Szappanos Lajos : Változnak az évszakok

Kis visszanéz? – avagy ahogy én láttam, és megéltem –

   

 

 

 

 

Nekem talán szerencsém volt azzal, hogy nyár végén, ?sz elején kerültem totálisan az utcára. Azért totálisan, mert akkor, azon a szeptemberi napon ténylegesen annyira kilátástalanná vált a helyzetem, hogy nem volt egy ajtó sehol, amit ki, vagy be nyithattam volna. A szerencse abban rejlett, hogy bár napközben még egész jó volt az id?, az éjszakák már figyelmeztettek:

– Itt az ?sz, jó lesz valami védettebb helyet keresni -.   Els? éjszakámat a Duna parton, Vizafogón töltöttem egy stégen aludva.  Illetve csak a felét, mert hajnalra leh?lt kissé a leveg?, a stégen h?vös volt, ezért átköltöztem egy közeli padra, és betakaróztam egy darab nejlonnal. Itt maradtam egy ideig, de ahogy kezdett jönni az es?s id?, rájöttem, ez így még sem jó.

Akkor mentem ki a KÖ-KI (K?bánya-Kispest) metróállomásra, az akkor még üres, üveges, utas csarnokban fészket raktam magamnak. Ez eléggé érdekes mutatványnak számított, hiszen nem csak én voltam ott egyedül. Mindenkinek meg volt a „saját" két kockája, és ott aludt éjszakánként. Nappal ki-kiment a dolgára, vagy csak ültünk a padokon, székeken.

Az egyre romló légkör, és az állandó balhék miatt tovább álltam, így a tél, már a Deák tér, Nyugati pályaudvar, illetve az egész É-D-i metró aluljáróiban ért. Nagyritkán egy-egy lépcs?házba, vagy valami lepukkant, bontásra váró lakásba is be tudtam menni, aludni.

            Végre kitavaszodott!

Ekkor már ezt is otthagyhattam. No nem azért, mintha annyira szerettem volna „költözni", de ahol megjelentek a hajléktalanok, ott bizony megjelentek a simlisek is. Ezzel csak az volt a probléma, hogy ki lettünk téve az állandó zaklatásnak. Úgy a zsiványok, mint a rend?rség részér?l. A hatóság állandóan a nyakunkon, igazoltatás igazoltatást követett. Ha végre annyira megmelegedett az ember alkalmi vackán, hogy elaludt, biztosan felkeltették, és kezdhette elölr?l az egészet. A simlisek pedig – pusztán brahiból – elszedték a hajléktalan szegényes kis cuccait is.

Tehát innen gyorsan elmentem, és mivel jó volt az id?, irány vissza a Duna partra. Ott volt Damil bácsi, az öreg csövi, ? már akkor tizenhét évet húzott le az utcán, tehát otthon volt a „szakmában". T?le tanultam meg, hogy kell megcsinálni úgy a hédert (hálóhelyet), hogy az ne ázzon be, ne fújja el a szél, és egy mozdulattal összepakolható-szétnyitható, vagy szállítható legyen. Itt tanultam meg azt is, hogyan kell szakadó es?ben tüzet gyújtani. Mert lehet!

            A tavasz után ugye a nyár következik. Ennek is, mint mindennek, megvan a maga el?nye és hátránya. Az el?nye, hogy jó az id?, és szinte bárhol lefeküdhet az ember, ha elfárad. Itt az idegen forgalom ideje, abból is csak csurran-cseppen valami. Ha másból nem, akkor üvegezésb?l, vagy a turisták útbaigazításából. A hajléktalanok nagy többsége, ugyanis beszél valamilyen idegen nyelvet, néha többet is, hiszen iskolázott, csak éppen nem tudta megvédeni az érdekeit ott, ahol, és amikor kellett volna.   Viszont a vakáció miatt, sok az unatkozó fiatal, akik nagy el?szeretettel keménykednek a magát megvédeni képtelen hajléktalannal. Nem haragszanak rá, csak egyszer?en unatkoznak, és valahol, valakin le kell vezetni a fölös energiát. Tehát jobb az, ha kissé elbújik a hajlesz, ha aludni tér, ne botoljanak bele lépten-nyomon. No és persze jönnek a „vendégmunkások". A külföldi, (nem osztrák) koldusmaffiák emberei, azokkal is meg kell harcolni, ha életben akar maradni az ember.

            A második ?sz már egy sokkal tapasztaltabb hajléktalant talál az utcán. Akkor már meg van az „egzisztenciája". Tudja, hol lehet fürdeni, enni, és miképpen lehet ebben a közegben egy kis pénzhez jutni. A tél pedig már valahol a hegyekben éri, mert a vízparton huzatos a klíma. Ekkor már a hegyoldal egy erd?s, kies részén kis kunyhót épít magának, állatai – többnyire kutyák -, veszik körül.

            Amikor egy nagyon szigorú télen egyedül voltam a Táborhegyen, talán a kutyáim mentették meg az életemet. Összeszedtem ezeket a csavargó, kidobott jószágokat, és igyekeztem nekik gazdit keresni. Persze sok nálam is maradt, mindig volt bel?lük három-négy a kunyhó körül. Ez, ugye kvázi „ház?rzésre" is jó, de másra is.           

Az említett kemény télen, a társam épp kórházban volt, és én egyedül aludtam. Rettenetes hideg volt, a Bécsi út, Vörösvári út torkolatában lév? óra -25 fokot mutatott. Mellé még a térdig ér? hó. Hiába mentem le a kocsmába megmelegedni és száradni, mire felértem a hegyre, a hótól újra eláztam. Ahogy betakaróztam, és vacogtam a takaróm alatt, egyszer csak érzem, már nincs is olyan hideg. Az én drága aranyos kutyusaim, szorosan körém feküdtek, és úgy melegítettek engem. Soha nem felejtem el nekik.

            A következ? tavasz és nyár, már nem annyira érdekes. Az utca, befejezte a kiképzést. Viszont meg kell jegyeznem, amit sokáig én sem tudtam. Az utcalakónak, nem a hideg a legnagyobb ellensége, hanem a nedvesség. Megázik az ember ?sszel, és nem szárad meg rendesen, csak majd tavasszal. Bár már m?ködik sok ellátó hely és intézmény, mégis vannak olyanok, akik különböz? okok miatt, nem szívesen látogatják ezeket. Ã??k azok, akiknek az „illatát „érezhetjük az utcán, vagy a tömegközlekedési eszközökön.

Ez az od?r viszont nem csak a tisztálkodás hiánya miatt száll a szelek szárnyán. A már említett kinn alvás, a kannás bor, és az általa okozott, a testen keletkezett fekélyek miatt.

Ezek csak nagyon nehezen, vagy sohasem gyógyulnak be. Ha mégis sikerül valamilyen szinten meggyógyítani, a nyoma örökre megmarad, úgy az ember testén, mint a lelkében.

 

Budapest, 2007. 07. 9.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szappanos Lajos