A kitekert nyakú megfojtott ?sznek álcázott tavasz szilánkjai között lépkedek a kih?l? betonon. A napsugár er?tlenül döfködi az ólomszín takarót, csak kevés éri el szomorú arcod. Fáradt vagy.
?szintén? Csak magamhoz vagyok ?szinte. ?rült egy környék ez. Hallom a suttyókat amint üvegeket törnek össze odakinn. Hatalmas barázdákat vonnak az idegeimre. Olyan ez mint a delírium, az ember részeg saját kínjától. Valahol azt várom, hogy rám törd az ajtót és vigyél innen akár a pokolba is.
Lépkedek az utcán. Nem akarok a pad mellett elhaladni, mert suttyók ülnek rajta és félek t?lük. Fele annyi id?s kölykök, mint én, de olyan átkozottul magabiztos mind. Biztosak a mindenható gondviselésben, ami a nyolcadikról rongyos ezreseket hajigál hozzájuk. A pokolbéli passzázson könyörögnek pénzért és én mindig megszánom ?ket amikor megtalálnak mert megtalálnak az biztos. Kell f?re ugye? Te rendes gyereknek látszol, múltkor is el?re engedtél a liftben. Adjál pénz, nem érted hogy nincsen? De kell, jól van tessék. Látod, ezért ilyen hülye a gyerek, így nem lehet valakit nevelni.
Jól kifogtad. Mekkora egy gyáva féreg aki fél itt. Minden egyes este, amikor kialszik a lámpa, amikor szájuk sarkából köszönnek a gyerekek, id?s hölgy félvállról mondja nekik, fiam, hallom amikor fölöttem hajnalban üvegeket rugdostok, hát akkor nagyon rosszul tetszik hallani mert azok nem mi vagyunk, persze sosem ti vagytok. Biztos az egyetemista kislány az aki egyedül lakik, mi?
Legszívesebben kinyomkodnám a telep összes szemét, tehetetlen vagyok és azt ki nem állhatom. Fehéren virít a szemközti tömb dühödt tekintete. Nem tudom nem azt gondolni, hogy odaátról mindenki engem figyel, amint szép lassan pörköl?dök saját levemben.
De hát ez az ára a de facto függetlenségemnek.
Csak az a néhány csótány néz rám picike izg?-mozgó csápokkal, ahogy a kitin alatt halálra rémül mikroszkopikus méret? lelkük. Egyet elkaptam a konyhában, de nem volt szívem kinyírni. Én sosem ölök meg semmit olyan nehéz volt ezt megérteni, ugye?
Elfogy a világ, mint ahogy szépen elfogyok, rád gondolva. Amikor el?ször rajzoltalak le remeg? kézzel, arra gondoltam, hogy lehetsz ilyen gyönyör?, és legszívesebben a francba hajítottam volna a rajztáblát, mert meg akartalak ölelni.
Nem kötöttem szerz?dést az ördöggel, de ? adta a kezembe mindazt, amivel az enyémmé tehetlek. Mocskos eszközei vannak, de valljuk be nagyon hatásosak. Kint támaszkodik a párkányon és vihog, olyan hangosan, hogy az Öreg is felfigyel rá, és abba hagyja a magyarázást, és visszaadja a kezembe a két bés ceruzát, jól van alakul ez. Csak tudnám, hogy a kecskelábú jelenés nélkül mi a fenéért nem megy? Lassan megbomlik az elmém és legalább olyan jó leszek mint nagyon sokan akik megbomlott elmével és az ördöggel sokra vitték, csak kár, hogy el?tte nagyon szomorú véget értek. Kényszeresen lenni akartam valaki. Talán ebben a szószban f?ve könnyebb egy fokkal, most igazán megmutathatom és lesz is mit a papírra vetni, csak félek, hogy ez az út egyenest a kárhozatba vezet. Két sarokkal odébb nem lenne ilyen nehéz dolgom, abban a kocsmában párszáz forinttal elintézhetném az egészet és még csak fel sem t?nnék senkinek.
Most csak rajzollak , és arra gondolok, hogy órákon át bámulhatom minden porcikádat anélkül, hogy ezzel rosszat tennék.
Hálót fon az est nagy barna pók.
Átkozott sötét szoba. Lecövekelt óriások világítanak be az ablakon, hogy felnyissák a szemem. Elkéstetek, itt már nem segítene egy foszfor bomba sem. Ez egy ilyen élet.
Savanykás íz. Rozé. Ilyen volt Feri bátyámnál, amikor megkínált a zöld üveges borral, meg mezítlábas munkást szívott, ez egy mocskos élet fiam, mondta szinte mindig és nem volt lába, mert térd alatt amputálták. És sosem n?sült meg, mert sosem lehetett katona, mert egy féllábút nem visznek el. Aztán meghalt egy nap, miután imádkozni tanított este hatkor, amikor Csákváron megszólaltak a harangok. Minden egyes nap vele álmodtam hónapokon keresztül.
Most minden egyes nap veled álmodok.
Gyönyör? vagy.
Néha utálom ezt a sárga köves utat. Akárhányszor letérek róla, mindig visszatalálok. Pedig gyakran saját magam hibájából tántorgok jobbra-balra az ösvény mellett és undorodom magamtól, amikor delíriumban fetrengek az árok szélén és olajos melós overállban és kötött sapkában, négykézláb hazamászok, és úgy lopakodom, mint aki lopni jött, hogy senki ne vegye észre, hogy saját kínomtól vagyok seggrészeg, és négykézláb keresem a villanykapcsolót, ami gombnyomásra visszaadná az eszem, de nincsen meg.
Telefon, külvilág. Keser? reggeli kávé, id?pontra megyek, valahová ami félúton van a valóság és az álom között. Szeretném azt hinni, hogy még mindig álmodom és a reggeli csatazaj a szomszéd házban csak a lidércnyomás része, persze gyerekek szombat hajnalban kell ekkora lármával bútort cipelni, basszus, én három m?szakban melózom, elnézést, mi a szart csináljak az elnézésetekkel?! A francba veled hát te csapod a legnagyobb zajt nem zavar öreg? Ez megint egy izzadt rövid ujjú pólós összekócolt hajú hétvégének ígérkezik, persze az ég ma nem ólomszín?, mint tegnap volt, a nap szürreálisan átsüt a szemhéjamon és ma is hagyom a fenébe a borotválkozást. Kár, hogy az élet neked jobban fáj, mint nekem, egyszer talán fordítva lesz.
A rakparton ülsz, és rám gondolsz.
Fémes szagú lift. Kattog lefelé az ?rületbe. Te értelmesnek t?nsz, még ha maga az ördög is vagy. Tudom, hogy egyszer be fogod nyújtani a számlát, azt hiszed nem rettegek emiatt?
Egyedül vagyok mint az ujjam. Fémes szagú alagútban, aminek sosincs vége. Az az egy biztos barátom, hogy a talpalatnyi föld, ahol egy lélegzetvételnyi szünethez jutnék, sosem lesz az enyém. Átkozott paradoxon, visszafelé lépkednék, mint a rák, igazándiból mást sem teszek egy ideje.
Annyi mindent el akartál mondani.
Akkor mi a fenéért nem mondtad? Mit akarsz hallani?
….én csak álmodni szeretnék.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Blazsek Attila