Laposan szétnézett, hogy látja-e valaki, majd megint a lányra nézett. Teljesen felizgatta ez a fekete szépség, vágyott rá, és vad gondolatok indultak el gonosz fejében. Leteperte és leszaggatta róla a ruhát, majd beleharapott a mellébe és durván magáévá tette ott a metrókocsiban, miközben élvezettel hallgatta a sikoltozást és a könyörgést. Persze csak gondolatban, hiszen egy alattomos ember volt, akit felizgattak az ilyen gondolatok. Miel?tt a következ? megállónál kiszállt, hátulról megérintette a lány ruháját, és közel hajolva mélyet szippantott bele a leomló hajába. Majd egyszer kislány, majd egyszer…
A nénike fürgén vetett le magát az egyetlen szabad helyre, és fonnyadt reklámtáskáját magához szorítva karvalytekintettel fúródott bele a szomszédja újságjába, mintha valami roppant fontos cikket keresne, valami olyat, amit?l az élete függ. Aztán meglátta a lányt. A kíváncsi szemek egyszerre reszketni kezdtek a félelemt?l, fogait csikorgatta. Máglyára a boszorkányt – sziszegte félhangosan, de a lány mintha meghallotta volna, és arrafelé fordította az arcát. A szemeit eltakarták a napszemüveg fekete lencséi, de az el?bbi der? már nem volt ott. A vénasszony meghökkent, és olyan sebesen, ahogy leült, felpattant, majd a távolabbi ajtó elé menekült. Amikor megállt a szerelvény, kisurrant, majd megvárta, hogy becsukódjon az ajtó.
– Égessen meg a pokol tüze! – ordította sikoltva a metrókocsi felé, de a zajban nem hallotta senki. Csak a fekete lány, aki ismét a hang felé fordult.
– Bolond – szólalt meg a lány mellett egy id?sebb bácsi, aki onnan kezdve figyelt, amióta a fekete lány megjelent. Nem jött válsz, ehelyett visszaült a titokzatos mosoly a kedves arcra.
Még vagy három megálló volt a végállomásig, és a bácsika eldöntötte, hogy amint készül?dni kezd a lány, megteszi. Már a múltkor is meg akarta tenni, csak nem tudta hogyan kezdjen neki. Nem félt, inkább szégyenérzet lett rajta úrrá, mint egy kisdiákon, aki nem biztos a feleletében. A metró megállt.
– Megengedi kisasszony? – kérdezte a bácsika a lánytól, és esetlenül felé nyújtotta a karját.
– Nagyon kedves, de innen már könnyen hazatalálok, fejb?l tudom az utat. – hárította el melegen a fekete lány a bácsika ajánlkozását. Majd a kabátja ujjából el?húzta a teleszkópos fehér botját, és könnyedén suhant el a mozgólépcs?k felé. Már jól ismerte az utat, de az emberekben még nem tudott megbízni.
