A felvonóba kapaszkodva indultam volna fel a sípálya tetejére, de a bal lábam — nekem abból kettő van — megakadt valamiben.
Nem is a lábam, hanem a sílécem akadt bele egy hóbuckába. Egy akkora csöpp kis hóbuckába, hogy nem volt nagyobb, mint a kujakom. Hát, az a fránya léc nem beleakadt? Hátrafordultam, hogy nézzem, mi van?
Abban a minutában elindult a felvonó. Egyet jót rándult a drótkötél. Én meg fogtam jó erősen. Bár ne fogtam volna, mert a vállam bánta. Kifordult, s én jajgatva, mint a fába szorult féreg, a hóba hemperedtem.
Meg se tudtam mozdulni a kíntól, pedig hamarosan kezdtem cidrizni a hidegtől.
Odajön egy ember, s mondja, hogy ő segít felállni.
Mire én mondom neki, inkább tegye vissza a vállamat.
Azt ő biza nem tudja, de fel akart emelni, erre én olyant ordítottam a fájdalomtól, hogy menten visszaejtett. Ami szintén nem kis fájdalmat okozott. Ettől még jobban ordítottam.
— Ne nyúlkáljanak hozzám, mert fáj! — gömbölyödtem össze, mint egy csecsemő az anyaméhben.
Kicsi idő múlva, jött a felvonó kezelő egy motoros szánkóval. Neki is mondom, tegye vissza a vállamat, de ő is csak azt feleli, hogy ő nem tudja, hanem hogy ülnék fel a szánra.
Nagy fájdalmak közepette fel is ülök. A szánkós csak néz, s azt kérdi, hogy ő most hova üljön, mivel egyszemélyes volt a szán.
Na, ez tényleg gond! Végezetül azt tettük, hogy ő ráült én meg őrá. Akkor meg a nagy terűtől nem indult el ez a motoros csodaszán. Csak füstöt, meg benzingőzt eregetett.
— Gyerünk, emberek taszítsák meg!
Így vége elindultunk, le a házhoz. Ott volt a kocsma is. Oda betámogattak, s a sarokba lekucorodtam. Magamban csöndesen jajgattam, csak ha megmozdultam, kellett nagyot kiáltanom.
— Fáj, emberek. Nem tréfa!
Vártuk a mentőt, mert a kocsmárosnak is hiába mondtam, tegye vissza a vállamat, ő is csak azt szajkózta, hogy nem tudja, várjam a mentőt.
Jött is úgy félóra elteltével.
A vállam meg egyre jobban fájt. Idő teltével nem hogy enyhült volna, még jobban szaggatott. Megérkezett a várva várt mentő. Gondoltam, jön a szakember és megszabadít a kínomtól. Várhattam, mert ő se tette vissza vállamat, csak intett, üljek be.
Én be is ültem, de ezt is kár volt. Úgy dobált az a mentőautó a rossz hegyi úton, szerpentinen, hogy tolvajt kiáltottam kínomban. Nem tudom, meddig mentünk, mert azt hiszem beleájultam a fájdalomba.
Egyszer csak megálltunk. Jön egy köpenyes ember — hogy fehér, vagy zöld köpenyes volt-e nem emlékszem — szóval jött az ember, kinyitotta a kocsi ajtaját, s én már mondtam is, tegye már vissza a vállam.
— Na, mit gondolnak, mit mondott?
Persze, ő is csak azt szövegelte, hogy ő nem tudja, menjünk tovább egy másik kórházba, mert itt nincs vállvisszatevő szakember.
Hiába keseregtem, mentünk tovább.
Mentünk is újabb félórát, vagy mennyit, mert nem néztem az órát. Inkább jajgattam.
Elértünk hál’ Istennek a másik kórházba.
— No, itt biztosan van vállvisszatevő orvos — reménykedtem.
Bevittek egy szobába. Orvosi rendelő lehetett, mert tele volt fehér köpenyesekkel. Leültettek, lecibálták a kabátomat, ingemet.
Ordítottam közben, de hagytam, mert reméltem, mindjárt visszateszik a vállamat.
Nem ment azonban ez olyan könnyen. Először megmérték a vérnyomásomat, aztán elvittek röntgenezni.
Ott is csak kínoztak: nyomtak neki valami fehér lapnak, de biztos rosszul tartottam a kificamodott vállamat, mert nem sikerült a röntgen.
Újra visszavittek a sötét szobába. Megint nekinyomtak a lapnak. Meg is fenyegettek:
— Nana, szépen állj ott te beteg, és egyenesen, ne lógasd a vállad!
Ez végre sikerült.
— Tényleg ki van ficamodva — bólogattak az okosok.
Az egyik azt mondja, ő belgyógyász, nem tud vállat visszatenni, menjek át a sebészetre. Mentem, azaz vittek, mert jártányi erőm nem volt.
A sebész, ahogy meglátott a röntgenfelvételt is megnézte, a kísérőimet is meghallgatta. Parancsokat kezdett osztogatni, erre hárman megragadtak, rám tekertek egy törülközőt, és megkezdődött a tortúra.
Ordítottam, jajgattam, kegyelemért könyörögtem, mondtam, bevallom, hogy igén, én voltam. — Hogy micsoda? Mindegy, mindent vállalok, csak hagyják abba.
Egyszerre, mintha elvágták volna. Megszűnt a fájdalom. Helyre ugrott a vállam.
Hogy utána három hétre rögzítették a vállamat, karomat.
Hogy elektroterápiára kellett járnom.
Hogy drága injekciókat kellett felvennem.
Hogy ez az egész közel négyszáz euróba került.
Mind ez nem számit ma már. Túl vagyok az egészen.
— Mit, hogy ezt itthon ingyen megtették volna, és altatásban, és helikopterrel vittek volna a kórházba?
Hát, kérem én a Tátrában akartam síelni (és nem volt biztosításom).
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
