Évezred eleji leltár 11. Tétel KI GONDOLKOZVA ÉLT AZ EGYTŐL-EGYIG FÉLT…
Ha pedig nem, akkor hiányzott belőle az önfenntartás legfontosabb, már az állatoknál is jelenlevő ösztöne. Biztos lehetett benne, hogy előbb-utóbb őt is megváltoztatják, el fogják érni, hogy féljen. A nagy tömegek hiszékenyei mellett voltak okosabbak is, akik észrevették, hogy mi történik tulajdonképpen, az úgynevezett szocialista iparosítás és városfejlesztés kulisszái mögött. S akikkel Lenin elvtárs buzgó tanítványai ugyanúgy számoltak, akár a butaság faktorral, sőt leszámoltak.
Így aztán egy időben a következő kis tanmese járt szájról szájra:
— Ha okos vagy és békében akarsz élni, akkor ne vedd észre, amit látsz, ha észrevetted, ne gondolkozz el rajta! Ha ezt is megtetted, ne mondd el senkinek, és Isten óvjon attól, hogy papira vesd. De ha azt a botorságot is elkövetted, hogy leírd a gondolataidat, legalább ne írd alá!
De ha aláírtad, azután ne csodálkozz!
Mégis voltak emberek, akikből hiányzott az önmegőrzés legelemibb ösztöne is. Bár tudták, hogy füle van a falnak, sőt a lecsukott telefonnak is, nem állták meg, hogy el ne mondják a gondolataikat, sőt leírták és aláírták. Egyesek meggyőződésből, mások csupán azért, mert nem szerették, ha hülyének nézik őket. Igaz, utána már nem csodálkoztak semmin, attól kezdve vállalták, ami vele járt. Mentek, ahová hurcolták, laktak és dolgoztak ahol kényszeríttették őket. Építettek BÃőÆőrÃőÆőgani házat és Duna csatornát, vagy csak egyszerűen elfogadták a Csajaga-Röcsögei kinevezést piros diplomával. Mindehhez még csak valamilyen törvényes látszat-határozat se volt szükséges. Aztán voltak még a kirakatperek, a „hivatalosan” börtönbe zártak és „a méghivatalosabban” halálra ítéltek.
A kitalált büntetések variációs lehetőségei, és az illetékes szervek fantáziája a végtelen határait feszegette. A fizikai lét megsemmisítését célzó módszerektől, a „csupán” akaratmegtörő és lélekölő praktikákig jelen volt a teljes színskála.
Hogy ki melyik kategóriába került, az nagyon sok mindennek volt a függvénye. Legfontosabb mégis az illető személy által megtestesített eszme, vagy álláspont pillanatnyi veszélyessége volt, az éppen végrehajtandó kampányfeladat sikerével szemben. Jól emlékszem, hogy bizonyos fontosnak tartott falusi gyűlések előtt, amikor országos hírű vezető elvtársat vártak a faluba, hirtelen katonai behívót kaptak az összes „nagyszájúnak” ismert férfiak. A gyűlés lezajlott csendben, ahogy az elvtársak akarták. Utána egy hét alatt véget ért a „concentrálás”, jöhettek haza az ideiglenesen útban levők, tovább szántani, kapálni. De nem mindig zajlott ez ilyen szelíden.
Voltak a nagyon sokáig nagyon útban levők, akiknek a tevékenysége nem korlátozódott egyetlen kampányfeladat veszélyeztetésére, akik kétségbe vonták a rendszer egészének létjogosultságát, akiknek a jelenléte a társadalomban állandó fenyegetettség érzést keltett a jobb elvtársakban. Ezeket akár a haláluk árán is félre kellett tenni, nagyon hosszú időre. Nem lehet témája egy rövid jegyzetnek felsorolni ezen mártírok és hősök neveit. Bárkit kifelejteni vétek volna. Bármelyiküket ért megalázás az EMBER ember voltának meggyalázása, külön regény valahány.
És voltak a kevésbé fontosak, az ideig óráig kényelmetlenek. Ezeket elég volt pár napra egy kis barátságos beszélgetésre beinvitálni, megkérdezni, hogyan is gondolták azt, amit a minap az utcasarkon, vagy társaságban, pohár bor mellett, csak úgy lezserül előadtak. Ugyan írnák már le a véleményüket, és melléje azt a kis magyarázó nyilatkozatot is, hogy az elvtárs végül is ezt nem ellenségesen gondolta, csak pillanatnyilag megtévesztették, és éppen ezért a jövőben éberebben figyel és segít a biztonsági szerveknek, az ország integritását veszélyeztetők, a szocializmus vívmányait fenyegetők stb. stb. — leleplezésében.
A kitalált büntetések vállfaja függött továbbá a fókuszba került személy szerencséjétől és ismeretségi körétől. Ha volt, aki idejében figyelmeztesse, vagy megvédje, ideig-óráig haladékot kaphatott. Tudok olyan Gertrude nevű kolleganőről, akit a marxista államvizsgán megbuktattak egy másik Gertrude helyett, akinek volt egy nagymenő „jóismerőse” a katedrán. Végül is egy különleges nevű leányzót kellett kissé megfenyíteni, példa statuálás céljából. A megyei Pártinstruktor egy Gertrudisz fejét követelte, megkapta. Húsz év múlva derült ki a valamikori „csere”. Ugyan, kit érdekelt ez akkor már?!
Sok függött attól is, hogy mennyire uralkodott el a megdolgozásba vett egyénen az önfenntartás ösztöne, menet közben, jobb későn, mint soha alapon. Ha közben megtanult nem csak félni, hanem megijedni is, akkor maradt valamicske esélye a túlélésre. Megtört gerinccel, sárba tiport önérzettel próbálgathatta „a lehetőleg senkinek se ártani, de úgy tenni, mintha buzgó kollaboráns lennék” című, egyáltalán nem szimpatikus szerepet. Ez a színházi díszelőadás negyven évig tartott, s mi negyven évig nem tudhattuk soha biztosan, ki az ellenség és ki a barát.
Ez az oka annak, hogy még arra se lehetünk büszkék, hogy TÚLÉLTÜK, de ez már egy újabb keleteurópai nyavalya.
szerkesztette: Verő László – 2007. március 17., szombat, 06:48
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bárányi Ildikó