Lovász László : Lajos

-1-

Lajos mindig magányos volt és… egyszerű… De nem az az egyszerűen és emellett beretva élesen gondolkodó fajtából való, hanem az a “másmilyen”. Miként is világítsam ezt meg jobban? Van például az ismert “mit vinnél magaddal” játék, melyben egyetlen tárgyat lehet megjelölni, és ezt indokolni is kell a többiek előtt. Arra a kérdésre, hogy “mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre” Lala tavaly nyáron többszöri unszolásra sem volt hajlandó megváltoztatni azt a válaszát, hogy – szó szerint idézem dörmögő, bumfordi hangját:
“Hogyhogy mit? Hát a sörnyitómat!”
Nem annyira értette meg, hogy egy lakatlan szigeten nincsen üveges sör.
– Csak dobozos van? – kérdezett vissza hüledezve, mire többen a fejüket fogták és félrefordulva, a röhögésüket nyeldekelve fulladoztak.
– Dobozos sincs, Lalikám – magyarázták neki a többiek.
– Tudod az a lényeg, hogy … – kezdte volna magyarázni édesen Kata, Gábor felesége… De Lajos felpattant és közbevágott.
– Akkor nem megyek oda! Nem én, harsogta ijedten, és ezzel részéről lezárta a traccspartit. Még vagy tíz percig mormogott magában, hatalmas mancsában természetesen egy literes korsó sört szorongatva.
– Lakatlan sziget, azt nincs sör. Még ezt a marhaságot – szuszogta, és széles ívben csóválta azt a nagy busa fejét is.

-2-

Egyszer nagyon megijesztett minket a Lajos. Egy forró nyári napon tartott buliban fél hat körül elfogyott a sör, ő meg vállalta, hogy elugrik haza a “tartalék-készletért”. Kábé fél óra múlva, halott sápadtan tántorgott vissza közénk a kertbe.

– A golyóim! A golyóim! – ordította, és elképesztő, rángó-vonagló arcot vágott, közben pedig eszeveszett tempóban a füleit masszírozta.
– Mi van veled, mondd már! – ültette le Kata egy székre. Simogatta a fejét és nyugtatgatta. – Mondd már, mondd már! – kérlelte Kata. Lala odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, de úgy, hogy mindannyian hallottuk.
– Elhagytam a golyókat – nyöszörögte, s közben az ágyékát mutatta. Azonmód vetkőztetni kezdtük, a lányokat meg beküldtük a házba, hogy azonnal telefonáljanak segítségért. Elképesztő hideg volt a hasa, a heréi pedig első ránézésre tényleg nem voltak ott, de sehol sem vérzett. István, ápoló lévén pillanatok alatt rájött, mi van.
– Odatetted a jéghideg söröket, mert nagyon meleged volt, ugye? – kérdezte tőle. Az könnyek között bólogatott. István hatalmasat sóhajtott.
– Ó, Lajos! – lehajolt hozzá és megfogta a vállát. Csak visszahúzódtak a testhüvelybe, hogy le ne fagyjanak. Mindjárt kibújnak megint.
Most mit mondjak? Fél évig volt, min vidámnak lenni. Minden alkalommal a könnyeink potyogtak.

-3-

Mondják, hogy az egyszerűen buta emberek jók. Így most – visszaidézve Lajos fel-felsejlő alakját, nem tudom, hogy Lajos jó volt-e. Néha kételkedtem benne.

– Cristiano Ronaldo – mondta egyszer némi éllel a hangjában egy hatalmas böfögéstől kísérve. – Ki az? – kérdezte. – Annál én is jobb vagyok – közölte őszintén, amire azért felszisszentek néhányan.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Kata kedvesen. Lajos, vérben forgó szemekkel (aznap valami olcsó sörre futotta csak, így a mennyiséggel vigasztalta magát) megerősítette a mondandóját.
– Annál én is jobb vagyok! – közölte ismét dacosan, és arcára valami furcsa, eddig nem látott fennhéjázó kifejezés ült ki.
Kata – bár nem szerette a focit – koktéljából kortyolva pajkosan rákérdezett megint:
– Lajcsikám, ezt mégis miből gondolod?
– Tavaly játszottam ellene – vágta rá Lajos
A társasági élet minden más szintéren megállt.
– Te, Lala! Én meg Pavarottival énekelek hétvégenként – vetette közbe Gábor. Röhögtünk.
Nem tudom, tudta-e Lajos, hogy miféle szerzet Pavarotti, de a lényeget levette a hangsúlyból. Paprikavörös lett és az asztalra csapott. A nyakán szabályosan pattogni kezdett egy ér. Hangját egészen lecsendesítette.
– Nem hülyéskedek, tossza meg, aki akarja, tényleg így volt! Lenn voltam a Balcsin, aztán ott voltak különböző kölkök is. Ott volt az a Ronaldo, a piros mezében, rá volt írva, hogy C. Ronaldo. Cselezgetett meg cselezgetett, azt hitte ő a jó. Beszálltam az ellenfélhez, azt mikor engem is ki akart trükközni, akkor kirúgtam labdástul a homokozóból. Az apja meg odajött balhézni – fejezte be.
Megfagyott a levegő. Azért erre nem számítottunk.
– Minek él az ilyen? – suttogta valaki, de lepisszegtük.

-4-

Most. Most tulajdonképpen a Lajos miatt jöttünk össze. Kavarog bennem minden. Nem voltam ott. István olyan fakó hangon, olyan nagyon csendesen mondta a történteket. Hogy Gábor vezetett és egyszer csak szembejött a teherautó, aztán csak pörgött és forgott minden, és Kata sikított, aztán már nem pörgött és nem forgott semmi… és csend volt, és érezte a benzin és a vér szagát és a forróságot. Aztán, hogy valaki viszi, húzza, ráncigálja és oltja a ruháját, ami lángra kapott. Aztán, hogy Gábort is odateszi mellé a Lajos, aztán, hogy ordítja, hogy Katám! Katám! Aztán arra, hogy a könnyein keresztül látja, amint Lajos rohan vissza, letépi az ajtót és kihúzza Katát is, és még látja, hogy Kata él, mielőtt elájulna.
Lajos még tizenegy napot élt a kórházban, aztán belehalt a belső sérüléseibe.
Állunk itt némán. Öleljük egymást, nézzük a Lajost, aki most olyan nyugodt és okos arccal fekszik a koporsóban. Vettünk neki egy sörnyitót. Olyan igazi örök darab. Reméljük, hogy lesz sör azon a lakatlan szigeten. Nem csak dobozos.

Legutóbb szerkesztette - Lovász László
Szerző Lovász László 0 Írás
Első novellámat tizenkét évesen írtam. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végeztem. Olyan munkakörben kezdtem el dolgozni, amely számos emberi drámára engedett rálátást. Ezen történetek darabkái jelennek meg írásaimban, itt-ott kiegészülve az életöröm energiájával.