Bonifert Ádám : Angyali üzenet

Nyomtatás

Egy alkalommal néhány barátommal összefogva elhatároztuk, hogy a gyerekek számára életre keltjük a jelmezes Mikulást.

A Mikulás ünnepség rendben lezajlott. A gyereke beszédesek voltak, kérdezgették a nagyszakállú öreget, akit egy színész barátunk alakított, jól rögtönözve a frappáns válaszokat. A gyerekek örültek, jó kedvűek voltak, simogatták a Mikulás köpenyét, örültek az ajándékoknak, még a virgácsoknak is, amit egyik-másik srác kapott. A krampusz, amit a színész felsége „alakított”, nem riasztó, inkább vicces volt.

A sikeren felbuzdulva jött az elhatározás, hogy akkor jöjjön karácsonykor a Télapó is. Volt ugyan egy kis vita, hogy a Jézuska jöjjön-e, angyalkákkal együtt, de a többség a Télapó mellett döntött. Egy szép betlehem-játékot azonban beállítottunk, így a kis Jézus is jelen volt.

A társaság feldobott volt, a gyerekek még jobb kedvűek voltak, mint Mikuláskor. Feltehet?en több és értékesebb ajándékra számítottak, ez volt „feldobottságuk” oka. Elégedetten szemléltem a kis társaságot, amikor a színész barátom, még akkor jelmez nélkül (hiszen kés?bbre vártuk majd a Télapót), odajött és megkérdezte:
– Ki az a szomorú kislány, aki egy kissé félrehúzódik a többiektől?
– Pár napja halt meg az anyukája és a kis Krisztina még nem tudta feldolgozni magában a dolgot.
– És eljött ide?
– Igen, mert az édesapja úgy gondolta, hogy – különösen most – kell a kislánynak egy kis kikapcsolódás.
– Melyik az apja?

Megmutattam, de aztán nekem más dolgom akadt, így nem figyeltem őket. Csak egy pillanatra láttam, hogy a kislány apja és színész barátom elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Aztán a színész odajött hozzám, és megkért valamire. Emiatt aztán egy kissé később kezdődött a Télapó m?sora.

Kell? „bemelegítés után” aztán mégis elkezdődött a „buli”. Bejött a Télapó, egy szánt húzott maga után, amire nagy tömeg becsomagolt ajándék volt felhalmozva. A gyerekek sikongattak, a „jaj, de jó, jaj, de jó” folyamatosan hangzott. Aztán körbe leültek a padlóra, a Télapó pedig elkezdte a m?sorát.

Összesen tíz gyerek volt, ehhez a barátunk tíz m?sorszámot adott el?, mindegyiket más gyereknek címezve. És amikor elmondta a verset, vagy mesét, vagy elénekelte a dalt, akkor a kisgyereknek, akinek a műsorszám is szólt, átadta az ajándékait. A többi gyerek pedig szájtátva leste, mi történik és várta, mikor kerül sor őrá.

Véletlenül (vagy talán szándékosan?) többször is Krisztinára néztem, hogyan reagál az eseményekre. A gyerek is vidámnak tűnt, de a szemében valami igen mélyről jövő szomorúság lakozott. Láttam a „Télapón” is, hogy többször a kislányra nézett, többször kifejezetten neki mondta a maga mondókáját.

Talán hetediknek került sor a kislányra, mert szigorúan abc sorrendben következtek a gyerekek, hogy ne legyen semmiféle türelmetlenség, vagy féltékenység. Előbb jöttek az Andrea, Anna, Cecília, Diana, Endre, Flórián – és utánuk Krisztina.

A Télapó egy verset mondott a gyerek tiszteletére.
– A vers címe: Angyali üzenet. Tetszik? – kérdezte Krisztinát.
A kislány bólintott, de nem szólt semmit.
– No, akkor hallgasd meg a verset, amelyik neked szól és az üdvözletet is neked küldik.

Az angyalok ott fent élnek,
de szívünkben is léteznek,
vigyáznak ránk, és nem kérnek
semmi mást, csak szeretetet.
Lenéznek, majd le is jönnek,
az arcunkat simogatják,
velünk vannak, átölelnek,
ahogyan az édesanyák.
Fentr?l is látnak bennünket,
azt szeretik, ha örülünk,
„ne szomorkodj” – mondják, hogyha
néha könnyes lesz a szemünk.

Ott jártam az angyaloknál,
s égi postát hoztam neked,
az van írva e levélben,
mamád mindig itt van veled,
akkor is, hogyha nem látod,
de a szíved megérzi azt,
továbbra is kaphatsz t?le,
szeretetet, jót és vigaszt.

Ne szomorkodj – szól a levél,
nem válunk el a lelkedben,
s ha bármikor szükség lesz rám
megtalálsz majd a szívedben.
E levelet tedd el, hogy majd
emlékezz rá felnőttként is,
s ha lesz egy szép kisleányod,
olvasd fel majd neki te is.

Mert az angyal nem változik,
mindig ott lesz, ahol te vagy,
s ha behunyod a két szemed,
vagy nézed a csillagokat,
engem is látsz, mert ott vagyok,
mennyországból vigyázok rád,
mert ha nem is ott lent vagyok,
én vagyok az édesanyád.

Krisztina tátott szájjal, tágra nyílt szemmel hallgatta a verset. És mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az „égi postán” érkezett üzenetet egy borítékban (a vers volt leírva), csengő hangon megkérdezte:
– Találkoztál a mennyországban az édesanyámmal?
– Igen, ő a legszebb angyal, akit valaha láttam. őírta neked ezt az üzenetet.
Krisztina a szívéhez szorította a borítékot, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
– Este majd elolvasod nekem még?
– Igen , még sokszor elolvassuk közösen – mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.

Amikor vége volt a Télapó ünnepségnek, színész barátom odajött, átölelt és azt mondta:
– Most valami nagyon jó dolgot csináltunk együtt, ugye?
– Igen, valami szívből jövő dolgot.
– Valóban, te szívből írtad, én szívből mondtam el a verset. És azt hiszem, elért a kislány szívéhez.

Pár nap múlva Krisztina átjött az apjával együtt. Kis csevegés után odajött hozzám:
– Szavalhatok neked?
– Ó, igen, alig várom – mondtam neki és megsimogattam az arcát.

És Krisztina hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.

– Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen – mondta a kislány és én erre nem feleltem semmit, mert a könnyek nagyon kitörni készülődtek.