Csordás Barbara Szerző
Vezetéknév
Csordás
Keresztnév
Barbara
6 év 6 komment

Kép: Monaco egyik parkjának szobra 2012. márciusában

 

Le kell szállni. Már megint. A nyirkos hideg erőszakosan vergődik át kabátom feszesre húzott textilszálain. Utálom. Hiába sürgetem lépteim. Húsz percre egyedül maradok a gondolataimmal, amelyek fekete homályban kavargó vizenyős légként süvítenek át rajtam. Kilépek féltve őrzött világom ajtaján és a küszöbén téged talállak. Utállak. Utálom magam, hogy utállak. Utálom magam azért, amit érzek. Utálom azt, amit kiváltasz belőlem. Forr a dühöm, már a fagyos áramlat sem képes kordában tartani hevét. Korbácsütést mérnek a hangjegyek feszült idegi pályáimra, csak gépiesen loholok előre, de belül őrjöngök, némán formázzák ajkaim a dübörgő szavakat „Trust I seek and I find in you, every day for us something new, open mind for a different view and nothing else matters…” Összehúzott szemöldököm mögött lángolnak szemeim. Ráparancsolok a dobok ütemére, a nyüszítő húrokra, hogy indulatos lelkemre a nyugalom pókjainak hálóját szőjék.

Utálom kíméletlen kíváncsiságodat, hogy a koponyámat is felvágnád, hogy hozzáférj a gondolataimhoz. Bosszant a figyelmed. Ugyanezt akarom tenni veled. Utálom, hogy kedves vagy. Ne légy kedves. Vegyél semmibe, talán úgy könnyebb lenne. Utálom a nagylelkűségedet és az önzésedet. Utálom, hogy tehetetlen vagyok ellened. Utálom, hogy létezik a világon egyetlen személy, akinek fontos vagyok. Utálom, hogy te is fontos vagy. Sosem szoktam ezt meg. Sosem gondoltam, hogy az lehetek. Talán csak egy hamis játék az egész. Utálom, hogy mozgásra késztetsz, de te nem mozdulsz együtt velem. Utálom a kényelmedet. Utálom a királyságodat, amivel porba taposod büszkeségem. Utálom, hogy csupán titok voltam, elrejtendő hiba. Utálom a kettős játszmát, amely bennem folyik. Az egyik a közeledben tart, a másik messzire űz tőled és gondosan elbújtat. A szégyen, mint mohó tűz, mely egy kiszáradt faházat kéjesen nyaldos, vagy mely egy hegyi óriás bendőjéből bugyog, lassan tovakúszik, s mindent felperzsel lépte nyomán, úgy hatalmasodik el rajtam, mikor a védőcsomagolásba vont világom előtt állsz. Mert egyetlen szavad elég lenne, hogy örökre megsemmisüljön. Utálom ezt. Utálom, hogy néma maradsz, és csupán lágyan mélyeszted karmodat burkába, nagyon lassan, tele bájjal és szelíd, gyermeki ártatlansággal, hogy emlékeztess, még nem fáj eléggé, hogy kiirtsalak magamból. Utálom, hogy nem tudlak. Utálom a végtelen csevegésed távol tőlem, utálom a némaságod mellettem. Utálom a zárkózottságodat, és hogy engem is azzá teszel. Utálom, hogy vadászol és engem is erre vezetsz. Utálom a csendet, ha velem vagy s a védettséget a karjaidban. Utálom, hogy illatos felhők hátán vágtatok, ha látlak s mosollyal köszöntesz. Utállak. Utálom azt, hogy szeretlek. Utálom, hogy soha nem leszel az enyém és én sem a tiéd. Utálom, hogy szerelemed napsugara mindenkit melegségbe von, láthatatlan csupán én vagyok. Egyetlen? Nem. Barát. Barát?! Abból sem a legjobb. Fájdalmas szó. Szánalmat és sajnálatot kelt bennem, nem kellene, ezt is utálom. Csupán egy lélek-szemetes. Számodra. Ez vagyok én. Utálom a gonoszságod, hogy érzelmeim tudatában szerelmedre áldásom kéred. Utálom, hogy létezel, de ha már nem léteznél, meghalnék. Utállak azért, hogy az Úr az utamba hajított és örök büntetésként végigkísérsz életemen. Utállak ezért is, mindenért és magam még jobban.

A vér már zabolátlanul lüktet orcámban, hiába fordítom az ég jeges lehelete felé, már késő. Késő. A játszmát megint a gyönge nyerte. A gyönge. A szív. Fizikai valóján, a szememen, melynek könnycsatornái szoros összeköttetésben állnak a lelki poklom bugyraival, halovány nedvesség születik és sisteregve hal el félúton az ajkam felé. A kapuban állok. Hűs széllel illetem arcom, hogy fehér vászonba bújtassam a viharos alkonypír helyett. Belépek az ajtón. „Csak a szél és a hideg…” Újra maszkban vagyok. Csak a hold látta bánatom… Lebukom a víz alá s a türkiz rengeteg, mint védőkoporsó takar el szégyenteljes, gyönge gondolataim elől. Könnyű vagyok. Lebegek. Lélegzetem nyomán hullám kél, mely acélos szívverésem moraját sodorja fülembe. Kinyitom a szemem, a víz alatt az apró szúrásokat hamar megszokja, s csupán a ködfödte burkot látom. A homályt. Magamat. Fázom. Kihűlt a víz fölöttem. A gyertya lángja melegít csak, itt a kád szélén. Már nem vagy itt…

6 év 1 Komment

 

 

 

 

Egek ura lennék biz újra,
gyapjas felhőknek hátán,
édes bizsergést várván
a gravitációtól sújtva!

 

Fémmadaram, szárnyalj lebegve 
alkonyfény sugarába,
s mozaikföldet látva,
a szabadság vállára fektess!

 

Hullámzik a menny türkiz tava,
a szél nevetve vigad,
s a legfényesebb csillag
gépem lesz, mi fölötted halad!

6 év Nincs Komment

Beszélt és beszélt hozzám a születésnapján, én csak néztem őt és eközben íródtak e sorok a fejemben 2014. október 12-én. (A fotóm Velencében készült.)

Ne mozdulj kedves.
A főn szél festi pozsgássá arcod,
alábukva melegséggel érint;
Az csak én vagyok.
Csalogány dalol árnyas pagonyban,
gyöngéd kottáit hinti füledbe;
Az csak én vagyok.
A Föld kék szállítószalagján jő
az eső, mely enyhít ajkad szomján.
Az csak én vagyok.
Szíved tánca örvényébe sodor,
engedd, hogy palástját körém vonja.
Ne mozdulj kedves.
Csak én vagyok.

—————

Nekem is vannak kedvenc fotóim, pl. amikor a kétméteres unokaöcsém bokától nyakig színes úszógumikkal felvértezve áll a fenyvesi strand pázsitján és nézi elszántan a Balatont, de nem passzol egyik versemhez sem, márpedig itt úgy dívik, hogy a mellékelt fotónak kapcsolódnia kell a vershez, ráerősíteni, együtt hatni vele. Ez a kívánalom itt és most nem valósult meg.

A refrénszerű ismétlődés kevés a kohézió megteremtéséhez. Annyira távoli képeket találtál és némelyik annyira nem passzol. Miért főn szél? De legyen. Ugye tudod, mi a kotta? Abból szoktam énekelni a kórusban. Nem lágy. A kottában van lejegyezve a zene, a kotta nem zene, legfeljebb porrá darálva lehetnefülbe hinteni, bár akkor is kétlem, hogy a csalogánynak lenne ilyen, azok fejből énekelnek.

A kék ég szállítószalagján érkező eső  képzete kissé futurisztikus, de jó!

S aztán a táncos szív palástban…

Kérlek, gondold ezt újra, kedves szerző. Aki képes megalkotni egy ilyen egyedi, izgalmas sort, mint az a szállítószalagos, az képes megalkotni egy egész verset is. A vers Horatius szerint önmagában kerek egész. Ilyet várunk tőled.

Üdvözlettel: NHI

 

 

6 év 2 komment

A mellékelt kép saját fotómű: Cote d’Azur (Francia Riviéra), Iles de Lérins (Szt. Margit szigetek, Cannes mellett) varázslatos szigetén, 2012. március 16-án

 

 

 

Játszik a szél a kökény ágával,
kék tintával pettyezi tüskéit,
csiklandozva játszik a napfény is,
az égben, gyapjasok bundájával.
Játszik az Isten, mókás az ember,
ha vakság útvesztőjébe téved,
hol örökkévalóság az ígéret;
A sátán is játszik, orvul elver,
súgja-búgja, szegj parancsolatot,
egy gondolat miatt, már bűnös vagyok?
Csalinkázva játszik a véletlen is,
bohó, két cseppet folyóvá terelni,
játszik még a sóvár szív is, képzel,
s lágyan kotyog billentyűin álmom.
Játszik a szél a fűz bús tincsével,
s mint cirógat, azt kezedtől kívánom.

6 év 4 komment

 

 

 

Megbocsátok kufár lelkednek, bolond!
Azt mondtad: Asszonyom ne légy soha!
Ki vagy te, hogy szerelmem így megtorold?
Szavad üröm volt és nem tétova.

 

Játékod voltam, míg vártad kedvesed,
s dőre szívem elnyelte csalétked,
Azt mondtad: Utódod tőlem nem lehet!
Csak csömörrel bámultalak téged.

 

Megbocsátok, hisz becstelenséged,
önnön magad marja széjjel, bánd csak!
Megbocsátok, hisz majd rúgnak, tépnek,
s mosolygok, ha korbácsolják hátad!

 

Sáfárkodsz tovább, ám nagylelkű leszek,
s megbocsátok?! Magamnak vagy tán neked?

Csordás Barbara Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.