Rögös út az igazi nagy szerelemig.
“Az Internet minden baj okozója.” 🙂
(Mágika)
Sorsok az utcáról
Kinek mi éri meg…
Amikor kutyasétáltatás, vagy csak némi sörözés kedvéért összejövünk a Kálvária téri parkban közeli kisbolt el?tt, mindig akad valami téma, amir?l jól el tud beszélgetni az ember. Szinte minden korosztály képviselteti magát, de nációbeli különbségek is akadnak rendesen, hiszen van itt cigány, román, magyar és még ki tudná megmondani miféle népek. Mindenki a saját iskolázottsága, vérmérséklete szerint szól hozzá az éppen „m?soron” lév? témához, ezért eléggé érdekes dolgok sülhetnek ki. Van néhány n?s-családos ember, de talán több az olyan, akinek valamiért tönkrement a házassága, széthullott a családja. Éppen arról folyt a vita, mennyire érdemes, vagy nem érdemes n?ért-asszonyért áldozatot hozni, és ha igen, mekkorát.
L. az író is megjelent, és sokáig hallgatta a történeteket, amikor egyszer ? is megszólalt. Tudtuk róla, hogy nehéz élete volt, hiszen miel?tt úgy nyolc évvel ezel?tt a környékre költözött, sokáig, közel másfél évtizedig hajléktalanként, az utcán élt.
– Tudjátok, nem szeretek panaszkodni, mert azt vallom, inkább százan irigykedjenek rám, mint egy valaki is szánjon. Most sem panaszként mesélném el amit szeretnék, de csak ha nem untatok vele senkit.
Az hogy valakinek milyen volt a gyerekkora, szerintem egész életére kihatással van. Tévedés ne essék, nem én akarom itt és most feltalálni a melegvizet, csak emlékeztet?ként mondom. Aki nem ismer túl rég, az nem tudja rólam, hogy én sem voltam mindig csöves. A szüleim vidéki kastélyában nevelkedtem Mez?túron, egy alföldi kisvárosban. Itt, ha esik egy kis es?, még a f?téren is akkora sár van, hogy annak idején, amikor Pet?fi Sándor arra járt, ? sem bírta megállni szó nélkül, pedig ? mint alföldi ember, igencsak hozzá volt szokva az ilyesmihez. Nos ott éldegéltünk tisztes jómódban. Apám szakmáját tekintve cipész volt, de inkább beállt postásnak, majd t?zoltónak. Azt hitte szegény, hogy csak a bankli mellett kell dolgozni, azután rájött nem éppen úgy van, de akkorra kirúgták mindenhonnan, és kénytelen-kelletlen beállt a városi kórházba mindenesnek. Ez azt jelentette, ha kellett udvart söpört, beteget szállított, de akadt hogy hullaöltöztetéssel, ilyesmivel is megbízták.
Hat éves voltam, amikor a szüleim elváltak és anyám hozzáment a város másik végén él? ismer?séhez, akivel még valamikor a csépl?gépnél találkozott, hiszen minden nyáron oda járt, egy kis maszek pénzt és terményt összeszedni. Ez az ember volt ott a gépész, és amikor a szüleim házassága megromlott, valahogy összejöttek anyámmal. Teljesen más fazon volt, mint az apám. Egy hatalmas darab, amolyan tenyeres-talpas paraszt, de nem csak termetében, hanem természetében is. Anyámnak eredetileg férfiszabó volt a szakmája, de apámhoz hasonlóan ? sem maradt meg tanult foglalkozásánál. El?bb, amíg még együtt volt a család, a kastélyunk hatalmas pincéjében bizományi italboltot m?ködtetett, kés?bb, a válásuk után, pedig elment el?bb a közeli presszóba, majd kicsit kés?bb a szemben lév? boltba dolgozni. Itt cseperedtem nagy nehezen.
Igen, meglehet?sen nehezen, mert a gyerekkoromból szinte csak arra emlékszem, hogy állandóan éhes voltam. No nem mintha nem lett volna mit enni, de a mostoha apámnak is volt három nagy gyereke, nekem is egy n?vérem és azokra fordított anyám minden energiát. Mivel én kései gyerek voltam, tehát egy-másfél évtizeddel fiatalabb a többit?l, nekem mindig hallgass volt a nevem. Tévedés, hogy az id?s szül?k, vagy a nagyobb gyerekek ajnározzák a kicsit. Egy fenét. Mindenben hátrányban voltam. Ráadásul, kis vézna gyenge gyerek lévén, még az iskolában és az utcán is basáskodtak rajtam az er?sebbek és senki nem volt, aki megvédett volna. Mint elvált szül?k gyerekét a tanárok is ott bántottak, ahol, amikor csak tudtak, mintha én tehettem volna róla, hogy a szüleim húsz évnyi házasság után úgy döntöttek, nem tudnak tovább együtt élni.
T?lem, egész életem során mindig és mindent elvettek, ami kedves volt nekem. Úgy 10-12 éves lehettem és nagyon szerettem volna focicsukát. Akkoriban, még kuriózum számba ment az ilyesmi, ráadásul eléggé kicsi lábam volt, sehol sem kaptunk ilyet. Persze, mint minden gyereknek, nekem is változtak az igényeim, vagyis inkább beletör?dtem, hogy nincs. El?tte ugyan még jól ki is kaptam, mert amikor mégis lett a lábamra való vászon futballcip? a sportboltban, eltetettem és kimentem az Állami Gazdaságba valami melóra, hogy meg tudjam venni. Hogy keressek is, megmondtam a f?nöknek, hogy adjon valami komolyabb munkát, mert nagyon kellene a pénz. Eddigre rohamosan meger?södtem, kifejl?dtem, úgyhogy a negyven fokos melegben búzát lapátoltam együtt a feln?ttekkel. Amikor vége lett a munkának és hét végén megkaptam a fizetést, nagy boldogan bicikliztem haza. Mondom anyámnak, meg van a pénzem, megyek, és megveszem a cip?t, amit eltetettem és még pénzem is marad. Erre közölte, a cip? már nincs meg, mert ? mint ÁFÉSZ-es, jó viszonyban volt a sportboltossal és szólt, adják el nyugodtan. A keresetemet meg elvette, mert kellett a n?véremnek valamire és a családi kasszából már nem tudott többet ellopni, a mostoha apám így is kezdett rájönni a dolgaira. Amikor könnyezve kijelentettem, úgyis megveszem valahogy a cip?t, akkor pedig jól fel lettem pofozva. Akkor ütött meg utoljára az anyám. Tizenkét évesen és igazságtalanul. Soha többé nem t?rtem el neki.
Következ? nyáron, már huncutabb voltam. Mivel valahonnan mégis sikerült közben focicsukát szereznem, most horgász felszerelésre áhítoztam. Rendes üvegbotra, és peremfutós orsóra. A jól bevált Állami Gazdaság segített ki megint, hiszen újra mentem nyári munkára. Keményen melóztam megint, és amikor megkaptam a pénzemet, els? utam a sportboltba vezetett és rögtön megvettem a horgászcuccot. Így teltek az éveim, minden nyáron dolgoztam, ha kellett valami. Elérkezett a pályaválasztás ideje. Mivel közben zeneiskolába is jártam, ráadásul nagyon jól ment, tetszett is, hát zenész szerettem volna lenni. Nos itt mindjárt két oldalról jött a gáncsolás. A mostohaapám, mint megrögzött paraszt, kijelentette, ? bizony nem nevel urat. Az iskolában is azt javasolták, tanuljak inkább valami rendes szakmát, ne menjek gimnáziumba, ugyanis ahhoz, hogy levizsgázhassak az OSZK-nál szórakoztató zenésznek, érettségi kellett volna. Bár mindig négyesen felüli volt az átlagom, valami olyasmivel tömték anyám fejét, hogy úgysem tudnám elvégezni a Telekit, a városban lév? egyik gimnáziumot.
Ekkor megint cselhez kellett folyamodnom. Közben sportoltam és eléggé magas szintet értem el, az egyik verseny el?tt a sportorvos azonnali hatállyal eltiltott. Valamit talált a szívemnél. Egy kajak-kenu versenyz?nél pedig ez nem éppen jó dolog. No, akkor vége a még el sem kezd?dött sportkarriernek is, marad a zene. Ekkor kitaláltam, hogy mégis közelebb legyek a zenéhez, szakmám is legyen, m?veltségem is, jelentkeztem a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalathoz pincér tanulónak. Akkoriban így ment. El?bb a cégnek kellett felvenni, csak akkor mehettem az iskolába. Ez csak a nevében volt pincériskola, hiszen tanultunk itt szakács-cukrász-konyhamészáros-pék-mixer-recepciós és még ki tudja, milyen szakmákat egyszerre, és természetesen idegen nyelvet is. Akkoriban itthon és a szocialista táboron belül, szinte csak oroszul lehetett tanulni, az viszont kötelez? volt mindenütt. Nekem szerencsém volt, mert a németes csoportba kerültem.
Másodéves voltam, amikor megismerkedtem a kés?bbi feleségemmel, egy csodaszép, válófélben lév? romacsajjal. Tizenhárom évvel volt id?sebb nálam és bár csak hat általánossal bírt, minden hájjal megkent és huncut dög volt. Ki is semmizett rendesen, de err?l majd kés?bb. No, jártam továbbra is a suliba, közben sorba maradoztak ki mell?lem, akikkel együtt kezdtem. Ahová annak idején nem mehettem tanulni, a mez?túri Teleki Blanka gimnáziumba, onnan is szépen buktak ki, az általános iskolai osztálytársaim, az egykori eminens tanulók. Ahogy azt egyik könyvében Moldova mester írta, elhullottak szépen, mint az akciós libák. Én együtt éltem az asszonnyal, de közben járnom kellett a suli mellett dolgozni is. Nappal a munkahelyen, délután tanultam Szolnokon, éjjel pedig a Tiszti Klubban pincérkedtem. Nem tudom hogy bírtam, de még mellette eljártunk szórakozni is.
Eljött az id?, amikor végeztem, és papírforma szerint kész vendéglátós szakemberként kikerültem az életbe. Igen ám, de a Jász- Nagykun Vendéglátó csak addig alkalmazott, ameddig nem végeztem, utána az összes végzett fiút kirúgták, csak a lányok maradhattak. Kénytelen voltam elmenni mindenféle munkára, ha nem akartunk éhen halni. Én, aki nem rég még a Pelikán szálló pincére voltam, most cigányokkal járok szüretelni. Azután sikerült a Közép Tiszavidéki ÁFÉSZ-hez bejutnom, egy falusi étterembe pincérnek. Az ilyen helyeken, általában nem szakképzett emberek dolgoznak. A lényeg az, hogy valakinek a valakije legyen. Engem is kiutáltak innen rövidesen, de egyébként is elmentem volna, hiszen találkoztam anyám egykori kollégan?jével, aki hívott, nyissunk kocsmát Mez?túron. Ismertem ezt a boltot, hiszem vele szemben n?ttem fel. Mint szakember, azt is tudtam, mit lehet bel?le kivenni. Meg is kaptuk szinte bagóért, és elmondhattam magamról, hogy én vagyok a város els? „maszek” kocsmárosa. Akkoriban kezdtek divatba jönni, a szerz?déses üzletek. Egy hét múlva lettem volna tizennyolc éves és már üzletvezet? voltam. Ez volt márciusban, de októberben kénytelen voltam lehúzni a rolót.
Kollégáim-beosztottaim, már olyan szemérmetlenül loptak, hogy ha nem akartam börtönbe kerülni, véget kellett vetnem a wirtschaftnak. Már odáig mentek, hogy kizártak a saját irodámból, nem láttam bele semmibe. Ha ellen?rzés jött valahonnan, égett a pofám, mert rajtam röhögött mindenki. Milyen üzletvezet? az, aki nem tud bemenni az irodájába, mert kicsukják az alkalmazottai. Míg én csak éppen a minimális összegeket vettem ki, hogy forgassuk a pénzt, nekik szépen épült az emeletes házuk a kertvárosban. Azután amikor én otthagytam az egészet és odavitték a keresztlányukat, mert annak volt papírja, ?t is ugyanúgy meglopták, vagy tán még jobban, mint engem. Közben az asszonnyal hol együtt, hol külön.
A következ? nyár, már a Balatonon talált. Teremf?nök lettem egy háromszázhatvan f?t befogadó étteremben Szabadi-Sóstón. Ez egy teljesen maszek üzlet volt, egy leszázalékolt nyugdíjas katonatiszt volt a tulaj, egy nagyon rendes faszi. No a felesége, egy sz?ke zsidón?, annál szemetebb volt. Képes volt a pincérek jattját felszedni az asztalról és letagadni. Egyszer elgurult egy ötvenfilléres és vagy harminc láda bort rakott arrébb, hogy kiszedje közülük. Ebben az üzletben, mindenkinek kellett érteni máshoz is, nem csak aminek felvették. Mivel egyedül én voltam szakképzett ember a boltban, amikor tavasszal lementünk rendbe tenni, utána esténként, még nekem tanítanom kellett a többieket a szakmára, és németül is. Volt itt növénytermeszt? gépészt?l, a taxisof?rön át, a fodrászig mindenki. Ha kellet, felmentem f?zni a konyhára, mert a séf, egy gyomorfekélyes hapsi volt, és ha rosszul lett, nem tudott dolgozni. Máskor be kellett ülnöm a zenekarba, mert egyszerre több helyen kellett muzsikálni, és nem voltak annyian.
Amikor itt vége lett a szezonnak, már Pestre jöttem haza, mert itt élt az asszony, akivel persze külön voltunk, míg én a Balcsin dolgoztam. Amikor kiléptem a kocsmároskodásból, valamilyen ürüggyel összeveszett velem és elt?zött a f?városba. Akkor, 1982-ben, beléptem az Észak-Déli metróhoz. Vendéglátósként nem kaptam munkát Pesten, de nem is nagyon akartam, mert az asszonykám, aki akkor még csak élettársam volt, ágált ellene. A metrós munka tetszett, végeztem a tanfolyamokat, egészen addig, míg elértem egy állomásvezet?i rangot.
Közben 1983. február 12-én összeházasodtunk és vettünk egy kis kertes lakrészt Pesterzsébeten, mert addig külön éltünk. Kati az egyik munkásszállón a Csepeli átjárónál, én a másikon Lágymányoson. Amikor összeházasodtunk és beköltöztünk a saját kis otthonunkba, természetesnek vettem, hogy kijelentkezek a szállóról, hiszen már nem volt rá szükség. Ez, a Tétényi út- Szakasits Árpád út sarokhoz közel lév?, férfiszálló volt. Nem így gondolkozott viszont az akkor már feleségem. ?nem jelentkezett ki a Vegyim?vek szállójáról, ahol ? is lakhatott, mert a Papírgyárnak, a munkahelyének szerz?dése volt erre. Vegyes szálló, a férfiak, és n?k összejárhattak. Azután amikor az esküv?nk után, kb. egy hónappal hazamentem, este fél tizenegykor közölték velem, már nem lakom ott. Amíg én dolgozni voltam, az asszonykám eladta a lakást és elszökött az akkori fiújához a szállóra, aki valószín?leg azel?tt és közben is megvolt neki. Ezért nem jelentkezett ki, amikor megesküdtünk, mert számított erre. El?tte való nap volt fizetés, azt akkor odaadtam. Most ott álltam, a nagy budapesti éjszakában Pesterzsébeten, a Kilián garázs és az Ecseri piac között, ötven fillérrel a zsebemben.
A metrónak, a K?ér utcai járm?telepen volt egy kis szállodája. Ez arra volt, hogy az éjszakás vonat személyzetek ott tudjanak aludni. Ide nyomott be a f?nököm pár éjszakára, amíg elintézte a munkás szállót a Tábornok utcában. Persze amikor a lakásért kapott pénzt eltapsikolták, újból jött az én kis feleségem és visszakönyörögte magát. Nem sokat kellett könyörögnie, hiszen szerettem és megbocsátottam neki. Akkor még nem tudtam a régi bölcsességet: amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, az megteszi máskor is. No mindegy, újból összejöttünk. Ismét Pesterzsébet, csak a másik vége, egy albérlet. Most már tudom, de akkor nem vettem észre, hogy innen újra visszajárt a fiújához, akivel közben kibékülhettek.
Kezdte pedzegetni az asszony, jó lenne, ha elvinnének katonának, mert szeretne élni egy kis szabad életet. Már minden kollégám, aki olyan id?s volt, mint én, megkapta akkorra a behívóját, csak én nem. Közben megint külön lettünk, mert akkor már én zavartam el Katit a háztól, hogyha annyira akar szabad életet, mehet, de mellettem nem kurválkodhat. Úgy költözött el az albérletb?l, amikor nem voltam otthon. Bár nem volt rá szüksége, még az olajkályhát is elvitte, ne tudjak f?teni, pedig hideg tél volt. Akkor halt meg Brezsnyev. Olyan kicsinyes, és gonosz volt, hogy elvitte az összes fés?t is, hogy ne tudjam rendben tartani a hosszú hajamat, és a szakállamat. Aki már elérte a piros parolin a három csíkot, annak dukált ez a viselet, azért hordtam ilyet. Persze megint egy fillér nélkül maradtam ott. Néhány nap múlva, egyszer reggel kilenc körül jön a postás, engem keres. Kimegyek.
– Itt írja alá!
Hozta a behívómat. Egy héttel a bevonulás el?tt!
Futás be a céghez, leszámolni, szabadságot kivenni stb. Leutaztam anyámnak a tanyájára, és végigittam-mulattam azt az egy hetet. Február huszonnyolcadikán bevonultam a Ganz M?vel?dési házba, ahonnan gyorsan elvittek Paksra az atomer?m?höz. Eskükor megláttam, ott az asszony, pedig nem írtam meg neki hol vagyok. Valahonnan megtudta. Amikor az eskünek vége lett, elengedtek minket másnap éjfélig. Persze Katival mentem, hiszen ha egy fiatalember, aki ráadásul megszokta a rendszeres nemi életet, és hirtelen egy jó hónapig még n?i biciklit sem lát… No lényeg az, újra összejöttünk.
Hat hónap után Óbudára helyeztek, tehát onnan már könnyebb volt hazajutnom. Bizony, ha váratlanul mentem, soha nem találtam a drágát sehol, éppen mindig másutt volt, mint ahol kerestem. Mint kiderült, folyamatosan csalt, amíg katona voltam is. Egyszer, amikor már fel akartam jelenteni a századparancsnokot a pol. tisztnél, mert nem mehetek haza, akkor derült ki, a feleségem intézte el valahogy, hogy ne mehessek ki. Leveleket írt, betelefonált, hogy én milyen egy brutális állat vagyok, amikor hazamegyek. Én meg csak lestem, mert ha otthon voltam, igencsak odaadó feleségként viselkedett. Amikor leszereltem, még visszamentem egy hónapra a metróhoz, de közben ment az állományba vételem a rend?rséghez. Akkor 1985. ?szén, magamra öltöttem a kék-szürke uniformist, mint rend?r-szakaszvezet?.
A rend?riskolát, 4.75-tel, tehát kiváló eredménnyel végeztem el. Közben az asszonykám terhes lett és mert már harmincöt is elmúlt, kissé beteges volt a gyerekkel. Kiíratta magát táppénzre. Bent volt a lakásigénylésünk a tanácsnál, és ? ráért bejárni, nézni hogy áll az ügyünk. Amikor egyszer meglátta a nevünket a névsorban, azonnal átment a Markó utcába, és beadta a válópert. Mert zsaru voltam, el?re vették az igénylést, mások négy-öt éveket vártak a lakásra, ha kaptak egyáltalán. Közben, mint kés?bb kiderült a rend?rségen is elintézett, mert állítólagos családi problémáim miatt leszereltek. Az addig elért rendfokozatom megmaradt, nem fokoztak le, de nem sokra mentem vele.
No innen felgyorsultak az események. A VI. kerületben, a nagykövetségi negyedben megkaptuk a lakást, de már bent volt a válóper, amir?l én még nem is tudtam. Megint visszamentem a metróhoz, ahová mint jó forgalmistát, külön vezérigazgatói engedéllyel vettek vissza. Bár a feleségem akart t?lem állítólag megszabadulni, mégsem hagyott békén, állandóan telefonálgatott, zaklatott. Úgy nem lehet vezetni egy metróállomást, ha sík ideg az ember. Nagy állomásokon voltam, mert azok feküdtek nekem. Nyugati, Deák tér, Klinikák, K?bánya-Kispest stb. Akkor, hogy ne érhessen el, kitaláltam, átmegyek a MÁV-hoz oktatónak, hiszen amilyen rendszerrel mi már dolgoztunk a metrónál, a vasútnál ezt akkor kezdték bevezetni. Éppen két munkahely között voltam, amikor egy szeptemberi hajnalon eszembe jutott, megiszok egy fröccsöt, mert megfulladok. A gondolatot tett követte, és amikor mentem haza, akkor döbbentem rá, nincs nálam kulcs. Semmi baj, belépek az ablakon, hiszen nyitva van és csináltam már így máskor is. Persze az asszonykám a gyerekkel éppen valahol csavargott, ezért nem volt otthon a lakásban senki.
Arra még emlékszem, hogy letört, amibe kapaszkodtam és onnan semmire. Szeptember tizenhatodikán hajnali fél négyt?l – akkor estem le – huszonnégy napon át voltam eszméletlen. Közben asszonykám is hazatalált, és amíg én élet-halál között feküdtem, addig ? jókat izélt a szomszédasszony félhülye fiával. Amikor hazavittek a kórházból, még járni sem tudtam igazán. Úgy volt, soha többé sem menni, sem beszélni nem fogok és nem leszek normális. Senkit nem hatott meg. Amikor valamennyire felépültem, végigvitték a válópert és egy szál öltözet nyári ruhában, betegen kitettek az utcára.
A családomtól, nem kértem segítséget. Nagyon ellenezték ezt a házasságot, de nem érdekelt. Mindegyik elvált. Akkor azt mondtam, ha magatoknak nem tudtatok választani, akkor nekem se akarjatok. Nem szerettem volna hallgatni, az „én ugye megmondtam” cím? szövegeket. Tizennégy évig éltem az utcán hajléktalanként, ebb?l jöttem ki. Akkoriban még nem voltak segélyszervezetek, csak éppen kezdtek alakulni. Meg tudtam volna n?sülni, vagy kapcsolatot létesíteni közben is, de nem akartam. Nekem ne mondja azt az els? komolyabb veszekedésnél az asszony, hogy a csatornából szedett föl.
A mostani Kedvesemmel, az Interneten ismerkedtünk meg. Ã??t is nagyon megverte az élet. Gyerek fejjel beleugrott egy házasságba, amiben harminc éven át semmi nem m?ködött. Rengeteget szenvedtem az életem során, mások ennek a töredékéért öngyilkosok lettek. Mégis azt mondom, ha így kellett történnie, hogy erre vezessen ez a rögös, és viszontagságokkal teli út, ha ez volt az ára annak, hogy megismerhessem Mágikát, azt mondom: MEGÉRTE.
Élet, egy átmeneti szállón.
Kocsis u. 26
Szép Kelenföld központjában, Kocsis utca közepén,
2008 nyarától, a párommal ott lakom én.
Ketten kértünk Kedvesemmel közös, kicsi kócerájt
adtak is, de kikötötték, ne csináljunk kuplerájt.
Közös konyhán kávéf?zés, kész kabaré küzdelem.
Kaja készül kis kotlikban, négy lapon a t?zhelyen.
Reggel zenés ébreszt?re kelünk, szomszédasszony rikácsol:
"Ki a rák nem törülte le, a rezsót a kávétól!?"
A fürd?szoba is nagy élmény, merthogy közös fered?
napi forgalmi dugó itt, önmagától ered?.
N?k-férfiak csak felváltva használják e helységet,
de bizonyos szinteken már, páros alkot egységet.
Van itt minden: kábeltévé, konditerem, Internet.
Bár néha a gépre várva, feladom a küzdelmet.
És van ping-pong asztalunk is, meg könyvszekrény (bezárva).
Amíg kulcsot hoz a portás, állhatok, mint egy árva.
A havi egy lakógy?lés nem hosszú, de borzalom.
Bár a témák fontosak, még sincs túl nagy forgalom.
Fönn a spiccen van e gy?lés, majdnem a ház tetején.
Tán mert föntr?l másként látszik minden?
(Vagy csak nem jól tudom én?)
Így peregnek hát napjaink, nem is olyan rossz nekünk.
Még akkor sem, ha ez a ház csak kényszer? lakhelyünk.
El?fordul itt mindenki. Sok ember, sok náció.
De jó légkör uralkodik, ritkán van pankráció.
Ki itt él, vagy dolgozik, nem válik meg helyét?l.
Mert itt a hal, (mint más helyen) nem b?zlik a fejét?l.
Az els? történet óta eltelt két év, akkor találkoztam újra Lacival. Mégis pénzzé tette a telkét, de nézzük mi lett vele ezután.
(Ön!)segélyez? szervezet(?)
Kotorék folytatása kb. két év múlva
Lapunkban már többször megírtuk, hogy (sajnos) léteznek – mert létezhetnek – hazánkban is olyan egyének, de szervezetek is, akik a szegénység vámszed?i. Elég, ha azokra a munkahelyekre gondolunk, ahol a f?nökség többszázezres, nem ritkán milliós fizetéseket zsebel be, az alkalmazottak viszont a minimálbérért, vagy még annál is kevesebbért húzzák az igát. Aztán itt vannak még a magukat segélyszervezeteknek kikiáltó társulások, akik nem csak az állami támogatást nyúlják le, de a hozzájuk forduló elesetteket is igyekeznek lehet?leg minél rövidebb id?n belül, a lehet? legjobban megszabadítani a még meglév? csekély anyagi javaiktól is. A bizonyítás, tettenérés pedig szinte teljesen lehetetlen. Elég, ha csak a koldus- és lakásmaffiára és a (nem agarakat, vagy lovakat) futtatókra gondolunk. A következ? történet, tulajdonképpen akár tanmeseként is felfogható.
Mottó: ha egy több éve m?köd? menedékhelyen, télvíz idején túl sok az üres fér?hely, akkor ott valami b?zlik.
– Kezdjük ott, hogy te laktál valahol és eljöttél. Miért is választottad télvíz idején inkább az utcát?
– Bekerültem kórházba és az én kedves "jótev?im" úgy gondolták, ott is maradok. Mire kijöttem, az összes értékesebb holmimat ellopták. Amikor rákérdeztem hová lettek a cuccaim, az volt a válasz: – Biztos ellopták a csövesek. (sic!
– Hallottam valami pénzr?l is.
– Igen, ez úgy történt, hogy amikor beköltöztem, el?re kifizettettek velem kétszázharmincezer forintot, hogy majd lelakhatom. Nekik kazánt kell venni télire, hogy tudják majd f?teni a szállót. Aztán a pénz elfogyott és se kazán se semmi. Ráadásul azt sem tudtam hogyan állunk a lakbérrel, mert egyszer így számoltak máskor meg amúgy. Egyébként ez már a harmadik tél lenne, hogy nincs f?tés. Ebb?l az is ki lett fizetve, no meg az elmaradt vízdíj is. Az áramot már réges-régen kikapcsolták, de az van, mert leástak, rákötöttek a f?kábelre és onnan lopják az áramot. Eléggé furcsa dolgokat m?vel ott az úgynevezett elnökség. Szétverték, lebontották a fürd?t, a fémeket elhordták a MÉH-be. Az ajtóknak-ablakoknak ugyanez lett a sorsuk, mert alumíniumból voltak. Amikor az "elnök úr!" kiszabadult a börtönb?l, – ahová több tízmilliós sikkasztásért és lopásért volt lecsukva – azt mondta, majd ? rendet tesz. Ez alatt biztos azt a diktatúrát értette, amit bevezetett. Az egészben csak az a gusztustalan, hogy mindenre azt mondja: – A hajléktalanok voltak! Közben meg ? szerelte le, vagy szereltette le az embereivel. Nem szégyellte magát, amikor a hatvan éves öregasszonnyal cipeltette a nehéz vasakat. Az adományokat eladják, pénzzé teszik, hogy tudjanak mib?l élni. Azt állítják, mindenüket a hajléktalanok segítésére fordítják, miközben elszednek t?lük mindent, amit csak lehet.
– Az olvasók nevetni fognak ezen, hisz azt fogják mondani, ugyan mit lehet elvenni egy hajléktalantól?
– Nos, ha valaki nem tudná, a hajléktalanok túlnyomó többségének van valamilyen kimutatható jövedelme. Ha más nem is, de valamiféle nyugdíj, vagy járadék, esetleg örökölt valamit, amib?l semmit nem tud kezdeni, maximum egy ilyen szállót kifizet évekre el?re. Amellett esetleg dolgozik vagy guberál, abból is csak csurran-cseppen valami. Hát ezeket is szépen el lehet szedni, ha valaki van hozzá elég aljas. Úgy látszik, van. Eleinte én sem hittem el, hogy ennyi disznóság megtörténhet, de ahogy fogyni kezdtek a lakók, úgy több mindent átláttam. A végén már csak én laktam ott egyedül, mert mindenki megundorodott a viszonyoktól és elment máshová. Sokan inkább kimentek az utcára, bárhová csak ide ne! Most úgy hallom, nem lakik ott senki csak az "elnökség". Már napi háromszáz forintért is ott lehetne lenni, de hát semmi szolgáltatás nincs, a légkör pedig undorító.
Tisztelt Olvasó!
Ez az eset csak egy példa volt azok közül, ami eddig a tudomásunkra jutott. Sajnos m?ködik még néhány hasonló, önmagát segélyszervezetnek nevez? rablóbanda. Szerencsére azonban a hajléktalan ellátásban résztvev? alapítványok, és egyéb csoportosulások valóban azt teszik, amiért létrejöttek. Viszont a már említett tolvajok, alkalmasak arra, hogy rossz színben tüntessék fel a tényleges segít?ket, a valóban segíteni akarókat. Az ilyenek miatt alakulhatnak ki olyan vélemények, ha megkérdeznek egy hajléktalant, miért nem megy be intézménybe? Azt mondja azért, mert meglopják. (a szerk.)
Egy olyan emberi sorsot mutatnék be, amelyik bár egy sok közül, de mégis elgondolkodtató.
Aki kihagyta a ziccert
Még anno a fekete vonattal kezdett a f?városba járni. A fiatalabbak kedvéért, ez egy vasárnap éjjel induló és minden görbe fánál, kutyaugatónál megálló személyvonat volt. Hétf? hajnalra ért Pestre, hozta Szabolcsból meg a Hajdúságból a melósokat, pénteken meg vitte ?ket vissza. Ez így ment évtizedeken keresztül. Akkoriban még így is megérte Pesten dolgozni, hiszen az itt kereset – a vidéki fizetések többszörösét kitev? – bérb?l éldegélt az otthon maradt család. Még a munkásszálló díja, az ott vezetett második háztartás, utazás, esti sörözés is belefért. A viszonylagos anyagi jólét azonban sokszor jóval nagyobb kárt okozott, nagyobb veszteséget, mintha a tag otthon maradt volna a falujában dolgozni kevesebb pénzért. Ez a veszteség, bizony, pénzben aligha kifejezhet?, nem forintosítható, mert nevezetesen a családról, annak széthullásáról van szó!
Amikor egy friss házas és tettre kész fiatalember elindul, hogy a lehet? legrövidebb úton megteremtse a családja számára a minél jobb anyagi körülményeket, még aligha gondol erre. Szinte fél országnyira szakadt családjától és a legjobb esetben is csak hétvégén találkoznak. Aztán persze még ritkábban, mert ahogy jönnek a gyerekek egyre több és több kell. A hétvégi hazautazás helyett marad Pesten, gmk, fusi, stb… Amikor végre nagy nehezen mégis hazajut a heti, s?t egész havi melótól és az utazástól fáradtan, nem az a hamvas fiatal lány fogadja, akit itthon hagyott, hanem egy fáradt asszony. Hiszen amíg ? odavolt pénzt keresni, addig az asszonyka nyakába szakadt az egész háztartás, a gyereknevelés, plusz biztos hogy van háztáji gazdaság, annak a gondja is. Már nem is nagyon kívánják egymást, a külön töltött hosszú évek miatt közös téma se igen akad, egyre jobban eltávolodnak egymástól. A gyerekek se igen ismerik az apjukat, ha látják is ritkán, akkor is csak alszik és – valljuk be – részeg és ordít.
Úgy negyven körül éri el az ember, hogy nagyjából már megvan minden, ami szükséges (ház-kocsi-nyaraló) az anyagi javak szempontjából, viszont nincs már meghitt családi környezet.
Aztán jött a rendszerváltás és megsz?nt egy nagy csomó munkahely, megsz?ntek a munkásszállók. Emberünk hazautazhat a túlnyomórészt maga teremtette jólétbe, de mégis úgy érzi – a család nyakára. Hiszen a falujában eddig sem volt munka, most meg pláne nincs, ráadásul a több évtizedes hajsza után szinte a munkába belerokkanva tér haza, így nem kell sehova.
Otthon is fölöslegesnek érzi magát, talán még a család is érezteti vele, hogy ? itt tulajdonképpen idegen és akkor besokall. Fölgyújtja a házát, öngyilkos lesz, vagy fölül a legközelebbi éjszakai vonatra (azért éjszaka, hogy ne lássa a falu a szégyenét) és visszajön a F?városba. Hajléktalannak!
Egy élet munkája után belesüllyed a posványba, a kilátástalanságba. Volt, aki évekig kereste a megoldást és a legels? kínálkozó alkalmat megragadva, vasakarattal többé-kevésbé egyenesbe hozta életét. Akir?l a következ?kben szó lesz, mintha szándékosan ártana magának, mindent tönkretesz maga körül.
Kotorék Laci
(két ordító lehet?ség)
Amikor a rendszerváltáskor megsz?nt az állami lakásépítés, az épít?ipari vállalatok munkásszállói is bezártak. No persze nem örökre, csak éppen gazdát vagy nevet cseréltek. Laci régi lakója volt az egyik legismertebb f?városi szállónak, a családja neki is már régen tönkrement és ? már régen itt lakott. Még fiatalemberként költözött be, amikor otthon minden rendben volt. Az évek során csak annyit változott a helyzet, hogy elvált és nem járt haza, végleg itt ragadt a szállón.
Az új gazda fölajánlotta neki, hogy maradhat továbbra is, de immár, mint a szálló alkalmazottja, valamiféle gondnoki-portási állást tölthet be. Ezért a fizetésen kívül egy különálló lakrészt, egy kisebb méret? szolgálati lakást is kap.
Kiválóan végezte munkáját, hiszen az elkövetkezend? évek alatt jó néhány vezet?t leváltottak, kirúgva velük együtt az egész bagázst, de Laci mindig túlélte a dolgot. Mindig maradhatott.
Aztán elkezdett inni. De nagyon brutálisan! Már ott tartott, hogy naponta háromszor rúgott be, szinte sohasem volt józan. A f?nöke hónapokon át könyörgött neki, hogy álljon már le végre, mígnem megunta a dolgot és kirúgta. Akkor néhány hétre hazautazott, de rövidesen megint Pesten volt. Egy óbudai hajléktalan-csapat fogadta be, hiszen azel?tt is ismerték, tudták róla, hogy bár piál, de talpig becsületes, rendes ember. (ezekben a körökben (is) számít az ilyesmi ( a szerk.).
Egy esti beszélgetés alkalmával kiderült, Laci tulajdonképpen vagyonos ember, hiszen szép nagy telke van egy f?város közeli községben. Ami csak és kizárólag az övé, mert ezt már a válás után szerezte, amikor összejött egy kis pénze.
– Vegyél rá egy faházat, vagy lakókocsit.
– Nem jó! Már vagy hármat elloptak róla, mert nem jártam ki. Én itt akarok maradni a városban.
– Akkor add el! Most úgy fölmentek arrafelé az árak, hogy tudsz venni bel?le magadnak egy kis odút.
– Az se jó, mert van rajta vagy harminc-negyvenezer forintnyi adótartozás.
– Ember, azóta az a telek milliókat ér, ha más nincs, ajánld fel a helyi önkormányzatnak, vagy egy szociális intézménynek és lakhatsz náluk a telek árának fejében, míg be nem adod a kulcsot.
Nem, nem és nem. Minden megoldás el?l elzárkózott. Aztán öröklött és az utcán beszerzett izületi betegségei miatt elkezdett bénulni. A két kezével már alig tudott fogni.
A telek azóta is ott áll üresen, fölverte a dudva, a gaz. Az árával együtt természetesen n?tt a rá kiszabott adóteher is. Valószín?leg a helyi önkormányzat a sok tartozás fejében kisajátítja, elveszi ingyen.
Lacit évek óta nem látta senki.
.Boltos Kati – Élt 44 évet.
Azért hívtuk így, mert azel?tt tényleg boltos volt, mégpedig az egyik rangos f?városi élelmiszerkereskedelmi cég nagyáruházában dolgozott, mint pénztáros, kés?bb üzletvezet?-helyettes lett.
Aztán, mint akkoriban oly sokan, ? is rákerült arra a bizonyos lapátra. Mint általában az ilyen foglalkozást ?z?k, meg-megiszogatott ? is egy-két pohárkával, de amikor kezdett kilátástalanná válni a helyzete, akkor aztán mélyen belemerült az ívásba. Ezzel persze semmit sem használt, s?t inkább ártott magának, mert rendesen leépült. Ráadásnak a családja is végképp szétesni látszott s végül szét is esett.
El is költözött Békásról, a családi fészekb?l. Hogy a család marta-e ki, vagy ? nem bírta elviselni a szégyent, soha nem derült ki. A lényeg, hogy hajléktalan lett. Elérte az utcára került magányos n?k sorsa: csapódott ide-oda, sodorta az ár.
Kapós volt, hiszen bármennyire is megtörte az utca és tönkretette a pia, még mindig sokat meg?rzött hajdani szépségéb?l. Így negyvenesen, a maga filigrán termetével igazán csinosnak volt mondható. Az utca és az alkohol nem bunkósította el, megmaradt kellemes úrin?s (nem úriaskodó, affektáló!) modora, úgyhogy üdít? jelenség volt környezete számára. Rejtély hogyan tudott két téglán pillanatok alatt megf?zni néhány szál papírral, mint ahogy az is, hogy bár egy fa alatt laktak, mégis mindig tiszta volt ? is és a barátja is.
Ha nem segélyszervezetekhez jár az ember tisztálkodni és mosni, akkor az is pénzbe kerül, nem is kevésbe. Egy magára valamit adó n?, legyen bár hajléktalan és középkorú, ápolja magát és az ehhez való kencék sem olcsók, még akkor sem, ha nem a legmárkásabbak. Ahhoz viszont pénzt kell keresni, a guberálás sem mindig jön be. Ezért aztán, más munka nem lévén akkori élettársával beálltak utcasepr?nek (pardon, kézi úttisztítónak). Az csak „természetes" hogy pont abba a körzetbe helyezték ?ket, ahol az áruház volt, melyben korábban dolgozott!
Ha már rossz a helyzet, mért ne legyen még rosszabb. Pista, mint jókép? fiatalember, szerelembe esett az egyik elvált asszony m?vezet?n?vel, aki aztán elintézte, hogy Katit ezentúl, még utcát söpörni sem vették fel.
Azt mondja az írás: „Ahol nagy szükség, közel a segítség". Nos, ez meg is érkezett Hegyi Manó személyében. Azért hívták így, mert általában erd?kben, hegyekben ütötte fel tanyáját. Sokszor becsapták, kihasználták, ezért kissé emberkerül? lett. Nem magának való, csak visszahúzódó, zárkózott.
Kutyája is mindig volt a kunyhójánál, mondván nem vagyok egyedül, és a kutya legalább nem hazudozik, nem csap be. ?is, mint általában a kistermet? emberek, virgonc kis fickó. Hiába dolgos és szorgalmas, állandóan „nyüzsi", neki is tönkrement az élete, többszörösen is.
Amikor Kati végképp a padlón volt, egymásra találtak az óbudai piacon. Kis id? múlva Manó asszonyt vitt a házhoz, mondanom sem kell, Kati lett az erdei lak úrn?je. Mivel Manó sem egy háklis pali, és Kati sem egy házsártos banya, így az erdei tisztás maga volt a béke szigete, s a kunyhóban pedáns rend és tisztaság uralkodott.
Már jó ideje együtt éltek, és összeszoktak, s úgy látszott helyreállnak a dolgok, jobbra fordul a sorsuk. Manó eljárt dolgozni (szinte mindenhez értett), Kati meg, mint tudjuk, nem kapott munkát, ezért „otthon" maradt és csinosítgatta a kuckót. Meleg étellel, tiszta ruhával és ággyal várta munkából fáradtan megjöv? emberét.
Katinak a családjával is kezdtek rendbe jönni a dolgok, már hazajárt Békásra mosni, fürdeni, de az erdei házikót és Manót nem hagyta.
Egy szép, ?szi délután meglátogatott bennünket. Boldog volt, mesélt sokat, hisz oly régen volt alkalmunk egy jót beszélgetni. Szinte kivirult. Kérte, hogy mivel Manó nincs otthon, és nem akar egyedül éjszakázni az erd? közepén, hadd maradjon nálunk. Le is pihent rövidesen.
Reggel meghallgattuk a kisrádiómon a félhetes híreket az ünnepi el?készületekr?l, hiszen az 56-os megemlékezésre készült az ország. Aztán olvasgatni kezdtem, ? pedig még visszafeküdt pihenni.
Néhány perc múlva félig fölült, a leveg?be kapott, és egy rövid, csúnya mélyr?l jöv? hörgés után visszahanyatlott a fekhelyül szolgáló hever?betétre. Nem mozdult többé.
Ez a sok viszontagságot megélt, hányatott sorsú, filigrán kis asszony, negyvennégy évesen befejezte itt a földön.
Akkor, abban a pillanatban mintha csak éppen odanézett volna az Isten, látván mi történt, abban a pillanatban megszólalt Demjén Ferenc cseng? hangján az „Elment a vándor".
A szerz? megjegyzése:
Az orvosi jelentés szerint szívembólia vitte el. Valószín? a sok szenvedés és megaláztatás után, nem bírta feldolgozni a hirtelen rászakadt tömény boldogságot. Azt, hogy újra lesz rendes otthona és egy jóravaló szorgalmas társa, aki bár hébe-hóba iszogat egy kicsit, de nem bántja ?t.
Szappanos Lajos
Elhozok néhány történetet az akkori mindennapjainkból. ÁÃ???gy nagyobb a betekinthet?ség abba az életbe, mert a konkrét esetek, jobb tolmácsok nálam, hisz azok, magukról mesélnekââ?¬Â¦
Mint a ráakasztott névb?l is kit?nik, a Nyírségb?l jött Pestre ez a srác – egyébként ? adta a nevet saját magának. Szakmája ugyan nem volt, de mint amolyan jókötés? mokány parasztgyerek – bár asztmás volt -, nem restellte a legnehezebb munkát sem elvállalni, pedig otthon, Nyírcsaholyban, elmondása szerint ugyancsak jól ment volna a sora.
Egy korban is hozzá ill?, keresked?, elvált fiatalasszonynak megtetszett, és össze is bútoroztak. Jókép? fickó volt, egy az egyben James Dean. Bandinak annyi lett volna a dolga, hogy kocsival és utánfutóval elmenjen áruért, ha éppen sürg?sen kell valami. No meg hát esténként a „háztáji megm?velése", ami nem lehetett túl macerás feladat egy fiatalembernek, ráadásul csinos volt az asszonyka nagyon, és imádta ?t.
H?sünk nem elégedett meg ennyivel. Nem bírta elviselni az a túlontúl önérzetes szabolcsi feje, hogy nem ? tartja el teljes egészében a családot. Bár együtt maradt az asszonnyal, otthagyta a boltot, és csak szabadidejében állt be a pult mögé. Inkább felcsapott fuvarosnak, vagy fuvar híján elállt trógerolni valakihez. Úgy mesélte nekem:
– Hiába dolgozok éjjel-nappal otthon, úgy érzem, mintha csak henyélnék. Valahogy nincs meg a varázsa annak, hogy hajnalban elmegyek dolgozni, este meg vár otthon az asszony meg a család, én meg viszem a pénzt és leteszem nekik az asztalra. Érted te ezt komám? Értettem, persze, hogy értettem.
Aztán egyszer csak végképp besokallt Bandi és elszökött Pestre, élni a hajléktalanok életét. Fájtak neki nagyon az otthoniak, de mint mondta, itt a saját emberségéb?l él, a maga ura! Melózott is keményen! Ha éppen nem volt mit, akkor ? is a többiekkel együtt guberált, rezezett stb. Néha „ maszek „ alapon csinált valami kisebb stiklit, olyankor kivonták ?t a forgalomból egy id?re, aztán jött vissza. Egyedül csinálta, egyedül is vitte el a balhét, ha „meleg" helyre ment soha nem hívott magával senkit, nehogy magával rántsa. Szabaduláskor, amikor visszajött hozzánk, mindig elérzékenyült, és csak azt hangoztatta, hogy ? mekkora marha. Hiszen otthon, mikor a fuvarosodás alatt belekeveredett valami sötét üzletbe és bezárták érte, a boltos lány milyen csomagokat küldött neki, és hogy várta szabaduláskor. De neki nem kellett a jó, mert ? egy hülye. Aztán egy es?s nyári hajnalon Bandi elt?nt!
Szombati nap volt, és amikor már vasárnap sem jelentkezett, gondoltuk "üzemi baleset" érte – bevitték a zsandárok -.
Úgy is történt. Hétf?n, úgy dél felé megjött, és elmondta, hogy szombaton volt 31 éves, azért ment el olyan korán, hogy bort vegyen, na meg egy kis "pájinkát", azzal akart minket ébreszteni. De elkapták a pandúrok, bevitték, és már hétf?n átvitték a bíróságra. Ott egy csinos fiatal kis bírón? olyan balhéval „kínálta" meg, amiért ? már ült is, ráadásul ártatlanul! (mások partizánkodtak az ? irataival)!
Akkor Bandi kifakadt, és elpanaszolta a bírónak, hogy bizony linkre ült kétszáz napot, semmi köze az egészhez.
Elküldték, azzal, hogy legyen mindig elérhet?. És akkor a fiatal agilis bírón? nem volt rest utánajárni a dolgoknak. (Budapest II.-III. kerületi bíróság) Bandi, néhány hét múlva újra a pulpitus el?tt állt.
Bírón?: – Juhász Úr! – merthogy ez volt a polgári neve – Ön most ugye hajléktalan?
Bandi: – Igen!
Bírón?: – Na ide figyeljen! Jól hallgassa meg, amit most mondok magának. Úgy látszik, bebizonyosodik, hogy ön valóban ártatlanul volt bezárva. Ha ez így van, márpedig nagyon úgy látszik, akkor ön olyan mérték? kártérítést fog kapni, hogy nem kell tovább csöveznie. Megértette?
Bandi: – Azt hiszem igen, és köszönöm tisztelt bírón?.
Bíró: – Addig is kirendelek magának egy ügyvédet, aki majd elmondja, mi az Ön teend?je. Elmehet.
Ezt mesélte és t?lünk érdekl?dött:
– Lehet ez fiúk? – Volt közöttünk levitézlett rend?r, és szintén a törvényekben jártas többszörösen börtönviselt egyén is. Megnyugtattuk, egy bíró felel?s személy, nem beszélhet csak úgy a vakvilágba. Ha egyszer kimondta, akkor az úgy is lesz.
Tervezgetni kezdett. Minden álma egy színesfém kereskedés volt, hiszen piszokul értett a fémekhez. Volt közöttünk kereskedelmi végzettség? is, ?t azonnal „felvette" könyvel?nek. A többi csöves meg majd hozza a mi kereskedésünkbe a szajrét. Ezen jókat röhögtünk esténként a t?znél. Pár nap múlva kaptuk a hírt:
Bandi hazavágta magát! Beleölte magát a Dunába.
Aztán elmesélték hogyan történt.
•- Észrevettük, hogy az utóbbi napokban, valami
nem stimmel nála. Sejtettünk is valamit, hiszen mi sem vagyunk mai csirkék, ezért nagyon vigyáztunk rá. De egy este, sok jó házi meggybort megittunk, meg a napi meló után fáradtan ájultunk el. ?itta a legtöbbet. Aztán rájöttünk miért, de már kés?n. Öt percen múlott az egész, ennyi el?nye volt! Azért ivott annyit, mert már megérett benne a szándék. Szinte az eszméletlenségig berúgott. Persze, hiszen nagyon tudott úszni, és tudta mit akar csinálni! Azért itta le magát annyira, ha belemegy a vízbe, ne tudjon onnan kijönni.
Amikor kilopakodott a szobából, a fiúk azt hitték
pisálni megy, és aludtak tovább. De egyszer csak megszólalt bennük a vészcseng?, és futás. Mintha valaki meggyújtotta volna alattuk az ágyat, úgy ugrottak ki bel?le, és ki gyalog, ki bringával, de rögtön tudták, merre kell menni. Meg is találták a holmiját az újpesti öböl legveszélyesebb részén. A ruhája szépen összehajtva, a cip? párban, legfölül a személyi igazolvány. Még látták a fejét, és hogy egyre csak befelé úszik. Berongyoltak utána (Baris Jancsi és Breka) holott tudták, hogy ?k is az életükkel játszanak, hiszen ott n?ttek fel. Kiabáltak neki, de Bandi csak úszott és úszott befelé, amíg el nem nyelte a sötétl? víz.
Amikor meghozták a hírt, este kimentem a Vízafogóra kedvenc stégünkhöz. Egy kanna bor és a kutyám társaságában. Bandinak is jó haverja volt Joe a dobermann. Eltöltöttünk ott egy fél éjszakát, emlékezve a régi szép id?kre, milyen fejeseket ugráltunk innen, Bandi, a kutya, meg én. Néhány pohárra való bort bele is öntöttem a vízbe (kun vagyok) a barátom lelki üdvéért. Aztán a kutya nyugtalankodni kezdett, és én jobbnak láttam, ha eljövünk.
Hajnalban a stég alól, kihúzták holttestét a búvárok.
Kis visszanéz? – avagy ahogy én láttam, és megéltem –
Nekem talán szerencsém volt azzal, hogy nyár végén, ?sz elején kerültem totálisan az utcára. Azért totálisan, mert akkor, azon a szeptemberi napon ténylegesen annyira kilátástalanná vált a helyzetem, hogy nem volt egy ajtó sehol, amit ki, vagy be nyithattam volna. A szerencse abban rejlett, hogy bár napközben még egész jó volt az id?, az éjszakák már figyelmeztettek:
– Itt az ?sz, jó lesz valami védettebb helyet keresni -. Els? éjszakámat a Duna parton, Vizafogón töltöttem egy stégen aludva. Illetve csak a felét, mert hajnalra leh?lt kissé a leveg?, a stégen h?vös volt, ezért átköltöztem egy közeli padra, és betakaróztam egy darab nejlonnal. Itt maradtam egy ideig, de ahogy kezdett jönni az es?s id?, rájöttem, ez így még sem jó.
Akkor mentem ki a KÖ-KI (K?bánya-Kispest) metróállomásra, az akkor még üres, üveges, utas csarnokban fészket raktam magamnak. Ez eléggé érdekes mutatványnak számított, hiszen nem csak én voltam ott egyedül. Mindenkinek meg volt a „saját" két kockája, és ott aludt éjszakánként. Nappal ki-kiment a dolgára, vagy csak ültünk a padokon, székeken.
Az egyre romló légkör, és az állandó balhék miatt tovább álltam, így a tél, már a Deák tér, Nyugati pályaudvar, illetve az egész É-D-i metró aluljáróiban ért. Nagyritkán egy-egy lépcs?házba, vagy valami lepukkant, bontásra váró lakásba is be tudtam menni, aludni.
Végre kitavaszodott!
Ekkor már ezt is otthagyhattam. No nem azért, mintha annyira szerettem volna „költözni", de ahol megjelentek a hajléktalanok, ott bizony megjelentek a simlisek is. Ezzel csak az volt a probléma, hogy ki lettünk téve az állandó zaklatásnak. Úgy a zsiványok, mint a rend?rség részér?l. A hatóság állandóan a nyakunkon, igazoltatás igazoltatást követett. Ha végre annyira megmelegedett az ember alkalmi vackán, hogy elaludt, biztosan felkeltették, és kezdhette elölr?l az egészet. A simlisek pedig – pusztán brahiból – elszedték a hajléktalan szegényes kis cuccait is.
Tehát innen gyorsan elmentem, és mivel jó volt az id?, irány vissza a Duna partra. Ott volt Damil bácsi, az öreg csövi, ? már akkor tizenhét évet húzott le az utcán, tehát otthon volt a „szakmában". T?le tanultam meg, hogy kell megcsinálni úgy a hédert (hálóhelyet), hogy az ne ázzon be, ne fújja el a szél, és egy mozdulattal összepakolható-szétnyitható, vagy szállítható legyen. Itt tanultam meg azt is, hogyan kell szakadó es?ben tüzet gyújtani. Mert lehet!
A tavasz után ugye a nyár következik. Ennek is, mint mindennek, megvan a maga el?nye és hátránya. Az el?nye, hogy jó az id?, és szinte bárhol lefeküdhet az ember, ha elfárad. Itt az idegen forgalom ideje, abból is csak csurran-cseppen valami. Ha másból nem, akkor üvegezésb?l, vagy a turisták útbaigazításából. A hajléktalanok nagy többsége, ugyanis beszél valamilyen idegen nyelvet, néha többet is, hiszen iskolázott, csak éppen nem tudta megvédeni az érdekeit ott, ahol, és amikor kellett volna. Viszont a vakáció miatt, sok az unatkozó fiatal, akik nagy el?szeretettel keménykednek a magát megvédeni képtelen hajléktalannal. Nem haragszanak rá, csak egyszer?en unatkoznak, és valahol, valakin le kell vezetni a fölös energiát. Tehát jobb az, ha kissé elbújik a hajlesz, ha aludni tér, ne botoljanak bele lépten-nyomon. No és persze jönnek a „vendégmunkások". A külföldi, (nem osztrák) koldusmaffiák emberei, azokkal is meg kell harcolni, ha életben akar maradni az ember.
A második ?sz már egy sokkal tapasztaltabb hajléktalant talál az utcán. Akkor már meg van az „egzisztenciája". Tudja, hol lehet fürdeni, enni, és miképpen lehet ebben a közegben egy kis pénzhez jutni. A tél pedig már valahol a hegyekben éri, mert a vízparton huzatos a klíma. Ekkor már a hegyoldal egy erd?s, kies részén kis kunyhót épít magának, állatai – többnyire kutyák -, veszik körül.
Amikor egy nagyon szigorú télen egyedül voltam a Táborhegyen, talán a kutyáim mentették meg az életemet. Összeszedtem ezeket a csavargó, kidobott jószágokat, és igyekeztem nekik gazdit keresni. Persze sok nálam is maradt, mindig volt bel?lük három-négy a kunyhó körül. Ez, ugye kvázi „ház?rzésre" is jó, de másra is.
Az említett kemény télen, a társam épp kórházban volt, és én egyedül aludtam. Rettenetes hideg volt, a Bécsi út, Vörösvári út torkolatában lév? óra -25 fokot mutatott. Mellé még a térdig ér? hó. Hiába mentem le a kocsmába megmelegedni és száradni, mire felértem a hegyre, a hótól újra eláztam. Ahogy betakaróztam, és vacogtam a takaróm alatt, egyszer csak érzem, már nincs is olyan hideg. Az én drága aranyos kutyusaim, szorosan körém feküdtek, és úgy melegítettek engem. Soha nem felejtem el nekik.
A következ? tavasz és nyár, már nem annyira érdekes. Az utca, befejezte a kiképzést. Viszont meg kell jegyeznem, amit sokáig én sem tudtam. Az utcalakónak, nem a hideg a legnagyobb ellensége, hanem a nedvesség. Megázik az ember ?sszel, és nem szárad meg rendesen, csak majd tavasszal. Bár már m?ködik sok ellátó hely és intézmény, mégis vannak olyanok, akik különböz? okok miatt, nem szívesen látogatják ezeket. Ã??k azok, akiknek az „illatát „érezhetjük az utcán, vagy a tömegközlekedési eszközökön.
Ez az od?r viszont nem csak a tisztálkodás hiánya miatt száll a szelek szárnyán. A már említett kinn alvás, a kannás bor, és az általa okozott, a testen keletkezett fekélyek miatt.
Ezek csak nagyon nehezen, vagy sohasem gyógyulnak be. Ha mégis sikerül valamilyen szinten meggyógyítani, a nyoma örökre megmarad, úgy az ember testén, mint a lelkében.
Budapest, 2007. 07. 9.
Éveken keresztül figyelemmel kísértem a sorsukat. Mára teljesen kikerültek a látókörömb?l, reméljük a bajból is.
Sanyiék
Amikor valamelyik képeslap, vagy televíziós dokumentumfilm a hajléktalankérdéssel foglalkozik, azt szinte kivétel nélkül egy-egy sokgyerekes cigánycsaláddal illusztrálja.
Olyankor kinyílik a bicska a zsebemben, mert kéretik a tisztelt kollegáknak tudomásul venni: nemcsak roma hajléktalanok léteznek! S?t! A hazánkban föllelhet? minden náció képviselteti magát a hajléktalanok között. Csak valahogy olyan megható egy cigányasszony körbevéve sok purdéval, a karján is egy, a háttérben meg a putri. Nos az én szememben ez nem más, mint ócska újságírói fogás, amit csak a szakma dilettáns képvisel?i, holmi fuser sajtóhiénák alkalmaznak manapság. Nem mindegy a náció? Elég szomorú az a tény, hogy nem csak egyedül él?, magatehetetlen emberek, megrögzött, cselekv?képtelen alkoholisták kerülnek néhány ügyesked?, aljas egyén jóvoltából az utcára, de családok is, gyerekekkel együtt!
Itt tényleg egyenl?ség van. Aki ide kerül, annak egyformán kilátástalan a helyzete, mindegy milyen származású és milyen ?sökkel büszkélkedhet. Sikerrovatunkban sok mindenki el?fordult már. Eddig szándékosan nem mutattam be romákat, de úgy érzem mára beérett a rovat annyira, hogy egy ilyen családot is bemutathassak az olvasóknak.
2004 nyara. Dögmeleg van. Ritka szabadnapjaim egyikén enyhülést keresve irány a Dunapart. Sátorozok. Versenyt lihegek a kutyámmal, amikor fehér „cigánymercédesz" (Lada) fékez mellettem. Nagydarab kigyúrt roma köszön ki bel?le, napszemüvege mögé bújva alig ismerem meg. Hiszen ez a Sanyi!
Ismeretségünk akkor kezd?dött, amikor úgy körülbelül négy évvel ezel?tt, egész családjával kint csövezett a parton. Valahogy sikerült elveszíteni a lakásukat és itt húzták meg magukat, innen jártak dolgozni. Nem segélyért kuncsorogtak már akkor sem, hanem keményen dolgoztak, hogy újra legyen lakásuk, ahova beköltözhetnek.
Folyóparti fészküket és annak környékét példásan rendben tartották. Ã??sszel viszont a lombok lehullása után láthatóvá váltak, és a szigeten lév? szórakozóhelyek úri alkoholistáinak szúrta a szemét az immár testközelbe került szegénység. Ezért rábírták a helyi polgármestert, hogy takarítsa el ezeket a „lumpen egyéneket" a partról. A polgármester pedig – teljesen jogszer?tlenül – cselekedett is.
Néhány hórukkemberrel, rend?ri biztosítás mellett, mindenféle leltár vagy jegyzék nélkül, teherautóra rakták és elszállították szerencsétlenek holmijait. Ami nem fért föl, vagy a rakodók nem találták arra érdemesnek, hogy föltegyék a kocsira, azt nemes egyszer?séggel leöntötték benzinnel és fölgyújtották. A családot pedig – hiába laktak évtizedek óta a kerületben -, elüldözték még a környékr?l is.
Aztán hosszú hányattatás után Sándor feleségének a családja segített nekik. Látva Sándor jóravalóságát meg, hogy komolyan gondolják az együttélést, megengedték nekik, hogy a családi házuk egyik végébe költözzenek. Majd err?l-arról kicsit b?vítsék is.
Fedél nélkül: – Jól le vagy sülve komám, tán szolizol? Meg is emberesedtél.
Sándor: – Tudod, megfogom a melót. Most is, mint már évek óta k?m?vesek mellett trógerolok. Sokszor már majd elájulok a napon, de rágondolok a két szép kis családomra és kezdem elölr?l.
Fedél Nélkül: – Segély?
Sándor: – Ééén? Oda menjenek az öregek a betegek, meg a nyomorékok. Akik nem tudnak dolgozni. Az én családom nem fog koldulni, más kegyelméb?l élni! Úgy is azt mondják a gádzsók (magyarok), hogy a cigány csak él?sködni tud. Kérni vagy lopni. Na, hát én nem!
Ezt a tragacsot is azért vettem, hogy ha a családnak kirándulni szottyan kedve, hát bepakolom ?ket, aztán gyerünk. Persze csak csínján a mai benzinárak mellett. Kés?bb majd lecserélem ezt a szemétládát egy kisbuszra, hogy jobban elférjünk. Még építkezni is kéne, ne az anyósék portáján legyünk örökké. Jobb az, ha teljesen önálló az ember.
A szerz? megjegyzése:
Mondhatja az olvasó: – Úgy könny?, ha valakinek a hóna alá nyúlnak, segítik kimászni a bajból. Való igaz. De a segítség is csak akkor ér valamit, ha az valóban segítség, és nem más kaparja ki nekünk a gesztenyét. Mi pedig csak a sült galambra várva, henyélve irigykedünk másokra.
A végére álljon itt egy idézet Váci Mihály gyönyör? verséb?l:
Váci Mihály: Még nem elég
…Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a h?vös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!…
Fedél nélkül: 264 szám.
Viselkedési és túlélési útmutató hajléktalanok részére…
Az utcára kerülés okai
Minden hajléktalan ember sorsában két alapvet? tényez? játszik dönt? szerepet. Az egyik a már unásig emlegetett alkohol, a másik a család.
Az alkohol több verzióban jelen lehet. Van, aki azért kerül utcára, mert már nagyon piál, és van olyan is, aki utcára kerülése után nyúl a pohárhoz. Érdekességként megemlíthetjük, amikor az ital, fordított el?jellel jelenik meg. Amikor az egyén családjában mindenki iszik, csak ? nem, és ezért elüldözik.
A család, mint hajléktalanná tev? tényez?, viszont azért játszik dönt? szerepet, mert senki nem ismeri annyira a másikat, mint a közvetlen hozzátartozói. Tehát ha valaki utcára kerül, még véletlenül sem kérjen segítséget a volt családjától. Hiszen ha akkor nem segítettek neki, amikor kezdett lecsúszni, ezután sem fognak. S?t, kényelmetlenné válik egy „csöves" családtag. Ajánlatos, azonnal elhagyni azt a környéket, ahol hajléktalanná válása el?tt élt. Mindenkinek jobb ez, de f?leg az egyénnek. Talán könnyebben éli meg a helyzetét, ha nem látja nap, mint nap egykori lakását, családját. És persze az sem egy utolsó szempont, hogy ezzel elkerülheti a régi ismer?sök szánakozó, de inkább gúnyos pillantását.
Sokan, és ez f?ként az értelmiségi rétegre vonatkozott, nem hitték el, hogy ?k is ide kerülhetnek. Ezek túlnyomó többségükben alkoholisták voltak. Ez nyilvánvaló, hiszen a rendszerváltás után megkezd?dtek az átszervezésnek nevezett elbocsátások. El?ször ugye mindig a piásokat rúgják ki, aztán jönnek a 40-50 évesek stb. A fizikai dolgozók közül is nagyon sokan kerültek utcára a kezdeti id?kben. Hiszen a régi rendszerben megszokták, mindig van munka, és ha valahonnan elbocsátják, máshol tárt karokkal várják.
Aztán jöttek még a kifejezetten lumpen elemek, akik azel?tt csak azért maradhattak lakásban, munkahelyen, mert akkoriban ismeretlen fogalom volt hazánkban a hajléktalanság. Ã??ket többnyire kmk (közveszélyes munkakerülés) címén a baracskai bv intézetben lehetett megtalálni.
Viselkedési és túlélési útmutató hajléktalanok részére…
1. Ha „sikerült" belépned a hajléktalanok népes táborába, rövid id?n belül t?nj el onnan, ahol addig éltél!
Régi jó ismer?st?l esetleg egyszer-kétszer, de családtagjaidtól semmi esetre sem kérj, és ne is várj segítséget. Egy ideig még szánnak a régi barátok, de ahogy süllyedsz lefelé, egyre terhesebb leszel számukra. Neked és nekik is jobb, ha a régi éned marad meg emlékezetükben.
2. Egyedül semmi esetre se csövezz, de ne is csapódj mindenáron valaki(k)hez. Hajléktalan körökben is érvényesül: – a similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül) elve. Tehát egy alapból becsületes ember, ne keveredjen megrögzött b?nöz?k közé, mert úgy sem fogja ott magát jól érezni. Talán csak akkor, ha ? maga is b?nöz?vé nem válik. Azért mert valaki hajléktalan, b?nözni még nem kötelez?!
3. Már csak azért se kísérletezz a b?nözéssel, mert fizimiskád miatt úgyis „rajtad vannak". Még el sem követted a balhét, már meg is buktál. Akkor meg mi értelme? Inkább keress fel hajléktalan ellátással foglalkozó szervezeteket, és válaszd a számodra leginkább megfelel?t. Ahhoz viszont maradj h?séges.
4. Legyen egy bázisod ahová „haza" tudsz menni! Mindegy, hogy a Duna parton egy fa alatt, vagy az erd? valamelyik bokra, de napi munkád végeztével tudod hová mész, nem céltalanul bolyongsz. Mintegy megtérsz valahová.
5. A „hédert" olyan helyen készítsd, ahol könnyen megközelíthet?, de ne legyen szem el?tt! Gondolj a rossz id?re és a kannás borra. Víz és telefon legyen a közelben!
A KRÍZISAUTÓ számát írd fel, vagy tanuld meg, hogy MINDIG TUDD – 338 4186 –, ha álmodból felriadsz akkor is….
6. Próbálj valamit dolgozni! Ne légy kapzsi, de semmit se csinálj ingyen. (Vigyázz, munkaer?d veled együtt leértékel?dött!!!)
7. Ne akarj senkit, f?leg idegeneket meggy?zni arról, hogy azel?tt ki voltál! Most te nem vagy mérnök, cukrász stb. Most, HAJLÉKTALAN vagy!
8. Ne hagyd magad kihasználni, de hajléktalan társaiddal szemben ne légy irigy, kicsinyes! Hidd el, hosszútávon megtérül, hiszen ha bajba kerülsz, csak t?lük várhatsz azonnali, szakszer?, és feltétlen segítséget.
9. Váltó ruhád, de f?leg cip?d mindig legyen! Ha a lábad tönkre megy, VÉGED! Mert nem tudsz menni, kukázni, guberálni, nem tudod még az ingyen-konyhákat, és segélyszervezeteket sem felkeresni. A teajárat pedig nem biztos, hogy még id?ben rád talál. Ha beteg vagy, nem eszel, még jobban legyöngülsz, és meghalsz!
10. Ne alázkodj meg, de ne légy arrogáns, mert ezzel csak rontod amúgy is siralmas helyzetedet! Igyekezz szorgalmas, barátságos lenni, és nem csak látszani annak! Így nem csak apróbb munkákkal bíznak meg a környék lakói, de szükség esetén a védelmedre is kelhetnek. FIGYELNI FOGNAK RÁD.
11. Lehet?ségeidhez képest tisztálkodj, mosd, vagy mosasd ki a ruhádat. Nagyobb bizalommal lesznek irántad, ezáltal hamarébb segít bárki.
12 SOHA NE ADD FEL!!! Gondolj a hajléktalanokhoz nagyon is ill? jelmondatra:
KIBÍROM, HA BELE DÖGLÖK IS!
13. Ha valamilyen csoda folytán sikerül újra lakáshoz jutnod, azonnal t?nj el onnan, ahol addig hajléktalanként ismertek! Aki addig szánt és segített, mint „csövest", most az fog a legjobban utálni. Különben is azon a környéken már úgy épültél be a köztudatba, mint hajléktalan. Örökké úgy fognak rád nézni, s?t emlékeztetnek is rá, ezért soha nem vesznek emberszámba.
Budapest, 1999. Táborhegy
Megjelent a Fedél Nélkül 193. számában. 2001.okt 18.
Amikor a foci E.B. volt, ez akkor készült. A “kék igazolvány” = hajléktalan igazolvány.
"K"
Körút-közeli "Kertész" kocsmában korai kakasszókor kopasz kocsmáros kisüstön készült kerítésszaggatóval, kétszer kif?zött kávéval, kínálgat (kelteget).
Kicsipázva, kinyújtózkodva, kissé kócosan kitódulunk kéregetni, koldulni központi közterekre. Kivetettek, kéthetente kétszínnyomásban készült, kétszer kétoldalas kiadványát kínálgatjuk, (kizárólag kit?z?vel) kocsival közleked?knek keresztez?dések kell?s közepén. Körúton, kevés keresetért Kanossza, Kállai-kett?s. Kés?bb Keceli kannás Kékfrankos, karcos kortyait követ?en Kánkán, kering?, Kalotaszegi-legényes keveréke következik. Kocsik között. (Kürt utcából kiszúrják, kerek két hónapra kizárnak, könnyezve köszönhetek kit?z?mnek)
Komor közeg közelít komótosan, kérlelhetetlen:
– Kotródj komám k. . . a gyorsan, különben kinyuvasztalak kitaposom a . . .
Kés? délután késdobálóban Kertész, koszos körm? kezével kenyeret ken. Korai konyhakerti különlegességeket karikáz köréje. Körbekínálja. Kajálunk két pofára. Közben kasztbeliekkel kvaterkázunk, karcerb?l kedvezménnyel kiengedett kollégával komázunk. Kurva jó (bocs) kellemes!
Kocsmárosunk kit?n? kolbászzsíros kenyerei, karitatív kategóriában készültek. Kontó, KÖSZÖNÖM-mel kiegyenlíthet?! Közelmúltban Kertésznél kondérban keszeg, kárász kilószám. Kalocsai karmazsinpiros, kapszaicines köveszt?lében készítve kenyérrel-kanállal, koponyánként két kotlival kiosztásra került. (Kétszer csípett) Köszi! Karácsony van?
Kajálást követ?en kártya, kisfröccs, képerny?re kancsalítás két szemmel. Kurjongatva kukkoljuk külföldi kiválóságok (Kamerun, Costa Rica) kecskeb?rb?l készült kézzel varrott kerekded kobakokkal kivitelezett kunsztjait. Kiakadunk! Kis hazánk, királyfikként kényeztetett kedvencei, külföldi kupáknak környékére sem kerülhetnek. Közben kiabálva, kilenc számjegy? keresetet követelnek, (kapnak) Közép-Európában középszer? kínlódásért. Kínos. Képerny? kikapcsol.
Kummantás kocsmaasztalnál. Kés?bb, kissé kitisztulva, kabátunkban könyékig kaparászva kiderül: kanyink sincs. Kopasz kurafi kevéske keresetünket kiszipolyozta. (Kötelez? kortyingatni, kérem tisztelettel?)
Kora reggel kisüsti, kisfröccs, kávé, katzenjammer.
Kifelé koszosok keresni! Kérem a következ?t!
Kocsmárosunk kopasz kobakjában kifundálta: koldusok köreinek káros következményeit ki kéne kúrálni.
Közeljöv?ben kirándulni készül. Kitalálhatjuk kedvenc koordinátáit? Kréta? Korfu? Kanári-szigetek? Körutazás Karib-tengeren? Kakaószín? kubai kur… .( .) kisasszonyok környékén koslatás? Kajtatás kegyeikért könyörögve? (Kéne mi?) Különlegességek kóstolgatása kempingágyban? Kókuszlik?r kortyolgatása Copacabanán?
Kitaláltuk?
Kánikulában, kehes kéreget? kocsmában kinyúlik: (Kertészben, kocsmabútor) Ki kéne keresztes kocsit könyörögni kollégához! Ki mozdul!? Kiviszik közterületre. Kisvártatva kocsi kanyarodik. Kehes, körutazásba kezd. Krízisszálló, két hónap múlva Kiskovácsi. Kés?bb Korányi kórház (kettes bel.). Kés?n hozták! Kevés köhögést, kínlódást követ?en, K?bánya, Kozma utcai köztemet?. (Kizárólag küls? k?kerítés közvetlen közelébe . . .)
Kés? éjjel Kharón kenujára kéret?zik. Kopp-kopp. Kiszólnak:
– Ki az?
– Kérem, én csak . .
– Kék igazolvánnyal, kettes kapu, kés?bb! Különben is, kint marad!
