


-1-
Lajos mindig magányos volt és… egyszerű… De nem az az egyszerűen és emellett beretva élesen gondolkodó fajtából való, hanem az a “másmilyen”. Miként is világítsam ezt meg jobban? Van például az ismert “mit vinnél magaddal” játék, melyben egyetlen tárgyat lehet megjelölni, és ezt indokolni is kell a többiek előtt. Arra a kérdésre, hogy “mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre” Lala tavaly nyáron többszöri unszolásra sem volt hajlandó megváltoztatni azt a válaszát, hogy – szó szerint idézem dörmögő, bumfordi hangját:
“Hogyhogy mit? Hát a sörnyitómat!”
Nem annyira értette meg, hogy egy lakatlan szigeten nincsen üveges sör.
– Csak dobozos van? – kérdezett vissza hüledezve, mire többen a fejüket fogták és félrefordulva, a röhögésüket nyeldekelve fulladoztak.
– Dobozos sincs, Lalikám – magyarázták neki a többiek.
– Tudod az a lényeg, hogy … – kezdte volna magyarázni édesen Kata, Gábor felesége… De Lajos felpattant és közbevágott.
– Akkor nem megyek oda! Nem én, harsogta ijedten, és ezzel részéről lezárta a traccspartit. Még vagy tíz percig mormogott magában, hatalmas mancsában természetesen egy literes korsó sört szorongatva.
– Lakatlan sziget, azt nincs sör. Még ezt a marhaságot – szuszogta, és széles ívben csóválta azt a nagy busa fejét is.
-2-
Egyszer nagyon megijesztett minket a Lajos. Egy forró nyári napon tartott buliban fél hat körül elfogyott a sör, ő meg vállalta, hogy elugrik haza a “tartalék-készletért”. Kábé fél óra múlva, halott sápadtan tántorgott vissza közénk a kertbe.
– A golyóim! A golyóim! – ordította, és elképesztő, rángó-vonagló arcot vágott, közben pedig eszeveszett tempóban a füleit masszírozta.
– Mi van veled, mondd már! – ültette le Kata egy székre. Simogatta a fejét és nyugtatgatta. – Mondd már, mondd már! – kérlelte Kata. Lala odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, de úgy, hogy mindannyian hallottuk.
– Elhagytam a golyókat – nyöszörögte, s közben az ágyékát mutatta. Azonmód vetkőztetni kezdtük, a lányokat meg beküldtük a házba, hogy azonnal telefonáljanak segítségért. Elképesztő hideg volt a hasa, a heréi pedig első ránézésre tényleg nem voltak ott, de sehol sem vérzett. István, ápoló lévén pillanatok alatt rájött, mi van.
– Odatetted a jéghideg söröket, mert nagyon meleged volt, ugye? – kérdezte tőle. Az könnyek között bólogatott. István hatalmasat sóhajtott.
– Ó, Lajos! – lehajolt hozzá és megfogta a vállát. Csak visszahúzódtak a testhüvelybe, hogy le ne fagyjanak. Mindjárt kibújnak megint.
Most mit mondjak? Fél évig volt, min vidámnak lenni. Minden alkalommal a könnyeink potyogtak.
-3-
Mondják, hogy az egyszerűen buta emberek jók. Így most – visszaidézve Lajos fel-felsejlő alakját, nem tudom, hogy Lajos jó volt-e. Néha kételkedtem benne.
– Cristiano Ronaldo – mondta egyszer némi éllel a hangjában egy hatalmas böfögéstől kísérve. – Ki az? – kérdezte. – Annál én is jobb vagyok – közölte őszintén, amire azért felszisszentek néhányan.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Kata kedvesen. Lajos, vérben forgó szemekkel (aznap valami olcsó sörre futotta csak, így a mennyiséggel vigasztalta magát) megerősítette a mondandóját.
– Annál én is jobb vagyok! – közölte ismét dacosan, és arcára valami furcsa, eddig nem látott fennhéjázó kifejezés ült ki.
Kata – bár nem szerette a focit – koktéljából kortyolva pajkosan rákérdezett megint:
– Lajcsikám, ezt mégis miből gondolod?
– Tavaly játszottam ellene – vágta rá Lajos
A társasági élet minden más szintéren megállt.
– Te, Lala! Én meg Pavarottival énekelek hétvégenként – vetette közbe Gábor. Röhögtünk.
Nem tudom, tudta-e Lajos, hogy miféle szerzet Pavarotti, de a lényeget levette a hangsúlyból. Paprikavörös lett és az asztalra csapott. A nyakán szabályosan pattogni kezdett egy ér. Hangját egészen lecsendesítette.
– Nem hülyéskedek, tossza meg, aki akarja, tényleg így volt! Lenn voltam a Balcsin, aztán ott voltak különböző kölkök is. Ott volt az a Ronaldo, a piros mezében, rá volt írva, hogy C. Ronaldo. Cselezgetett meg cselezgetett, azt hitte ő a jó. Beszálltam az ellenfélhez, azt mikor engem is ki akart trükközni, akkor kirúgtam labdástul a homokozóból. Az apja meg odajött balhézni – fejezte be.
Megfagyott a levegő. Azért erre nem számítottunk.
– Minek él az ilyen? – suttogta valaki, de lepisszegtük.
-4-
Most. Most tulajdonképpen a Lajos miatt jöttünk össze. Kavarog bennem minden. Nem voltam ott. István olyan fakó hangon, olyan nagyon csendesen mondta a történteket. Hogy Gábor vezetett és egyszer csak szembejött a teherautó, aztán csak pörgött és forgott minden, és Kata sikított, aztán már nem pörgött és nem forgott semmi… és csend volt, és érezte a benzin és a vér szagát és a forróságot. Aztán, hogy valaki viszi, húzza, ráncigálja és oltja a ruháját, ami lángra kapott. Aztán, hogy Gábort is odateszi mellé a Lajos, aztán, hogy ordítja, hogy Katám! Katám! Aztán arra, hogy a könnyein keresztül látja, amint Lajos rohan vissza, letépi az ajtót és kihúzza Katát is, és még látja, hogy Kata él, mielőtt elájulna.
Lajos még tizenegy napot élt a kórházban, aztán belehalt a belső sérüléseibe.
Állunk itt némán. Öleljük egymást, nézzük a Lajost, aki most olyan nyugodt és okos arccal fekszik a koporsóban. Vettünk neki egy sörnyitót. Olyan igazi örök darab. Reméljük, hogy lesz sör azon a lakatlan szigeten. Nem csak dobozos.

Jóska arra ébredt, hogy valami zavarja. A gyermekkor véget ért, ezt tudomásul vette rég, de mégis. Vágtattak a napok, a tegnap megélt karácsonyra ma újra a fenyőfás ünnep riadt és úgy érezte, a szó nem tévedés. A napok nem virradtak nála, hanem riadtak. Nyugtalanul, kalimpáló szívvel.
Azon vette észre magát, hogy a kezét nézi. Megráncosodott, és ez nem csak a hideg szél átmeneti hatása. Már talán tíz éve is, hogy ilyen – gondolta és megerőszakolva a természetet lehunyta a szemét.
Ilyenkor lassan-lassan megnyugodott és aludt kilencig, néha fél tízig is.
Sosem tudta, hogy Kata mikor kelt. Az asszony egy ideje leszokott arról, hogy reggelit készítsen neki. “Megdermed a tojás, megszárad a kenyér” – idézte fel magában a zsörtölődő némber hangját. Korgott a gyomra. Ahogy lerúgta magáról a takarót – amúgy legényesen- megfájdult a dereka.
A francba – sziszegte maga elé és előre dőlve támolygott el a szobából egészen a konyhaasztalig.
Szelt magának a szalonnából, bőven mérve hozzá a hagymát és a paprikát és egy jó adag kenyérrel, alaposan megsózva fogyasztotta az étket.
De jó, hogy a gyerek nem látja – futott át rajta, emiatt aztán megállt a kezében a kés és egy percig úgy maradt. A gyerek – Julis lánya – már elmúlt harminc és amióta férjhez ment ahhoz a szőke osztrákhoz szinte alig találkoztak. Merengett egy ideig, aztán tovább rágta a bőrkét.
Nyikordult a kapu, innen tudta, hogy a felesége megérkezett. Már megint mondja majd, hogy meg kéne olajozni – tűnődött, aztán legyintett hozzá.
Kata kakasért volt. A hatos busszal ment, a tízessel jött. A fonott kosár teteje meg-megemelkedett, Jóska innen tudta, hogy eredménnyel járt az asszony.
– No, jó napjai lesznek a tikoknak, gondolta némi melankóliával, aztán nézte a feleségét, ahogy kissé megdőlve a súlytól a hátsó udvar felé tart az új szerzeménnyel.
Ezt látnom kell – motyogta maga elé, aztán tettetett igyekezettel az asszony után eredt.
– Mondjad Katám, tökös-é a kakas? – szólt a nej után, mire Kata a szokásos modorában csippentve egyet a szón kiáltotta – De hiszen melyik nem az?!
Némi furcsaság mégis ott kódorgott a hangjában, olyannyira, hogy Jóska összevonta tőle a szemöldökét.
– Ne szaladjál mán’ szípasszony – kiáltotta – szándékosan adva a vidékit, de Kata inkább csak gyorsított.
– Nem vagyok én még olyan öreg, hogy a nőmet utol ne érjem – moccant Jóskában, így aztán derekasan szaporázni kezdte a lépéseit.
Egyszerre értek az ólakhoz. Kata asszony a háta mögé tette a kosarat, Jóska meg nagy bambán állt előtte. Beletelt néhány szekundumba mire felmérte, hogy az asszonka játszik vele, addig csak a nyakát nyújtogatva tekintgetett a szoknya mögé rejtett kosár irányába.
– Mutijjad mán’ – játszotta tovább a szerepet, rögtön kapta is a választ – Mi végre?! Kigyelmednek mi köze hozzá?!
Csak tunnom kell, hogy a másik legény a portán ki fija borja – mondta- aztán elnevette magát. Kata előkapta a kosarat, aztán belepirosodott, ahogy leröpítette a vásznat a szerzemény feje fölül.
Húú, lett ám nyúlós képe Jóskának. Talán csak az volt kár, hogy a szomszédból nem videózták őkelmét. Nézett egy darabig, aztán csak kinyögte:
– Te asszony, ez miféle szerzet?!
– Kakas – mondta Kata – méghozzá argentin!
– Rusnyábbat nem is találhattál volna – nyögte maga elé a szót a ház ura – rajtunk röhög majd az egész falu. Tök fehér.
– Egy nyomorult gnóm! – bökte még, aztán legyintett is hozzá a kezével mielőtt mérgében otthagyta volna Katát a fura szerzeményével együtt.
Beletelt egy hetébe, hogy megint meglátogassa az udvar végit. Azóta alig beszéltek az asszonnyal. No nem mintha eddig összejött volna a napi 3 óra traccsparty, de… már szorította belülről a mondhatnék. De hát, miért nem tudott az asszony egy rendes vöröst, vagy egy kopasznyakút venni? Sose értette. A sok újítás. Jó, hogy nem mindjárt bölömbikát hoz haza! – gondolta, aztán ezen maga is mosolygott. Alig emlékezett rá milyen egy bölömbika. Figyelte, ahogy a rondaság áll az udvar közepén. Még a taraja se piros, inkább sárga. A nyavalya essen belé, ilyen csúf állatot eddig még tévében sem látott. Kukorékolni sem tud, erre már rájött, mert hajnalban hiába fordult egyik oldaláról a másikra sose hallotta a hangját. Ez nem is kakas, inkább mutáns – gondolta.
– A fene, aki megeszi – tette még hozzá, aztán a részéről letudta az érdeklődést.
Hetek teltek belé, mire megenyhült. Oka is volt rá, merthogy a tyúkok érezhetően többet tojtak. Egy este névnapozásból jött haza, szédelgett vele kicsit a világ, azért úgy döntött: még marad kicsit a friss levegőn, sétál egyet. Bekukkantott a tyúkokhoz is.
A randaság az ajtóban ült és a fejét oldalára billentve figyelt.
– Hát Te, Quasimodo, mér’ nem alszol – kérdezte, ezen aztán jót derült libido-de.com/. A kis baromfi közelebb tippent hozzá, szemezett vele egy ideig, aztán körbejárta a tyúkjait, már-már megszámolva, a szárnyával súrolva, szinte simogatva őket, aztán elé állt és figyelt.
– Na mi van, mondjad! – ellenségeskedett egy sort még, aztán mégis inkább engedett az ágyikó hívó szavának.
Valamicskét mégis megint változott a helyzet. Azon kapta magát, hogy naponta többször is a kakast figyeli. Az állat, úgy tűnt folyton a környéket kémleli. Máshogy tartotta a lábát, máshogy futott és valahogy mindent másképp csinált. Bátor is volt, a környékbéli csúzlis ifjúkat elég hamar leszoktatta a lődözésről /csak egyszer kellett megkergetnie a sihedereket/.
Emiatt Jóska maga előtt is nehezen vallotta be, de lassacskán minden addigi ellenszenve semmivé lett.
Egy éjjel arra ébredt, hogy alig kap levegőt. Mintha porban próbálna úszni. Ijesztő volt. Katát nem akarta ezzel terhelni, de elaludni félt. Felkelt és némi töprengés után felöltözött. Kezét zsebre dugva mászkált fel-alá a lakásban, aztán kiment a kertbe. Az állatok közül megint csak a dél amerikai csúfság volt fenn. Azon vette észre magát, hogy guggol az ól résnyire nyitott ajtaja előtt és pisszeg neki. Igazából meg sem lepődött azon, hogy hallgatott a hívó szóra. Egész odabújt hozzá, érezte a nyaka forróságát, ahogy az állat kicsi szíve dobog… jólesett éreznie az életet.
Hogy lehet, hogy nincs neved? – kérdezte ráncos kezei közé fogva a fejecskéjét és megsimogatva a randa sárga tarajt. Mit szólnál a Maradonához? – vidult fel egészen. Az is argentin! Ahogy simította a kakast, a szorítás elmúlt, helyébe kellemes meleg költözött.
Kata egy járattal később jött meg a piacról. Tett-vett egy ideig még az udvaron, aztán bement a házba, hogy az ebéd megfőzéséhez fogjon. Jóska vidám hangját hallotta a fürdőből:
– Asszonyka, mi lenne ha szombaton színházba mennénk? – kérdezte. Kata keze megállt a kredenc fogóján.
– Arra is gondoltam – tette hozzá, hogy vásárolhatnánk egy-két új bútort a szép szobába és akár át is költözhetnénk abba. A régit meg nekiadnánk valakinek – folytatta. Kata elengedte a fogót, tett néhány lépést a fürdő felé. Megállt, nézte a férjét, amint az a katonaság óta először simára borotválja az arcát, de nem szólt.
Jóska nem hallotta, hogy a neje már az ajtóban áll, így ugyanolyan hangerővel folytatta.
– Aztán írni kéne annak a lánynak is, hogy készítse már fel a vendégszobát a fogadásra, mert meg szeretném nézni, hogy Tirolban tényleg mindig rövidnadrágot hordanak-e a férfiak.
Kata csak nézte és nézte az urát, majd lassacskán törölgetni kezdte a felgyűlő könnycseppeket a szeme sarkában.



