George Tumpeck : Márk

*

 

 

Sokáig gondolkodtam, hogy hogyan fogjak hozzá ehhez a történethez, mert hát valahogy el is kell kezdeni.

A kilencvenes évek vége felé Torontó, egy zűrös környékén kaptunk állást. Házmesterit. Akkor született a kislányom és így a nejem otthon maradhatott a gyerekkel, én, mint villanyszerelő jártam a várost, és dolgozgattam. Főnökünk, Márk Egyiptomból származó zsidó volt. Hogy ezt miért kellett kihangsúlyozni, azt majd a végén megértitek.  Szóval ő volt a főnök. Felesége egy magyar hölgy, aki ugyan törve, de beszélte a magyart. Kedves emberek, és Márkról elmondhatom, hogy az egyik olyan főnököm volt, akire szívesen emlékszem vissza. Mindent meglehetett beszelni vele, és ahol tudott segített is. A legfontosabb, hogy sosem utasított. Mindig kért. Nagy dolog, ebben a furcsa világban. Ő még emlékezett, hogy amikor Kanadába költözött, milyen nyelvi és vallási problémákkal kellett megküzdenie. Sok tanáccsal látott el, és volt közöttük néhány, amit meg is fogadtunk. Ez viszont tőlünk ritkaság, mert be kell, hogy ismerjem, az önfejűség szobrát — valószínűleg — rólam mintázták.

Eleinte sok baj volt a lakókkal, és a környék gyerekeivel. A régi lakók előjogokat képzeltek az új lakókkal szemben. Persze az új házmestert sem becsülték semmire. Meg kellett küzdenünk a megbecsülésért. Ez egy olyan küzdelem volt, ahol sajnos vér is folyt. Na, nem az enyém. Gyakran hívtunk rendőrt, mert a lakók közötti vita sokszor tettlegességig fajult. Egy alkalommal az egyik — kedvesnek igazán nem mondható — tizennyolc év körüli gyermek az alattuk lakót, konyhakéssel kergetett föl s alá a lépcsőházakban. Szóltam nejemnek, hogy hívja a rendőrséget, majd egy hanyag mozdulattal leteríttettem a fiatalembert, elvettem a kését, és ráültem. Nejem remegő kézzel adta át a telefont. A rendőrség volt. Érdeklődtek, hogy folyik e már a vér. Nem folyt, s ők simán rámtették a kagylót. Ettől kicsit ideges lettem, hiszen nem tudtam, meddig kell még ülni az izgága fiatalúron. Nem volt valami kényelmes pasas.

Pár perc múlva az édesanyja érkezett, és mint egy vércse, ugrott nekem. A folyosón bámészkodó lakók védtek meg a feldühödött asszonytól, aki rögtön hívta a rendőrséget.

— Kérem, itt a házmester inzultálja a fiamat!

— Vér van? — jött az ismerős kérdés.

— Nincs — válaszolta a hölgy, és rátették a telefont.

Ezekután elengedtem a gyermeket, aki feltápászkodott, és teljes testsúlyát beleadva megpróbált megütni. Ijedtemben félreugrottam és ő lendületből átesett a folyosó zárt üvegajtaján. Boldogan hívtam a rendőröket.

— Van vér.

Jöttek is, úgy negyed óra múlva. Kérdeztem őket, mi van, ha meghal a lakóm? — Mi van, ha utolér a gyermek, és komoly sérülés történik?

— Hát bizony az nagyon sajnálatos dolog — mondta a rendőr, s közben egy, még meleg, gőzölgő kávéspoharat szorongatott. Egyszerűen nem volt kedvük intézkedni. Szép lassan sikerült megválnunk az ilyen típusú lakóktól, és a munkánk is egyszerűsödött. A lakók megtanultak vigyázni a rendre, értékelték a ház tisztaságát.

Márk boldog volt, érezte, hogy jó vásárt csinált velünk. Megengedte, hogy néhány lakóval biliárd szobát építsünk a földalatti parkolóban sőt, az anyagot is megvette hozzá. Hamar elkészültünk, és a nyitópartira Márkot is meghívtuk. Jól érezte magát, és a háztulajdonosi és lakói viszony kezdett barátsággá alakulni. Gyakran tartottunk összejöveteleket, és a lakógyűlések is ott zajlottak le. Idillikus munkahely. Sajnos nem élvezhettük túl sokáig, mert Márk, floridai nyaralása közben szívszélhűdést kapott, és meghalt.

A hírt egy óra múlva tudtuk, mert felesége azonnal értesített.

— Azonnal haza kell hozni a holtestet — mondta tört magyarsággal. Ez idáig rendben is volt, de már másnap reggel el akarták temetni. Nem értettem a sietség okát, hiszen még Fülig Jimmy és Piszkos Fred is több időt szentelt a holtest eltűntetésére.

— Gyanús, nagyon gyanús!

Legnagyobb meglepetésemre, a holtest másnapra hazakerült, és a temetés is lezajlott, mondhatnám, felocsúdni sem volt időnk. Én elég sok családtagot temettem, de sosem volt ilyen sürgős. Csak hetekkel később magyarázta el valaki a zsidó temetkezési szokások ide vonatkozó részét.

Így már megértettem.

Lánya vette át az épület irányítását, és az első dolga volt bezárni a biliárd szobát. Átszervezte az életünket, és a lakók mindennapi rutinját is. Két hónap múlva úgy döntöttünk, hogy költözünk. Nem csak mi, sokan mások is.

Hiába, új söprű jól söpör.

 

 

 

 szerkesztette: Verő László – 2007. március 21., szerda, 16:42

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem