A pénz súlya.
Még mindig szürkület volt, amikor lekanyarodtunk Kisberkiben Gert néni háza mellett a Sárkánytóhoz, az ottani erdészethez vezető földútra. Ott voltunk nyári munkán. A kocsiutak két nyomot hagynak, így egymás mellett tekerhettük a „biciglit”. Öcsi (barátom Csonka Árpád) ugyanúgy hallgatott, mint jómagam, a korai felkelés miatt. Kétoldalt lágyan hullámzó dombok ölelték a Lajsza (aprócska patak) völgyében lebegő párát. Olyan volt, mintha köd lenne. Mindenütt csend, csak a biciglik zörgése és a kendőbe kötött ennivalóval terhelt „csuhészatyor” (kukoricacsuhéból font füles szatyor) súrlódó zaja hallatszott. Az út hosszú, mintegy négy kilométeres volt. Lassan elhaladtunk a magtár mellett és a bringákat letámasztottuk az istálló melletti pajtában. Akkoriban nem kellett lezárni…
A lovas kocsik már kiálltak, a népek halkan beszélgettek a kovácsműhely melletti iroda előtt. Pontosan hat órakor – mint mindig – kijött Csekey Vili bácsi, a munkafelügyelő. Akkoriban így hívták. Idős, sovány, szemüveges ember volt, és ahogy az idősebbek mondták: úgy nézett az emberre, mint a kígyó a békára, mielőtt bekapja. Ezt akkor nem nagyon értettem. Kinyitotta az „irkát” (kockás füzet) és reszelős hangon név szerint felolvasta a mai napi feladatokat.
Én a kazalrakókhoz kerültem. Aratás ideje volt, de a „masinálás” (a gabona cséplése) még nem kezdődött el, így tudtam, hogy kévekazlat kell rakni. A felnőttek szó nélkül kiemeltek egy-egy szerszámot a kirakottak közül, én megkérdeztem K. Feri bácsit – a „kazalmestert” – mit vigyek. – Hozz egy villát (vasvilla), aztán majd meglátjuk…
Annyit már tudtam, hogy egy jó villa fényes, vékonyágú és hosszú a nyele. Azt is tudtam, hogy úgy kell a vállra tenni, hogy igencsak felfele álljon a vége, mert „amúgy veszödelmes jószág”.
Lementünk a „laposra”, mindig ott voltak a kazlak. Eleinte jó dolgunk volt, mert a kocsiknak ki kellett menni a tarlóra, megrakodni a kepékből és bejönni ide ed-danmark.com. A felnőttek beszélgettek, nevetgéltek, én, mint az egyetlen „gyerek” (tizenkét éves voltam), ültem egy fűcsomón. Aztán bezörgött az első kocsi. Kézzel aratott, kötött árpakévéket hoztak. A kézzel kötött kéve meglehetősen nagy, nehéz. Az árpa egyébként is „veszödelmes”, mert a „kalahály” (a kalászon levő szálak) ferdefogas, és ha beszorul valahová – például a gatya korcába – nem szeret kifele jönni, csak befele. Az első kévéket Feri bácsi sajátkezüleg tette le a leendő kazal négy sarkára. Aztán a kocsiról a rakodó ledobálta a földre a többit, és én Imrével, az idősebb legény társammal együtt Feri bácsi keze – pontosabban a villája alá – adtuk őket. Aztán jött a második, majd a harmadik kocsi. Beérték egymást, várakoztak, amíg sorra kerültek. Ekkor már halványan felsejlett bennem, hogy ez kemény játék lesz, mert a kocsik rakodói pihenhetnek, amíg megy a kocsi, vagy várakozniuk kell, de a mi munkánk folyamatos.
Idővel a kazal méteresre emelkedett, és mivel a hátsó részére már nem lehetett Feri bácsi keze alá adni, Imre felment a kazalra. Innéttől kezdve már minden egyes kévét én emeltem és szúrtam át az ő villájára. Lassan kimelegedett az idő, és már izzadtam, mert a kévéket már a fejem fölé kellett felszúrnom. A kalahályok finoman köszörülték a derekamat a gatyámnál és időnként a hónaljamat is. – Főgyüssz az állásba? kérdezte Feri bácsi. – Hát persze! mondtam, és ezzel elkövettem az első hibát. Az állás azt jelentette, hogy az ember feláll a kazal elejének közepére, a kocsi lent áll, és a rakodó villával feladja nekem a kévét, aztán ezt adom mellém, vagy hátra Imre villájára, aztán ő adja a kazalmesternek. Így leírva egyszerűnek tűnhet, de valójában odafigyelést, gyakorlatot igényel. A villa ugyanis „veszödelmes jószág”, ha a másik felé kapkodunk vele. Ügyesen kell beszúrni, mert össze tud akadni, és akkor káromkodások következnek és egyéb szóbeli közlések. Aztán, ha kapkod az ember, a kéve kötése szét tud szakadni, és akkor az előbbiek ismétlődnek meg magasabb szinten.
Eleinte még élveztem is. Volt egy sajátságos ritmusa, kiérződött az együttdolgozás öröme. A rakodó villája villanva beleszaladt a kévébe, a villanyelet a térdén megbillentve szép ívben emelte a kévét. Én a villanyele vonalától kicsit jobbra – hogy ne akadjunk össze – alulról felfele beszúrtam a kévébe, leemeltem, és ugyanazzal a lendülettel emeltem ferdén a fejem fölé, közben oldalra pillantva érzékeltem Imre villájának ívét, és átcsúsztattam az övére. Többet nem láttam, mert vissza kellet fordulni a rakodó következő lendületéhez. Távolabbról talán az emberi izmok megkomponált játékának látszhatott.
Itt kezdődött a baj. Az emberi izmoknál. Először a derekamban éreztem kicsit fájó csomósodást, majd a vállaimban és a karjaimban. Eltűnt a ritmus szépsége, csak a „na még ezt, na még ezt” dobolt bennem. Valójában néhány óra telt el, amíg meghallottam a kisberki harangszót, de nekem nagyon hosszú időnek tűnt. – „Fájront”! – mondta Feri bácsi, és lecsusszant a kazal oldalán. Még nem volt magas. Én bizonytalanul, de megkönnyebbülve pislogtam lefele. Odajött. Rámnézett. – Várjá’! Beszúrok alád. Azon gyere le. – Azzal a villáját egy lépésnyire alám a kazalba szúrta, és mint egy lépcsőn, lekászálódtam. Lesétáltunk a Lajsza part fűzfája alá, és mindenki enni kezdett. Azt hiszem régen ízlett ennyire a kislábasban a tojásos-sültpaprika a kicsit megszáradt kenyérrel. Evés közben, után az emberek kicsit beszélgettek, majd mindenki – én is – kicsit „ledűt” a fűbe. Azonnal elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor beszélgetésre ébredtem. Gondolom a korom miatt, de egy kis tompultságon kívül nem éreztem fáradtságot. A kocsik elindultak, mi a kazalhoz mentünk.
Feri bácsi vastag, sűrű szemöldöke alól rámnézett. – Az állásban lesző?… – Igen…
mondta valaki helyettem, mert a józan eszem szinte rámkiabált. Miért kell neked „erősjóskázni”? A kazalon sokkal könnyebb, mert nem kell a fejed fölé emelni a kévét! Mondd, hogy mégse… Kifele persze határozott képet vágtam. Imre elnézett oldalra. – Akkor jó…- mondta a kazalmester. Aztán beszúrta a villát a kazalba, lendülő mozdulattal rálépett, az állásba térdelt, majd ott is beszúrt, és szinte az előbbi lendület folytatásaként fenn volt.
Ez a látvány a mai napig bennem van. Tompultságom ellenére élvezettel figyeltem ezt az idősödő zömök parasztembert az egyszerű, határozott mozdulatai hatékonyságáért. Ma már tudom, hogy ősi, generációk során kialakított, a felnőttek által mindig továbbadott, gyermekkorban megtanult és begyakorolt megoldás volt. Akkor csináltam először, de később én is begyakoroltam. Igaz, általában a szalmakazalon történő játszás közben. Én már senkinek nem adom tovább… – Imre is – legényember lévén – könnyedén felment. Én is beszúrtam, lendülni akartam de térdem és karom heves tiltakozása közben másztam fel – szánalmasan. A fentiek érdeklődve néztek – másfelé. A kazalnak dőltem és vártam a kocsit, mely aztán rövidesen bezörgött. A rakódó meglendítette a kévét, és én is elindítottam a mozdulatot, mely igencsak szánalmasra sikeredett. Az izmaim görcsölve fájtak, tiltakoztak, izületeim nehezen mozdultak. A lendület a második-harmadik kévénél már rendben volt, a fájdalom is tompulni kezdett. Érdekes módon a második kocsinál már nem éreztem fájdalmat, a mozdulatok gépiesen követték egymást. A külvilág viszont kezdett eltűnni. Már nem vetettem pillantást a Lajszára, a fűzfákra, valójában az emberekre sem. Látóteremben csak lendülő kévék végtelennek tűnő sora mozgott. Az agyamban tompa gondolatok futottak. Miért is vagyok én itt? Miért is kell ezt csinálnom? Miért mondtam, hogy beállok az állásba? Miért is vagyok ennyire hülyén büszke? Édesapám szavai is eszembe jutottak: „Nem azért kell elmenned dolgozni, mert szegények vagyunk, hanem hogy tanuld meg a pénz súlyát.” Pénz súlya. Amikor mondta nem nagyon értettem. Most már kezdtem sejteni, mire is gondolt.
Védekező „túlvilágomból” Feri bácsi hangja zökkentett ki. – Alighanem végeztünk. Ezen a kocsin, ami most gyün, már alig van. Valóban alig volt. De én megesküdtem volna, hogy ezek valami különlegesen nagyméretű kévék voltak. Felment az utolsó. – Fájront! – mondta a kazalmester. Megkönnyebbülve szúrtam magam alá a vellát és ráléptem – volna. Remegő lábam megcsúszott, és az illetlen felemen érkeztem a földre. – Na! Csak lassan… – mondta Feri bácsi, és komótos biztonsággal lejött. Leporolta magáról a szalmaszálakat, vállára lendítette a villát. – Mennyünk. Mára megvót. – Ólomlábakon, de majdnem egyenesen lépkedtem mellettük. Pár szót beszélgettek a várható termésről, a bolond melegről, meg ilyesmiről. Aztán Feri bácsi féloldalasan rámnézve megkérdezte: – Efára’ttá? – Majdnem győzött a józan ész, részben beismertem: – Kicsit… – Jó’ van. Talán embör lösző… -Persze nem értettem, de azért rávigyorogtam.
Lepakoltunk, elköszöntem és Öcsit meg sem várva – valahol még kint volt a földeken – hazatekertem. Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt az út.
Édesmamám kicsit csodálkozva mosolygott rám. – Korán megjöttél. Már végeztetek? – Igen, végeztünk. A kévekazalon voltam állásban… – Akkor elfáradtál. De látom is. Menj, mosd le magad. A kút mellett a teknőbe tettem ki vizet a napra. Biztosan jó meleg. Addig készítek ennivalót.
Lemostam magam – mondhatni, aztán szinte beszivattyúztam az estebédet. Édesmamám végig mellettem állt, kutató, mosolygó szemekkel nézett. – Mami! Kicsit ledőlök… – Jól van fiam. Már megcsináltam az ágyat… – Aztán reggel Édesapám ébresztett. – Kelj fel fiam, már fél öt van. Menni kell dolgozni, és mosolyogva, csendesen megkérdezte: – Na, érzed már a pénz súlyát?… – Igen. Talán igen. – Valahol hátul az ébredő agyamban kezdett felsejleni, hogy ez a pénz valami igen ronda, utálatos találmány… – Igazából ma is így érzem…
Tízéves koromtól minden nyáron dolgoztam két-három hetet, ugyanúgy, mint a többi pajtásom. Könnyebb-nehezebb munkák voltak, de sok mindent megtanultam. Kimondhatatlan érzés volt, amikor leszámolták a tenyerembe a fizetésemet, és otthon megmutathattam, átszámolhattam. Ugyanilyen érzés volt, amikor Édesapám elvitt magával Kaposvárra, és megvettem (én!) az „Altissa Box Tengor” fényképezőgépemet – némi apai pénzkiegészítéssel, és később is sok „fontos” apróságot. De legtöbbet az jelentett, – ma úgy látom -, hogy fizikailag megedződtem, megszoktam a munkák monotonitását, és sokat-sokat tanultam az idősebbektől. Majd elfelejtem! És megismertem a pénz súlyát…
Siófok, 2007. 11. 15.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.07. @ 17:10 :: Haraszti László
