyen eseményt nem lehetett titokban tartani, tévétársaságok hada gyűlt a váróba. A biztonsági tiszt eléjük ment és megkérdezte, akarnak-e a sajtónak nyilatkozni.
Vilmos kimerült volt, a gyerekek is nagyon hiányoztak már, tehát nemmel válaszolt.
Ezúttal is a sógor jött értük, boldogan átölelte őket, amint egy oldalajtónál feltűntek.
Harmadnapra Mercédeszekből álló diplomáciai konvoj állt meg a házuk előtt.
Diplomaták, akiknek honfitársai utaztak a megmentett járaton. Jöttek köszönetet mondani. Rengeteg ajándékot hoztak. Az újságírók is ellepték a falut, a rég nyugdíjba vonult Valika nénit is faggatták, mert kiderült, hogy ő volt Vilmos napközis tanítója az általános iskolában.
Az öltönyösök elbúcsúztak, de a por még alig szállt le, érkezett két hatalmas autóbusz dugig emberekkel. Jöttek, hogy lássák a férfit, aki megmentette szeretteiket a biztos haláltól.
A pornósok főnöke odasúgta, hogy bármikor szívesen vendégül látja stúdiójában, sőt ha gondolja, egyik filmjükben szerepet is kaphat. Már íródik a forgatókönyv, címe: „Airport fucking!!!”
A Köztársasági Elnök kitüntette a parlamentben. Valóságshow-k állandó vendége lett, nem is tudott eleget tenni a számtalan felkérésnek. Városról városra utazott élménybeszámolókat tartani, teljesen profi előadóvá vált, a média két kézzel kapott utána. Megjárta a mennyet, majd a poklot is.
Nyert, mert tenni mert.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Serfőző Attila
