SV : A szomjúhozó 9/4

9/4

Az orvos nehezen vette a lélegzetet miközben haladt felfelé a meredek lépcs?kön, a pirkadat fénye kísérte lépéseit. Nem álhatott meg szétnézni, hogy lássa a nyomait a földindulásnak, mert paptársai követték. Négy maninik a lépcs?n hozta újra Chikchant, mert a felvonó teleszaladt sárral. Biztos kézzel tartották a sz?nyeget, visszatartva a felemelkedést?l, a billegést?l a könny?gázzal telt töml?t, amin a hájas zsarnok megszeppent képpel, összefont karokkal és lábakkal ült.

A teremben a kommunikátorok zenéje szólt. A fény ferde sugarai megvilágították az uralkodói zsámolyt. Chikchan kacsázó lépteivel átszelte a termet, elfoglalta a helyét. Úgy fészkel?dött a jelképes ülésen, mint a kisgyermek a bilin.

Mindenki gúnyos szemmel nézte a zsíros, kövér Chikchant, mintha tegnap a sár kimosta volna szemükb?l a hártyát, amin át eddig nem vették észre, milyen nevetségesen, milyen primitíven együgy? az, akire a sorsukat bízták. Manik er?t, energiát, hatalmasságot sugározva állt a zsarnok háta mögött, szúrós szemével pásztázta a vele szemben helyükre ül?ket.

A kommunikátorok körbeadták a tálat a bódító növénydarabkákkal. Mintha összebeszéltek volna, mindenki érintetlenül adta tovább a tálat. Nem vett senki a bódulatot kiváltó növényb?l. Józanok akartak maradni. Manik intett a maniniknek. Senki sem mozdult. Kisvártatva Ook lépett el?.

– A megcsaltak, a h?tlenül elárultak nevében szólok! – kezdte beszédét a maninik.

– Halljuk, halljuk! – szólt lelkesen Manik – Beszélj a Nyírfáról, beszélj a Lótuszról, beszélj arról, ahogyan elrepültek, ahogyan itt hagytak bennünket a bajban!

Beszélj Ahawról, beszélj Wink hírszerz?r?l, beszélj arról, miért vitték magukkal az addig rejtegetett maninik lányt!

– Halljuk! Halljuk! – tapsolt Manik.

Ook szembefordult Manikkel, a f?nökével.

– Hallgass! – szólt rá halkan.

A papok felé fordulva folytatta megkezdett beszédét.

– Nagy tudású tudós papok, ti, akik az itteni sorsunk fel?l döntötök…

– Én döntök! Én! – rikácsolt a kövér kacsa.

Fogjátok el a lázadókat! Manik! Tartóztasd le, az összes lázadót!

– Nem lehet uram, mindenkit nem tartóztathatok le, nincs annyi emberünk! – hajolt hozzá Manik. – Ülj le és várj sorodra! – szisszentette a foga között a zsarnok fülébe.

– Már te is nekem parancsolgatsz! – csattant fel az öntelt hangja

– Átálltál ezekhez a h?tlen, gaz árulókhoz? Kockára tettem a vagyonom, mindenem rátok áldoztam, hogy itt helyet építessek, mikorra a vízözön elöntötte a régi lakhelyet, itt már készen várt minden! Mit kértem cserébe? – tette fel a szónoki kérdést. – Semmit! – válaszolt maga magának.

– Semmit! – hörögte kifulladva.

Ook higgadtan válaszolt.

– Te már évekkel a földi tragédia el?tt hatalmas összegeket vettél el t?lünk, annak fejében, hogy egy biztonságos hegyen megépíted menedékünket, ami vízár, és földrengés biztos helyen lesz. Te már évekkel a tragédia el?tt, kiválasztottad azokat, akik a kormányzásra szántál. Te már a víz el?tt tudtad, mit akarsz! Rabszolgákat akarsz tartani magad körül, a saját megmenekülésedre és jólétedre épített tíz vízgy?r?s városodban, a hegy tetején. Ebben a magaslati pokolban! Neked oxigén segíti a légzésedet, mi sokan elhulltunk a ritka leveg? miatt. Kiszámítottad, nem kell mindenkinek életben maradnia, akik a vagyonukat, életüket rád bízták. Alattomos módon tizedelted meg híveidet, a „Magára hagyni!” törvényeddel.

Elválasztottad egymástól a családokat, hogy csak a te felügyeleted alatt, általad szabályozott számban szaporodhassunk, elválasztottad a gyermekeket a szül?kt?l, hogy olyan munkára neveld ki, olyan számban, amennyire, amire neked van szükséged! A te jólétedhez! Most Isis ünnepén fiakat és leányokat készültél legyilkolni sátánod oldalán, hogy kéjeleghess a jajszóban, a vérg?zben! Most új szívet akartál, ifjú szívet, amiben a szerelem lángja fel tud lobbanni, amiben az életer? dobog! Ahawunk szívét nézted ki magadnak! Paynal asszonyt áldoztad volna mellette t?zhalálra! Tudtuk, de nem sokat tehettünk! Hazugsággal félrevezettél minket! Nem tudtuk, hogy nem a víz nem apad, hanem te nem engeded elfolyni, hogy rabszolgaságunk napjainak száma, meg ne rövidüljön!

Chikchan te tetted ezt velünk, asszonyainkkal és gyermekeinkkel! Hazudsággal, csalással, h?tlen paráznasággal vétettél ellenünk!

Parázna módon más istent imádsz titokban, mint amit mondtál nekünk. Csapdádba estünk, mézes ígéreteid elbódították ínyünket!

Most megéreztük szájunkban az igazság keser? ízét. Most nem akarunk többé rabszolgák lenni!

Most elég volt a dirigálásodból!

Most elég volt a zagyva törvényeidb?l!

Most elég volt bel?led, elég volt csatlósodból Manikból! Tudós papok! Határozzatok! Mi érdemel az a b?nös, akinek élete a kezemben van!

Ook egy hirtelen, váratlan mozdulattal lépett oda Manikhez, átfogta er?s karjaival a katonaság vezérét, a zsarnok tanácsadóját. Chikchan remeg? végtagokkal ült a helyén, nyöszörgött.

– Annyira szerettelek benneteket, hogy minden vagyonom odaadtam értetek. Annyira szerettelek benneteket, hogy érdeketekben szövetséget kötöttem a Feketeló hadával! Annyira szerettelek benneteket, hogy hátra hagytam anyámat és öreg apámat, feleségemet, gyermekeimet, a vízhalálra szántam! Értetek! Miattatok! – egyre jobban átélte saját hazugságát, megsz?nt remegni, egyre er?sebb hangon szónokolt.

– Mindent megtettem értetek! Mindent! – sikított, sipított.

Most az életemre törtök. Most h?tlenül és hálátlanul meggyötörtök. Ez jár a jótev?nek, ezt kapja t?letek, ocsmány férgekt?l minden jótev?!

Manik Chikchan felé kirúgott, mint egy vérmes paripa.

– Hallgass te idétlen ferdeszem?! Hallgass! Tegyél lakatot a szádra az ujjaiddal, ha másképpen nem tudod befogni! – ordított rá egykori szövetségese.

Az épít?k padsorából el?re jött egy vézna, hajlott hátú, kese hajú ember.

– Itzli vagyok. – szólt csendesen, tekintetére megsz?nt a mozgás, megsz?nt a zaj.

Itzli vagyok a kövek mestere, a hiramiák vezet?je.

Én terveztem a várost és a vízgy?r?ket, sok évvel a menekülés éve el?tt fogtam bele a munkába. Rajzasztalomnál görnyedem éjjel-nappal. Nappal és Holddal együtt voltam ébren. Chikchan távoli tartományból érkezett, ? rendelte meg a munkát, azt ígérte, magával hoz, itt majd kifizet. Ezt ígérte a k?fejt?knek, a hiramiáknak, a szállítóknak, a különböz? gépek és állatok tulajdonosainak. Semmit nem ruházott be, semennyit, összehazudta, ami neki ide kellett. Mindenki hitt neki. Jól tájékozottnak t?nt, többször mutatkozott nagyhír? emberek társaságában. Többnyire a Fehérló mellett volt látható, hittünk neki, vakon. Vakon lehetett bízni benne, nyitott szemmel, már nem! Indulás el?tt egy órával tudtam meg, hogy csaló, szélhámos. Másik megrendel? érkezett a tartományából. Elmondta, Chikchan elmenekült a felel?sségrevonás el?l szül?földjér?l, mert saját kezével irtotta ki a családját, gyermekeire, feleségére, id?s szüleire rágyújtotta a házat. Tette ezt kéjvágyból, tette ezt áldozatul a sátánnak, akinek katonája. −Itzli lehajtotta a fejét, könnyeit rejtette.− Megkaptam méltó béremet itt, látnom kellett, ahogyan terveim beválnak, ahogyan fogva tart pokoli városában mindenkit a véreskez?, ahogyan ritkulnak soraink, ahogyan élnem kellett, rabszolgasorban.

Manik felröhögött. Itzli a vádlottak mellé állt, kimutatva, várja ? is a papok ítéletét.

– Öljük meg ?ket mind! – harsant egy hang. – Öljük meg ?ket lassú kínnal, testüket vessük a kiéheztetett vadállatoknak!

– Öljük meg ?ket ezer kínnal, testüket ássuk a hermeszek várába! – ujjongott egy másik hang tulajdonosa.

– Öljük meg ?ket kifárasztással! Rohangáljanak fel-le a Tudás Templomának lépcs?jén! –találgatott a másik.

– Itzli, a megtévesztett, ártatlan! – kiáltotta a vegyészek sorai közül egy másik megtévesztett.

Etz’nab felállt, lassan el?re ment.

Oldalt állt, mindenki láthassa, amikor szól.

– Maradjanak életben! Ne öljünk meg senkit! Ez az Isten parancsolatja: Ne ölj! Ne pusztíts! Az ember és az állat az életnek helyet adhat – isten akarata szerint – testében, de nem oszthat halált, egyedül, csak az Isten.

– Mi legyen hát a büntetésük? – kérdezte Benik.

– Ne szóljon Chikchanhoz és Manikhoz senki ember fia, sem lánya, város széli viskójukba senki be ne lépjen! Legyenek maguknak, ahogy tudnak!

Manik újra felröhögött. Ook elengedte. Chikchan sz?kölve sírt. Itzli visszatért a hiramiák sorába.

Lehajtott fejjel, lassú léptekkel ment el?re a hozzászólók állóhelyére Ik’nab.

– A nevem itt Ik’nab, orvos vagyok a Lótuszvirág földjér?l.

Nem védeni fogom a kárhoztatott lelkeket, de jöttem a magunk üdvéért szólni.

Bírája lehetünk-e másnak, ha magunkat meg nem ítéljük?

Az igazság gyémánt, amely több fényben, több színt mutat, de fény nélkül láthatatlan marad. Nézzük az igazságunkat a józanság világosságánál, adjunk lámpást az ítélend?knek, hogy megláthassák a maguk igazát ?k is. Tévedést?l, elhamarkodott döntést?l ily mód tudjuk magunkat megóvni.

Százak vagyunk itt kim?velt emberf?k, a szélrózsa minden irányából érkez?k.

Tudásunk virág, ami hogy nyílhasson, nagy el?dök lába nyomába kellett lábunk illeszteni. Fáradtsággal szívtunk magunkba minden tápanyagot, ami a gyomok közül felemelt bennünket. Virágunk term?re fordulása adja meg a feleletet, mennyit ér tudásunk. Gyomok között termett virágot, megfojt a gaz, term?re fordulni nem hagyja azt.

Mi tudós papok, orvosok, vegyészek, építészek, fizikusok, csillagászok, matematikusok, irodalmárok, történészek, m?vészek mezei virágként létezünk-e, amit körbe indáz a gyom, s agyon nyom, eltipor? Bár jó sorsunk, istenünk felemelt, mégis elhasalunk, gazok árnyában h?sölünk? A tudás hatalom. Hatalom kezében mi a tudós? Fegyver! Nem fegyvernek jöttünk e világra, hanem orvosságnak! Fegyverré váltunk, szipolyozó paraziták gyilokjává. Saját íjunkkal lövik ránk vissza a mérgezett nyilakat. Mire ment volna a mi tudásunk nélkül bárki gazember? Semmire. Hiszen tudásuk csak a fondorlatra elég. Tudtuk ezt, mégis csendes szelídséggel kiszolgáltuk ?ket, így veszett el a világ dics?ssége.

A dics?sség Isten akaratából újra a földre száll, ha megtisztítjuk lelkünket a rárakódott hívságoktól, ha megacélozzuk er?nket, a szeret elvén, békességben együtt élünk, de letiprunk minden törekvést, ami az orvosságot méreggé akarja tenni!

Eljött az ideje a szellemi megújhodásnak! Eljött az ideje, a szeretetb?l ered? alkotásnak! Eljön az ideje majd a tudás igazi hatalmának, hogy békesség legyen a földön minden jó akaratú embernek! Most itt az ideje a gondolkodásnak, most itt az ideje van a változásnak! Minden hatalom, minden uralkodó szerte a világon a nyers er?fölényéb?l emelt magának várat, ezt az er?fölényt megszerezték maguknak huncutsággal, csalással, hazugsággal, fegyverrel. Látták a szelídek és a bambák hiszékeny gyengeségét, lecsaptak rájuk, mint a kesely?k, tépték lelküket, tépték szívüket, tépték csontjukról a húst. Boldogtalan prédák milliói éltek és haltak a Földön, néhány csapat kesely?t táplálva. Együgy? emberek millió szolgálták saját jó szántukból, hízelegve, vagy csendes beletör?déssel a ragadozókat. Remélve, hogy ?ket elkerüli a véres cs?rük csapása, tépdelése, remélve jobb sort, könnyebb életet, itt a földön, vagy boldogultan a túlvilágon.

Az uralkodók mindenkor eszközként néztek az alattvalókra, kiknek fölibe emelkedtek er?szakos hazugsággal, vagyonukkal mért hatalmuk erejével.

Embertársuk eszköz lett kezükben, eke, ami a földet szántja, gép, ami a ruhát szövi, eszköz, egy tárgy, kevesebb, mint az állat, csak egy darab fa, amivel fortyogó üstjükben megkavarják a szutykos aranyukat. Mi tudósok adtuk a legtöbb fegyvert a zsarnokok kezébe, amivel hatalmuk fenn maradhatott, amivel hatalmuk gyakorolhatták, amivel gúzsba köthették, az emberek milliónyi tömegét, csokorba, mint a nyírfavessz? sepr?t, amivel, minket is kisepertek, ha úgy jött gonosz gondolatuk. Nézzünk hát magunkba, nézzük hát, tudunk-e többek lenni egy fakanálnál, tudunk több lenni, egy szál vessz?nél! Most összecsaptak a dögev?k egymás koncáért, vetélkedtek gonoszságban, amit ellenünk földlakók ellen, és Föld anyánk ellen elkövethettek. Most egymás kopasz nyakának estek, egymás torkába fojtották a diadalüvöltést, amit mámorító pusztításuk sikerének örömére hallattak volna. De mi, emberek, szelídek és bambák választottunk magunknak új zsarnokokat, akiket táplálhatunk, akikért szolgálhatunk, akik igája alatt nyöghetünk. Saját g?günk teszi velünk ezt, mert különbnek akarjuk érezni magunkat embertársunknál, valamivel, akármivel. A g?gös vetélkedés démona hajt minden embert? Ti tudós papok, akik Istent?l a tehetség súlyát kaptátok lábbilincs-golyóként utatok járására, nézzetek magatokba! A tehetség, a tudás szolgálatra kötelez, embertársaitok rabjaiként minden él?t, minden élettelent szolgálnotok kell! Mindet és mindent, amit Isten teremtett ebbe a világba. A gonosz harcot hirdetet a természet er?i ellen.

Rabigába hajtanák a szelet, a napfényt, a vizeteket, a föld kincseit. Er? feszül er? ellen. De mi ne legyünk többé eszköze a gonosz harcának a természet legy?zésében! Mi hívjuk szövetségesül, segít?nkül a szelet, a vizet, a tüzet, a föld kincseit! Lássuk meg kicsinységünk a világmindenségben, és mérjük fel az alázatos egységünk nagyságát! Legyen emberségünk orvossága a másik embernek, állatnak, növénynek, k?nek, b?séggel mérjük jóságunkat egymás iránt, és b?séggel mérnek ?k, azok is majd nekünk!

Ik’nab vagyok, orvos a Lótuszvirág földjér?l. Meggyújtom lelkem lobogó t?zzé, feny?gyantával, borókabokor száztüskés levelével. Kit?zöm fáklyámat házam elé, a magas feny?fa keresztjére, messzire látszódjon! Várom a többi nemes lélek odagy?lését, hogy megteremtsük majd a szeretetteljes szolgálaton alapuló társadalmat, amiben minden ember érték, jelenünk öröme embertársunk, jöv?nk ígérete lesz gyermekünk! Én Ik’nab, hívlak Benneteket, házam el?tt a fáklya lángja soha sem fog kihunyni, mert szívemben megbocsátás, szeretet és másokért való tettrekészség lakozik, mert szívemben lakik az Isten, akinek templomává építettem testemet.

A teremben a csend s?r? volt, nehéz és fojtó.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Adminguru
Szerző SV 60 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria