SV : A szomjúhozó 8/2

8./2

  Az Öreg a parton a f?ben megbújt, hirtelen egy mellé ugró nyúl fejére csapott a baltájával. Fogaival tépte, marcangolta a még élett?l lüktet? testet, falta a véres húst.

  Kopasznyakú, görbe cs?r? madarak hang nélkül eveztek felette a légárammal szállítatva magukat a közeli fa ágaira. Vártak. Vártak a dögre. Az Apa enyhítette szomját a vérre, húsra. Teli hasára fordult, bekúszott az enyhe árnyat adó bokor alá, a megérkezettek elégedettségével elaludt.

A Tüzesszekér az égen már távolodott, veres fénye visszaszúrt az elhagyott delel?re, amikor a Farkaskölyök megtalálta az álom kábulatában a nyálát csorgató embert. Szaglászta, kereste mellette a leesett húscafatokat, de most csak fehérre koptatott apró csontokat talált. Úgy érkezett a sötétség, mint a tolvaj, mely fekete köpenyével eltakarja magát, hogy láthatatlan legyen a fénytelenségben. A Nap elt?nt, a Hold még csak kékesen derenget, a csillagok még láthatatlanul vártak a fényre a feketeség fölött.

  Az ember felállt, ép karját felemelte, ökölbe szorított ujjakkal dörzsölte vaksivá vált szemeit. Dideregni kezdett hamarabb felforrósodott teste, a hirtelen ráhullt setét este h?sét?l. A tóhoz ment volna inni, de nem találta a visszavezet? utat. A Hold fénye feler?södött, ezüstösen csillant a fénye a füvek gyémántjain, az esti harmatcseppeken. Az Öreg spirális alakban haladt a bokortól kiindulva, megjelölni területét. Visszafelé már futott a sajátmaga
nyomán.

  Dermeszt? hideggel közelített az éjjel. Fagyos lehelete pattogtatta a köveket, recsegtette a fatörzseket. Az ember riadtan, rettegéssel hallgatta az új hangokat, zajokat, zörejeket, kezében a baltával, minden pillanatban lecsapni készen. Karmaival üreget kotort magának, így-úgy magára kaparta a homokos földet, kimeredt szemekkel bámulta a távoli szikrázó fényeket, a csillagokat. Lelke szomjúhozása a csendre elcsitult, teste szomja,
ételre, italra, melegre feler?södött. Félelme örökös készenlétre sarkalta, ?zte a gyilkolásra.

  Az els? reggel az új életterén ébredt, maga körül találta a farkas falkát, mire kiásta magát a talajtakarója alól, ott állt a Lány is, különös, testre hozzájuk hasonló emberszer? lénnyel a háta mögött.

A Lány gurgulázva, morogva, duruzsolva zsongta körül a hímet, aki hamarosan gyermekei apja lesz. Az két végtagján állva hatalmasan fölé magasodott a Lánynak, zsíros  sárga b?re visszaverte a reggeli bágyadt napsugarakat. Ritkás sz?rzete nem takarta el testét, fejér?l induló egyenes szálú, hosszú sz?rök szétterültek a hátán.

  Az Öreg talpraugrott, megmarkolta baltáját, lábával nagyokat dobbantott, felborzolta egész testén a bozontot, félelmeteseket fújt, horkantott, igyekezett elriasztani a betolakodót. A másik emberféle, két lábon állva karjaival hadonászva, forgott, pörgött, hajlongott, magas fejhangon sipított, de nem hátrált.

  A farkasok félrehúzódva vártak a harc kimenetelére. A Lány, leguggolt a földre, hangos vinnyogva vonyító hanggal kísérte a megmérk?zést, két kezében egy-egy faággal ütemesen verve a földet.

  A két hím birokra kelt, igyekeztek leteperni egymást. Az Apa szívós, sovány teste er?sen ellenállt a falkájába furakodó  hím erejének. Miután megmutatta erejét, ügyességét a réz-sárga szín?, sima b?r? ember, megadta magát az öreg kitartó harcának. Elhátrált, lábait szétvette, lágyéka sebezhet?n feszült sima fényes b?re alatt, két karját felemelte, nyitott kezét, tenyerével fordította az öreg felé, fejét lehajtotta. Várt. Az Apa, odalépett, orrát odaérintette a másik testéhez, az lehajolt, hogy lélegzetet cseréljenek. Megérezték az elfogadás g?zeit egymás leheletében. A harc véget ért, így maradt a falkavezér az Öreg, aki befogadta a Fiatalt. Elindultak együtt a meleged?, forrósodó leveg?ben a tó felé. A Fiatal tudta a legrövidebb csapást, ment el?l, mögötte csaholt a horda többi tagja, meg a falka. Nagytest? fekete macska ízlelgette az új él?lény szagokat. Nem váltottak ki bel?le ingert a vadászatra, nem az ? élelmének illatai, b?zei lebegtek a különös csapat körül. Követte ?ket a vízhez.

  A vízparton nyüzsgött az élet, ezer formájával, százezer színével, millió mozgással
kisérve.

  Zebrák henteregtek a parti a f?ben, tigrisek lestek rájuk mohó sárgalánggal a szemükben a bokrok
mögül. Elefánt csorda talpai csattantak a földön, méltósággal trombitálgatva
haladtak a tótól a fák felé, a fürdés és ivás után legelni.

  Nagy szájak ásítoztak a dagonyában, leeresztették szemükre a ráncos b?rred?t, meg
felhúzták, horkantottak, forgolódtak a meleg sárban.

  Hosszúlábú madarak különös méltósággal emelgették lábukat, lépdeltek az iszapban, megálltak
egyensúlyozva az egyiken, széles cs?rükkel id?nként a vízbe csapva, halat
nyeltek.

  Majmok érkeztek, egymásba csimpaszkodva, inni.

  A zöld f?ben illatos virágok búja színekkel, varázslatos formákkal csalták magukhoz a
bogarakat, legyeket, azok döngve szálltak nektárt inni, termékenyíteni,
dicsérve az életet.

  A madarak rajokban ereszkedtek a vízre, majd emelkedtek fel a kékeszöld leveg?égre, reppentek a
nagy száraz fák ágaira csivitelve, csippegve, csipogva, zsinatolva énekelték az
élet himnuszát.

  Színek, fények szikráztak az öreg káprázó szeme el?tt, szagok, illatok bódították kábult
agyát, légáramlatok simították heges testét. Szinte elcsitult benne a
fenyegetés és fenyegettetés aggodalma, lelke szinte lubickolt az élet délibábos
mezején.

  A Lány alá merült
a tó vizében, világos barna haját hátra simította a víz, érett testén a
vízcseppek gömböly? gyöngyként ragyogtak, miközben kifelé sétált fürd?je utána
partra. A parti n?vényekb?l hosszú indát szakasztott, nagy, méregzöld, húsos
levelekkel teli indát, maga köré tekerte, a tó vizében tükröz?d? másának
illegetve, billegetve magát.

  A Fiatal leste az
Öreg mozdulatait, mikor veszi jelét az indulásnak.

Az Öreg elrikkantotta magát:

– Huhuuuuuuuuúúi! Óoooooooooooooooooooooohoooooh!

A Fiatal elindult a csapáson a közös él?hely felé.
Nyomában libbent a Lány, mögötte a farkasaival, emelt f?vel zárta a sort az
Öreg, aki nehezül? járásával baktatott hordája után.

  Könnyen eresztett
a kaparásnak a kis földbucka, ott, ahol búvóhelyet ástak maguknak a Vereskép?
forró, éget? szúrásai el?l. Az Öreg ágakat tört az üreg f?lé horda, majd
elégedetten elszunnyadt vackában. A Fiatal utánozta a vezér tettét, sután
esetlenül, fogaival is marcangolva a bokrok ágait, ám végül ? is befedte
menedékét. A Lány mellé furakodott a kotorékba, a hím nem kergette el. A
farkasok elhasaltak az enyhet adó bokrok alján, csak a kivénhedt ritkás sz?r?,
kiálló bordájú Kölyökfarkas feküdt a Lány vacka elé, a forró földre.

âË?â??âË?â??âË?â??âË?â??

   Forgószél támadt, veszettül görgette az
ördögszekeret a füves pusztán, felkavarta a leülepedett finom homokot, a homok
örvényl? tölcsérei feliramlottak, lehulltak, süvöltve rontottak, rohantak,
tölcsérük pörgött, mint a búgócsiga, az egyik épp csak hogy elült, már támadt a
másik.

  A bivalycsordák
fújtatva menekültek az ördögi lélegzés el?l. A vadlovak trappolva vágtattak
el?ttük, mégis beszippantott közülük egyet-egyet az örvényl? borzalom, párájuk
elszállt mire kiengedte ?ket szorító markából.

  A horda minden
tagja hasmánt lapult kotorékvackában, a Lány nagy hasához ölelte a gyenge, vén
farkast, társát és ?riz?jét. Mégis, ha az ördögszekér örvénylése nem is vihette
magával Kölyökfarkast, eljött utolsó leheletének perce.

H?séges, kifakult szemeit a Lány szemére függesztette,
testét testéhez simította megadón, az ?t ölel? szeretett?l ernyedten. A vihar
utáni ritka légben, összeszorult, elkopott szíve utolsót dobbant, végs?
leheletével, végs? ereje hatalmas szeretetével megnyalta a Lány homoktól szúrós
arcát, utolsó érintéséb?l nyaka megbicsakolt, feje hátra hullt, a visszaáramló
éltet? légbe vegyült, lelke párája.

  A Lány nehézkesen
kihátrált a gödörb?l, karjában a szeretet tanítómesterének élettelen testével,
elszántan haladt vele a kis tisztás felé, a fehértörzs? fához.

Ott a többi jó illatú bogyó, gyümölcs, virág közé helyezte
élete eddigi kísér?jét, óvón félt?, ragaszkodó társát, a Farkast.

– Jaaaaaaaaaaaaaaaj. Ijjjjja- ja-jaaaaaj-ja. – szakadt ki
bel?le a fájdalom bús dala.

Peregni kezdett egy kóbor felh?b?l néhány cseppnyi víz a
csupasztörzs? fehér fa ágaira, a lány ég felé emelt arcára. Lesimította magáról
a vízcseppet. Felzsendült örömmel forgott, pördült, ahogyan elnehezedett teste
engedte, köszöntötte ?t, akit hívott, várt ajándékaival. ?t, aki egyszer régen
megérintette ébredez? lelkét, ?t, aki egyszer régen megérintette finom ujjaival
arcát, ?t: vágya jó illatú istenét.

Távoztában visszanézett, vetett egy könnyes pillantást
társa elnyúlt, gyönyör? testére, és a széttárt karú fára. Szeméb?l lassan
hulltak alá az öröm és fájdalom szivárványszín? gyöngyei.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria