Jóska arra ébredt, hogy valami zavarja. A gyermekkor véget ért, ezt tudomásul vette rég, de mégis. Vágtattak a napok, a tegnap megélt karácsonyra ma újra a fenyőfás ünnep riadt és úgy érezte, a szó nem tévedés. A napok nem virradtak nála, hanem riadtak. Nyugtalanul, kalimpáló szívvel.
Azon vette észre magát, hogy a kezét nézi. Megráncosodott, és ez nem csak a hideg szél átmeneti hatása. Már talán tíz éve is, hogy ilyen – gondolta és megerőszakolva a természetet lehunyta a szemét.
Ilyenkor lassan-lassan megnyugodott és aludt kilencig, néha fél tízig is.
Sosem tudta, hogy Kata mikor kelt. Az asszony egy ideje leszokott arról, hogy reggelit készítsen neki. „Megdermed a tojás, megszárad a kenyér” – idézte fel magában a zsörtölődő némber hangját. Korgott a gyomra. Ahogy lerúgta magáról a takarót – amúgy legényesen- megfájdult a dereka.
A francba – sziszegte maga elé és előre dőlve támolygott el a szobából egészen a konyhaasztalig.
Szelt magának a szalonnából, bőven mérve hozzá a hagymát és a paprikát és egy jó adag kenyérrel, alaposan megsózva fogyasztotta az étket.
De jó, hogy a gyerek nem látja – futott át rajta, emiatt aztán megállt a kezében a kés és egy percig úgy maradt. A gyerek – Julis lánya – már elmúlt harminc és amióta férjhez ment ahhoz a szőke osztrákhoz szinte alig találkoztak. Merengett egy ideig, aztán tovább rágta a bőrkét.
Nyikordult a kapu, innen tudta, hogy a felesége megérkezett. Már megint mondja majd, hogy meg kéne olajozni – tűnődött, aztán legyintett hozzá.
Kata kakasért volt. A hatos busszal ment, a tízessel jött. A fonott kosár teteje meg-megemelkedett, Jóska innen tudta, hogy eredménnyel járt az asszony.
– No, jó napjai lesznek a tikoknak, gondolta némi melankóliával, aztán nézte a feleségét, ahogy kissé megdőlve a súlytól a hátsó udvar felé tart az új szerzeménnyel.
Ezt látnom kell – motyogta maga elé, aztán tettetett igyekezettel az asszony után eredt.
– Mondjad Katám, tökös-é a kakas? – szólt a nej után, mire Kata a szokásos modorában csippentve egyet a szón kiáltotta – De hiszen melyik nem az?!
Némi furcsaság mégis ott kódorgott a hangjában, olyannyira, hogy Jóska összevonta tőle a szemöldökét.
– Ne szaladjál mán’ szípasszony – kiáltotta – szándékosan adva a vidékit, de Kata inkább csak gyorsított.
– Nem vagyok én még olyan öreg, hogy a nőmet utol ne érjem – moccant Jóskában, így aztán derekasan szaporázni kezdte a lépéseit.
Egyszerre értek az ólakhoz. Kata asszony a háta mögé tette a kosarat, Jóska meg nagy bambán állt előtte. Beletelt néhány szekundumba mire felmérte, hogy az asszonka játszik vele, addig csak a nyakát nyújtogatva tekintgetett a szoknya mögé rejtett kosár irányába.
– Mutijjad mán’ – játszotta tovább a szerepet, rögtön kapta is a választ – Mi végre?! Kigyelmednek mi köze hozzá?!
Csak tunnom kell, hogy a másik legény a portán ki fija borja – mondta- aztán elnevette magát. Kata előkapta a kosarat, aztán belepirosodott, ahogy leröpítette a vásznat a szerzemény feje fölül.
Húú, lett ám nyúlós képe Jóskának. Talán csak az volt kár, hogy a szomszédból nem videózták őkelmét. Nézett egy darabig, aztán csak kinyögte:
– Te asszony, ez miféle szerzet?!
– Kakas – mondta Kata – méghozzá argentin!
– Rusnyábbat nem is találhattál volna – nyögte maga elé a szót a ház ura – rajtunk röhög majd az egész falu. Tök fehér.
– Egy nyomorult gnóm! – bökte még, aztán legyintett is hozzá a kezével mielőtt mérgében otthagyta volna Katát a fura szerzeményével együtt.
Beletelt egy hetébe, hogy megint meglátogassa az udvar végit. Azóta alig beszéltek az asszonnyal. No nem mintha eddig összejött volna a napi 3 óra traccsparty, de… már szorította belülről a mondhatnék. De hát, miért nem tudott az asszony egy rendes vöröst, vagy egy kopasznyakút venni? Sose értette. A sok újítás. Jó, hogy nem mindjárt bölömbikát hoz haza! – gondolta, aztán ezen maga is mosolygott. Alig emlékezett rá milyen egy bölömbika. Figyelte, ahogy a rondaság áll az udvar közepén. Még a taraja se piros, inkább sárga. A nyavalya essen belé, ilyen csúf állatot eddig még tévében sem látott. Kukorékolni sem tud, erre már rájött, mert hajnalban hiába fordult egyik oldaláról a másikra sose hallotta a hangját. Ez nem is kakas, inkább mutáns – gondolta.
– A fene, aki megeszi – tette még hozzá, aztán a részéről letudta az érdeklődést.
Hetek teltek belé, mire megenyhült. Oka is volt rá, merthogy a tyúkok érezhetően többet tojtak. Egy este névnapozásból jött haza, szédelgett vele kicsit a világ, azért úgy döntött: még marad kicsit a friss levegőn, sétál egyet. Bekukkantott a tyúkokhoz is.
A randaság az ajtóban ült és a fejét oldalára billentve figyelt.
– Hát Te, Quasimodo, mér’ nem alszol – kérdezte, ezen aztán jót derült libido-de.com/. A kis baromfi közelebb tippent hozzá, szemezett vele egy ideig, aztán körbejárta a tyúkjait, már-már megszámolva, a szárnyával súrolva, szinte simogatva őket, aztán elé állt és figyelt.
– Na mi van, mondjad! – ellenségeskedett egy sort még, aztán mégis inkább engedett az ágyikó hívó szavának.
Valamicskét mégis megint változott a helyzet. Azon kapta magát, hogy naponta többször is a kakast figyeli. Az állat, úgy tűnt folyton a környéket kémleli. Máshogy tartotta a lábát, máshogy futott és valahogy mindent másképp csinált. Bátor is volt, a környékbéli csúzlis ifjúkat elég hamar leszoktatta a lődözésről /csak egyszer kellett megkergetnie a sihedereket/.
Emiatt Jóska maga előtt is nehezen vallotta be, de lassacskán minden addigi ellenszenve semmivé lett.
Egy éjjel arra ébredt, hogy alig kap levegőt. Mintha porban próbálna úszni. Ijesztő volt. Katát nem akarta ezzel terhelni, de elaludni félt. Felkelt és némi töprengés után felöltözött. Kezét zsebre dugva mászkált fel-alá a lakásban, aztán kiment a kertbe. Az állatok közül megint csak a dél amerikai csúfság volt fenn. Azon vette észre magát, hogy guggol az ól résnyire nyitott ajtaja előtt és pisszeg neki. Igazából meg sem lepődött azon, hogy hallgatott a hívó szóra. Egész odabújt hozzá, érezte a nyaka forróságát, ahogy az állat kicsi szíve dobog… jólesett éreznie az életet.
Hogy lehet, hogy nincs neved? – kérdezte ráncos kezei közé fogva a fejecskéjét és megsimogatva a randa sárga tarajt. Mit szólnál a Maradonához? – vidult fel egészen. Az is argentin! Ahogy simította a kakast, a szorítás elmúlt, helyébe kellemes meleg költözött.
Kata egy járattal később jött meg a piacról. Tett-vett egy ideig még az udvaron, aztán bement a házba, hogy az ebéd megfőzéséhez fogjon. Jóska vidám hangját hallotta a fürdőből:
– Asszonyka, mi lenne ha szombaton színházba mennénk? – kérdezte. Kata keze megállt a kredenc fogóján.
– Arra is gondoltam – tette hozzá, hogy vásárolhatnánk egy-két új bútort a szép szobába és akár át is költözhetnénk abba. A régit meg nekiadnánk valakinek – folytatta. Kata elengedte a fogót, tett néhány lépést a fürdő felé. Megállt, nézte a férjét, amint az a katonaság óta először simára borotválja az arcát, de nem szólt.
Jóska nem hallotta, hogy a neje már az ajtóban áll, így ugyanolyan hangerővel folytatta.
– Aztán írni kéne annak a lánynak is, hogy készítse már fel a vendégszobát a fogadásra, mert meg szeretném nézni, hogy Tirolban tényleg mindig rövidnadrágot hordanak-e a férfiak.
Kata csak nézte és nézte az urát, majd lassacskán törölgetni kezdte a felgyűlő könnycseppeket a szeme sarkában.
