Haraszti Laszlo
Vezetéknév
Haraszti
Keresztnév
Laszlo
1 év Nincs Komment

Valamikor 1995-ben kezdődött.

 

A Siófok-Netanya Baráti Társaságunk a netanyaiak (Siófok testvérvárosa) kérésére elvállalta, hogy rendbeteszi a zsidótemetőt. Ez első évben gyakorlatilag azt jelentette, hogy az elnökasszony-feleségem végigfutotta a siófoki cégeket, vállalkozókat és köszönhetően a megtévesztően kedves-mosolygós „rábeszélőkéjének” összejött annyi pénz, hogy egy cég – kedvezményesen – megcsinálta a kerítést. Amikor elkészült, elmentem megnézni, hogy mit is vállaltunk. Akkor láttam először a temetőt, már amit látni lehetett egy nádas-zsombékos, szemétlerakós területen áttörve a bozótos, kiserdős helyből, melyet akkor már valóban jól kiépített vasoszlopos drótkerítés vett körül.

 

Aztán nekiállt a Csapat. Bőszen megjelent 15-20 ember fejszével, fűrésszel, metszőollóval, és nekifutott a munkának. Mindenki irtott mindent a saját tudása, kertészeti ismeretei szerint. Ezt három éven keresztül néhányszor megismételtük – egyre csökkenő létszámmal -, de lassan kezdett látszani, hogy itt valóban temető van.

 

A magam módján precíz ember lévén – úgy egyharmadnyi munka elvégzése után is – mindig úgy mentem haza, hogy egy lengyel film címe járt az eszemben: „Tájkép csata után”. De a feladat ekkor már megérintett, emiatt rendszeresen visszajártam, és rendezgettem a dolgokat. A félig megcsonkított bokrokat megmetszettem, kiigazítottam, a félméteres facsonkokat földszintre vágtam, összehordtam egy helyre a hulladékot, és amit tudtam, eltüzeltem. Nagyon zavart, hogy úgy fél méter felett viszonylagos rend kezd kialakulni, de alatta még mindig rendetlenség volt, a fű és a gazok térdig értek. Tettem egy naiv kísérletet kaszával, de rájöttem, hogy a sírok között ezer négyzetméteren ez nem működik – és egyébként is igencsak fárasztó. Jött az ötlet, hogy permetezzük le gyomirtóval. Az eredmény: néhány jobb sorsra érdemes bokor elpusztult, a gazok is, de természetesen ugyanúgy fél méter magasan ágaskodtak, de már szárazon. Mindeközben a lelkesedés és a Csapat csökkent, és én is kezdtem belefáradni a kilátástalan munkába. Valamiféle gép kellett volna.

 

Ekkor – mint oly sokszor az életemben – közbelépett a Mama (Ő a feleségem). 98-at írtunk, és minden évben egy-két alkalommal az Izraeli Nagykövetségen járt a Baráti Társaságok ilyen-olyan megbeszélésein, tájékoztatóin. Ismerte Zoltai Gusztáv urat a MAZSIHISZ vezetőjét a „szevasz, mi újság” szintjén. Amikor legközelebb ott járt, beszélgetést kezdeményezett. Szegény Guszti bácsi igazából még nem ismerte, ezért szóba állt vele. Ezt követően villámgyorsan követték egymást az események. Vasárnap „beszélgettek”, és szerdán kettőkor a temetőnél randevúztam T. Péter úrral, aki a magyarországi zsidótemetők  fő-fő korifeusa. Fél háromkor már itthon voltam, és a következő héten megkaptam az első damilos gépkaszámat.

 

Ez egy McCullock márkájú, félprofi gép volt.

 

Izgatottan bontottam ki a jókora, hosszú csomagolást és – műszaki ember lévén – kíváncsian, érdeklődve néztem a gépet. Szép sárga műanyag fedélbe rejtett aprócska motor, kézreálló berántó-fül, alul röpsúlyos kuplung, hosszú továbbítórúd, rajta a kuplungcsésze. A másik végén egy fogaskerékház rövid, vaskos, menetes rögzítő-tengellyel. Két jókora, furán hajlított szarv, markolattal, és valami védőlemez, damilfej, egy maréknyi csavar, néhány szerszám és ismeretlen alkatrész. „Tapasztalati képlet” alapján először alaposan átnéztem a „robbantott rajzot”, majd a gépkönyvben leírtakat pontosan követve kisebb döccenőkkel összeraktam a gépet. Nagyon flancos volt. Csupa sárga, fekete, ezüstszínű, méretes, elegáns szerkezet.

 

Másnap vettem a költségkeretemből öt liter benzint, egy liter Arol 2T-t (kétütemű motorolaj), bekevertem, betöltöttem és kint a temetőben – a leírás alapján – elindítottam a gépet. Kicsit hangosan, de elindult. Leállítottam, felcsatoltam a vállaimra a tartóhevedert, újraindítottam, felakasztottam a gépet a heveder karabinerére, és elkezdtem kaszálni.  Legalábbis megpróbáltam.

 

Itt kezdődtek a gondok.

 

Néhány lépés után rájöttem, hogy ezt rövidgatyában nem lehet csinálni, mert a gép 8-10000-es fordulaton úgy vágja az apró köveket, kavicsokat, nyesedéket az ember lábszárához, mint a tüzes istennyila. Ezen kívül bőven jut az egész testre, az arcot, fejet és a szemeket is beleértve.

A hevedert pontosan be kell állítani, mert jelenleg a bal vállamon van a súly, a jobbon semmi, a jobb vállpánt lecsúszik, és a karabiner alacsonysága miatt a damilfej szintentartása komoly izommunkát igényel.

 

Abbahagytam, hazamentem. Otthon megpróbáltam beállítani a hevedert és a gép felfüggesztő gyűrűjét. Utólag mondom: sikerült. A kapott ellátmányból vettem egy homlokpántos arcvédőt és másnap újból nekilendültem egy MOL-os overállban, bakancsban. Ekkor éreztem meg az ízét. Szépen lehetett kaszálni – bár ez a régi temetőgondnoki rész egyenes területen történt -, határozottan volt látszatja. Sikerélménnyel mentem haza mintegy öt órás munka után. Rájöttem, hogy ez azért nem semmi lesz. Egy-két óra után a hevederen lógó gép tíz kilója már nyomja-dörzsöli az ember vállát, igénybe veszi a derekát, karjait, és a munka igencsak monoton. A motor hangja miatt megszűnnek a világ hangjai, nézelődni nem lehet, mert a damilfejet kell figyelni a megfelő magasság miatt, és egy-egy lépés nem lehet több 30-40 centiméternél. Ez azt jelenti, hogy a haladás igen lassú, folyamatos „toppogást”, lendítgetést, visszahúzást, figyelést igényel. A damil közben fogy, ezért időnként (15-20 percenként) le kell állítani a gépet, letenni, a másik felén a damilfejen állítani, aztán indítani és folytatni a munkát.

 

Egy idő után lett ritmusa, azt hittem, mindent tudok, és nagyképűen el-elpillantottam a sírkövekre, ide-oda. Akkor jött egy méretes pucoktúrás, aminek nekivágtam a fejet, az visszarúgott és hanyatt estem, mint egy „büdösbogár”. A gépet fekve leakasztva magamról felálltam és megtanultam, hogy minden másodpercben figyelni kell, nem lehet nézelődni. Ugyanígy nem lehet a karokat lazítani, hiszen minden talajegyenetlenség visszaüt. Így már gördülékenyen ment a munka – bár rendkívül monoton volt. A gép ordít, rajtam lóg, és lép, és kicsit előre, keményem markolva lendítés balra, jobbra, lépés előre, lendítés – perceken, órákon, napokon, később éveken keresztül. Az eredmény ugyanakkor nagyon látványos, mögöttem rend, gondozottság.

 

Nagy élmény volt, elsősorban lelkileg, amikor öt nap után végeztem és visszanézve rám mosolygott egy rendezettnek, gondozottnak látszó temető képe. Talán ekkor határoztam el, hogy ezt tenni akarom mindaddig, amíg erőm, „műszaki állapotom” engedni fogja.

 

A gépet – jó szokásomhoz híven – télen apró darabjaira szétszedtem, megtisztítottam, lezsíroztam, ahol kell és összeraktam. Ezt a mai napig mindig megteszem. Ma már a „hírforrásokból” tudom, hogy legalább egy év élettartamot  nyerek ezzel.

 

A második év vége felé észrevettem, hogy a gép hangja keményebb, kopogósabb lett, a rúd végén levő fogaskerékház hangosabban sír, majd egy szép (?) napon kemény csattanással leállt. Szerviz, a javítás néhány tízezer forint. Megtanultam, hogy az Arol 2T nagyon jó kétütemű olaj úgy 6000-es fordulatig, de ezek a gépek 9-10000-et pörögnek, ide speciális szintetikus olaj kell. Így lett a néhány száz forintos olajból kicsit több mint kétezer forint. Azt is megtanultam, hogy az LZS zsírok nem sokat érnek a 60-80 fokos üzemi hőmérsékletű fogaskerék-házban, mert kevéssé tapadnak, a fordulat szétszórja és pontosan ott nincs kenés, ahol kellene. Jött az ezer forint feletti speciális zsír. A harmadik év „gépileg” békésen telt. A negyedik évben aztán a masina egyre hangosabb és egyre gyengébb lett. Szerviz. A megoldás teljes motor- és kuplungfelújítás, mely elérte egy új gép árának a 80 százalékát.

 

Ekkor kaptam a második gépet. Ez már a profi kategória alsó szegmense volt, erősebb és megbízhatóbb, de a negyedik évben felújításra szorult – volna. Megkaptam a harmadik – immár profi – gépet, és idén a negyedik – valódi profi – Husquarnát. Mit mondjak? Jó vele dolgozni.

 

Örömömre a gépeimmel – bár nem az enyém, hanem a MAZSHISZ-é – járom a siófoki temetőt és a zsinagóga udvarát, a balatonszabadi-, a tengődi temetőket, de megfordultam velük az ádándi és a kővágóőrsi temetőben is.

 

Ez a munka része lett az életemnek. Ma már rutinosan és szépen csinálom. Örömet, sikerélményt ad, és – bár igencsak el tudok fáradni – de jólesik fizikailag. Lelkileg is.

 

Szeretem a gép biztos indulását, a mozdulatok ritmusát, az azonnal látható eredményt.

 

És még valami. Munka közben az érzékszerveim szükségszerűen koncentrálódnak, de az agyam szabad. Lehet gondolkodni, szárnyalni, emlékezni. Elárulom, minden írásom itt születet gondolatban. Óriási ajándék nekem és – talán – azoknak is, akikről írtam.

 

Befejezésül.

 

Leírtam néhányszor, de rájöttem, sokan nem értik, sokan megmosolyogják, és volt, akitől kikaptam az ostoba gondolataim miatt.  Mégis leírom.

 

Amikor teljesen végeztem a munkámmal, mindig visszanézek, gyönyörködök a gondozottságban, rendben. A temető szép, tiszta, a sírkövek sorban állnak, mint a katonák és őrzik régvolt emberek örök álmát.  A fák, bokrok formásak. Ilyenkor én látom a lakók arcnélküli mosolyát, és hallom a hangnélküli köszönömöt.

 

Hogy miért írtam le mindezt?

 

Nagyrészt Roger Chateauneu iránti tiszteletből, aki az „Acélhárfák” című könyvében nagyon szépen megírta a kétkezi munkások szerintem legszebb ódáját. A címet is ezért adtam.

 

 

Mosolygások (?).
1 év 2 komment

Mosolygások (?).

Minden évben – ha befagy a Balaton – kedves vidámkodásunk tárgyai a hattyúk.

Gondolom, mindenki ismeri a franciák (volt) Concord repülőgépét. Talán azt is láttátok, hogyan néz ki leszállásnál. Namármost. A hattyú lassan ereszkedve érkezik a kikötőbe (azért oda, mert ott sok az ember és biztosan megetetik), és mielőtt a jégre érne, felveszi a Concord-formulát: a szárnyak szélesre tárva a farok, a test, és a nyak háromnegyede egyvonalban, a vízszintessel mintegy 30-35 fokot zár be. A lábak ferdén előrenyújtva, az úszótalp szétfeszül. A nyak felső része és a fej kecses ívben előrehajlik. Amikor leér a jégre – nem áll meg. A farkát hátul letámasztva, az előbb leírt testhelyzetben csúszik-csúszik legalább 10-20 métert. Aztán egy arisztokrata eleganciájával megrázza magát, megigazgatja a szárnyait és elsétál. „Műszakilag” tökéletes, könnyed, biztos megoldás. Mégis – mi emberek – kórusban hahotázunk…

Más. (Amiket lentebb írok, valószínűleg senki nem látta – bár mindenki sajnálhatja – a fórumozók közül, de megpróbálom „láthatóan” leírni)

Három alapfogalom

  1. Ha egy tyúk ráül a tojásokra és kotlik, akkor a 21 nap (ennyi idő alatt kel ki a kiscsibe) közepetáján megváltozik a „beszéde”. Nem tud kotkodácsolni és kárálni, helyette „kotyog”. Ez fonetikusan nagyon jó hangutánzó szó.
  2. A falusi házak telkei általában három részből álltak: gyepű, kert földpincével, kúttal, virágokkal, és a hátsó udvar. Ez utóbbi le volt kerítve, itt volt az istálló, az ólak és itt éltek a baromfik, kacsák, libák, pulykák. Itt voltak a nyúlólak is.
  3. A „kisállatokat” (kiscsibék, kiskacsák, kislibák) és anyjukat kiengedték a kertbe.

Viszonylag gyakran előfordult, hogy a kikelt kiscsibék között volt egy-kettő fekete (belőlük lesz a kendermagos), vagy kopasznyakú. Néhány kotlós nem szívlelte a furcsa, a többiektől különböző jövevényt, ezért ellökdöste, esetleg csipkedte, igaz – szerinte – szelíden… Ilyenkor érkezett Édesmamám, kezében a pálinkásüveggel. Már ekkor vigyorogtam, és tudtam a feladatomat. Rövid ugra-bugra után elkaptam a kotlóst, bal kézzel a szárnytövét, jobbal a nyakát fogva két ujjammal szétnyitottam a csőrét. Édesmamám elégedett arccal „bizonyos mennyiségű” pálinkát töltött a csőrbe. Elengedtem őkelmét. Néhány felháborodott csuklás után a kotlós előadást tartott, amit én visítva, és a bepisilés határán végigröhögtem. Visszajött a beszéde. Előre kiszámíthatatlan sorrendben kotkodácsolva, kárálva és kotyogva adott hangot a felháborodásának az inzultus miatt. Mindeközben határozottan egyensúlyi problémái voltak, amit hol jobbra, hol balra a szárnyával igyekezett kivédeni. Néhány perc küzdelem és az általam produkált röhögés után leült. Szárnyait széttárta, maga alá engedte a családját, bár határozottan billegett. Aztán aludt egy jó sort. Amikor felébredt, már ismét kotyogva társalgott a családdal – de soha többé nem volt rasszista…

Más.
Az egy-két napos kisliba nagyok kedves jószág. Élénksárga szín, a világos-narancssárga csőr, fejebúbján a pihetoll kócos, aprócska „V” alakú szárnycsonkjai semmire nem jók, a piciny „püspökfalat” izgatottan vibrál, a hátsó fertály túlméretes, és emiatt aprócska lábai bizonytalanok. Namármost. A kertben harsogó zöld fű található, amit az anyjuk szorgalmasan csipked. A jólnevelt kislibák ugyanezt teszik. A baj az, hogy a csőrbe bekapott fű szívós, és nehezen szakad el. Így aztán ha néhány rántás után mégis elszakad, a kisliba fenékre esik. Természetesen azonnal feláll, izgatottan lilitel (még nem tud gágogni) és az aprócska püspökfalatját méltatlankodva billegteti. Aztán ismét bekap egy fűcsomót… Én pedig könnyezve a röhögéstől a térdeimet csapkodom. Annál is inkább, mert ezt a mutatványt 8-an,15-en ismétlik folyamatosan…

Talán most láttátok őket és legalább mosolyogtok. Mert akkor érdemes volt leírni…

A hó
1 év 6 komment

Reggel, amikor felkeltem, szikrázóan sütött a nap, és minden égetően fehér volt.

A megfelelő szóbeli engedélyek beszerzése és a „Vigyázz magadra!” bővített formájú mondatainak végighallgatása és bólogatással történő egyetértése után izgatottan húztam fel a kortalan, „gojzervarrott-birgeli” bakancsomat.

A nyáron, a padláson csontra keményedett kis hátizsákba a zsebemből átpakoltam a „túlélőkészletemet”, mely egy bicskából, madzagokból, drótdarabból („köllhet”), és egy hatalmas zsebkendőből állt. Mellétettem Édesapám kopott „kukkerét” (távcső), a konyharuhába csavart kenyér, kolbász, besózott hagyma „kompozíciót”, egy üres nagyméretű konzervdobozt, egy kis teagolyót némi teával, egy doboz gyufát és darabka újságpapírt.

Aztán a mindenféle – általam feleslegesnek ítélt – ruhadarabba (kesztyű, sál, orosz fazonú füles „katonasapka”) történő csomagolás után előszedtem a fészerből a legalább 15 éves „katonai” síléceket, síbotokat és nekiindultam a gyepűnek. A kertek alján a „túlöltözöttség” miatti szuszogás közben, végre felcsatolhattam a léceket és kezdeti ügyetlenkedésem után már oda sem figyelve csúsztam a faluvége felé. Ott lefordultam a rétre és feltárult előttem a(z) – általam ma is szeretett és sóvárgott – szűzhó végtelen fehérsége, ragyogása, csalogató hívása.

A távolban levő mosdósi hegyeket (természetesen somogyi értelemben hegyek) megcélozva nekilendültem. Ahogy teltek a percek, egyre kevesebbet kellet a siklásra figyelnem, így lehetőségem volt meglátni azokat az apró jeleket, melyek errefelé mindig, mindenütt jelzik, hogy a hó alatt, felett – igaz, nem mindenki számára láthatóan – otthagyta nyomát az Élet. Az elszáradt kóró tövében apró lábacskák nyoma jelzi, hogy a stiglicek (tengelic) és a sargyókák (sármányok) szorgalmasan begyűjtötték a magokat. A hó simaságából kiemelkedő apró dombocskák, a pucoktúrások (vakondtúrás) tetején aprócska kör alakú nyílás jelzi, hogy a mezei egér körülnézett és egy kicsit napozott. A kökönyebokor (kökénybokor) mellett elhaladva szürke és rozsdabarna tollacskák csomói jelezték, hogy egy figyelmetlen bakverebet lekólintott egy sólyom (akkor még volt), vagy a karvaly. Néhányszor nyúlnyomok keresztezték utamat, mindig párosan. Gál Imre bácsi – öreg barátom – elmélete szerint azért, mert „illenkor mán’ hajtik egymást”.

Hálás voltam a hónak. Úgy rajzolta mindezt elém, mint egy jó térkép a hegyeket-völgyeket.

Nem tudom, mióta jöttem, de a Kanáris (Kapos folyó) hídja meg messze volt, amikor megálltam „fújni egyet”. Erősen kimelegedtem, zsebrevágtam a kesztyűt, felhajtottam a sapkám füleit és a hátizsákba gyömöszöltem a sálat. Előszedtem a „kukkert” és körülnéztem. A mosdósi hegyen már látni lehetett az apró hósapkás présházakat, azt is, amelyikből kékes füstcsík imbolygott felfelé. Ilyenkor bort fejtenek – gondoltam, de eszembe jutott Gál Imre bácsi, aki szerint „bort fejteni akkó’ köll, mikó’ az ember úgy gondujja…” Láttam az akácfán az erősen figyelő kis sólymot, és a kinthagyott kukoricacsután látszólag ügyetlenül totyogó kányákat (varjakat). És mindenütt a sima, puhán szikrázó csoda: a hó.

Továbbhaladva megcéloztam a hidat és mellette a kis fűzfás-bokros részt. Lepakoltam, amikor odaértem, mert Nagymamám klasszikus bölcsessége egyre nyilvánvalóbb lett: „A gyomor nagy úr!” Először kisebb nagyobb száraz ágakat szedtem, aztán letapostam a havat egy kis körben, majd az újságpapír jótékony segítségével tüzet gyújtottam. A konzervdobozt megtöltöttem hóval és a kis lángok közé állítottam. A sistergő, kissé koromszemcsés olvadékban néhányszor pótolni kellett a havat, de rövid idő után forrni kezdett a víz. Egy ágdarabbal lejjebb húztam a dobozt, és elégedett vigyorral beleraktam a teagolyót. Leültem a sítalpakra és – érdekes módon – rövid idő múltán a kenyér/kolbász/hagyma/bicska kombinációból csak a bicska volt a markomban. Bár a tea cukortalan volt, de jólesett.

Kicsit még pihentem, nézelődtem aztán havat szórtam a tűz parazsára, és amikor elaludt, két kis ágat tettem rajta keresztbe. Úgy tanultam a Nagymamámtól, ezzel jelzi az ember, hogy gondosan eloltotta a tüzet, mert a két kis ág nem lett kormos. Észrevehető volt, hogy a napocska már „délutánról süt” és úgy gondoltam visszaindulok. Visszafele már nem bámészkodtam annyit, mert ismét jelentkezett rajtam Nagyanyám másik örökbecsű mondása: „A fiatal láb is láb.” Néha megpihenve visszanéztem a nyomaimra és – úgy hiszem – olyasmit éreztem, mint a nagy felfedezők, akik embernemjárta vidékekről indultak haza.

A kertek alatt már sokadszorra megfogadtam, hogy máskor nem megyek ilyen messze, de mélyen belül tudtam, hogy nem fogom betartani.

Amikor a konyhában ülve, forróvízes lábáztatás után kicsit elpilledve, néztem a „sparhejt” szélén lógó vizes kapcáim és a „renajtón” levő bakancsaim áttetsző gőzölését, miközben Nagyanyám a lábamat dörzsölgette, úgy éreztem, hogy a hó egy különös, szép, simogató fehér csoda.

Ma is úgy érzem.

 

 

 

 

A Cigány Jóska
1 év 1 Komment

A kisfiú félt tőle.

Sovány, magas, nagyon sötét bőrű, mindig borostás ember volt, vastag szúrós szemöldökkel, koromfekete szemekkel. Kopott – valamikor fekete, ma már inkább szürke – kabátban, ugyanilyen nadrágban, fehér gallértalan ingben, klumpában járt. A vászontarisznyából kilógott a „gyikénydugós” (gyékényből hajtogatott dugó) piókásüveg. Hátul a derekán – két keze könyökhajlatába fogva – mindig ott volt a csillogó, fényes cigányfejsze.

 A faluban „Cigány” Jóskának hívták.

A kisfiú tudta, hogy Jóska tekenyőket és melencéket fog csinálni a hátsóudvarban fekvő két nagy kanadai-nyárfa tömbből. Nagyok voltak, mellig érők. Legalábbis a kisfiúnak…

Jóska lepakolt, körüljárta a tönköket, dörzsölgette az állán a borostát, majd könnyűnek látszó, de feszes mozdulattal belevágta a cigányfejszét a tönkbe. A kis hasítékba faéket vert a fabunkóval, majd ugyanezt a másik oldalon is megcsinálta, majd ismételte. És egyszer csak a tönk tompa, sóhajtó szakadással kétfelé vált.

A kisfiú mindezt a tyúkól takarásából figyelte, mert még mindig félt ettől az embertől.

Jóska fával kitámasztotta az egyik „féloldalt”, majd néhány körüljárás után a cigányfejszével faragni kezdte a hasítás felső oldalát. A nyárfa hófehér, szálas, könnyű szilánkjai szerteszét repültek.

A kisfiú – megfeledkezve félelméről – lassan közelebb lépett. Jóska nem figyelt rá, csak a munkájára. Végül a fiú – hátratett kézzel, előrehajolva – nézte a könnyűnek látszó, harmonikus, de hatékony mozdulatokat, a cigányfejsze játékát.

Jóska ekkor annyit mondott:

„Vigyázzon, mer’ megüti a forgáncs!”

Itt kezdődött az a furcsa, kortalan kapcsolat, ami egy kíváncsi gyermek és egy „mentor” között lehetséges.

Két nap múlva kapta a kisfiú azt a „felajánlást”, hogy „csinálj egy fejőszéket a Mamádnak”. A fiú nagyanyja Jóska értékrendjében abszolút első volt, mert ő pótolta a piókásüveg „hiányait”, és ő készítette az ebédet.

Kapott egy falapot a törzsből, mely mintegy 40X40X10 centiméter volt.  Néhány „bemutató” csapás után Jóska a kezébe nyomta a csillogó vájóbaltát és dolgozott tovább. A vájóbalta kicsiny szerszám, de a kisfiú kezét elhúzta, nagyon nehéz volt. Aztán megérezte a „ritmusát”. Lassan kialakult az ülőrész – bár hagyott maga után kívánnivalót – és az alsó rész is alakult. A három láb helyét már közösen fúrták a cigányfúróval, de ez ekkor már valamiféle összetartozást jelentett.

A kisfiú a széket feltette a farakás tetejére, hogy „szikkadjon”. Az éjszakai kis eső „belebeszélt”, mert másnap az ülőke egy helyen megrepedt egy kicsit.

Jóska – aki a lelkében a legjobb pedagógus volt – csak annyit mondott: „Szép repedés.” Ami annyit jelentett, hogy több repedésnél az ülőke széteshetett volna…

Később a kisfiú még sokat tanult a favágásról, pedig általában azt hiszik az emberek, hogy az egyszerű dolog, csak erő kérdése. Nem is sejtik, mekkorát tévednek!

 

 

A köd
1 év 3 komment

 

Különös volt, valahogy minden puhább, életlenebb, még a tompa csend is. A sűrű, vastag köd magába-ölelte, magába-ringatta a kis világot körülöttem.

 Az öreg cseresznyefa törzse még magabiztosan sötétlett mellettem, de a távolabbi fák mintha lebegtek volna, a vékonyabb ágak csak sejthetőek voltak. És kontúr nélküliek, mint egy nedves akvarell-festmény.

 Minden a szürke ezerféle árnyalatát mutatta. Lent a lehullt levelek barnásszürkék, szemmagasságban a fatörzsek és a tér világosabb kékesszürkék voltak. Fent – a domb mögött felkelő nap miatt – halvány piszkossárga fény látszott, csak a lábamnál nyíló októberke halvány rózsaszín virágtányérkája világított tompán. És az egész olyan megfoghatatlanul lebegett.

 A csend is valami mély, visszafogott, tompa volt. Nagyon távolról, alig érzékelhetően hallatszott egy-egy kutyaugatás a falu felől.

 Aztán lassan meghallottam. Pathh…pathh…pathh. A köd vastag párája a faágakon vízcseppekké vált, lehullott és halk érintéssel találkozott az avaron fekvő levelekkel. Pathh…pathh… Félszemmel érzékeltem a levelet, mely levált az ágról és furcsán ingázva lebegett lefele a többiek közé – hangtalanul. Lassan része lettem a ködnek. Talán emiatt vettem észre, hallottam meg, hogy a leérkező vízcseppek hangja más és más. A nagyobbak mély, a kisebbek magasabb puha hangot adtak. Érzékeltem egyfajta ritmust is, mely minden oldalról, de elkülöníthetően dobolt. Mint egy furcsa monoton zenekar, mely negyed-oktávon játszik, összemosódó ritmusban. A zenész a köd, a hangszer a vízcsepp és a faágak. Valami mérhetetlen tökéletesség és nyugalom lebegett bennem.

 Az idő eltűnt, nem tudom mennyi telt el, amikor egy halk, visszafogott nyikkanás lentről, kibillentett. Lenéztem. Micu, a fehérmellényes fekete hegyimacska ült a lábamnál, és nagy, zöld, „éhesvagyokkérlekadjenni” szemekkel nézett rám.

 A „zenekar” puhán eltűnt, a hangulatnak vége volt. A lenti barnaszürkeség és a fenti sárgaszürkeség maradt.

 

Siófok, 2007. 10. 27.

 

Haraszti László

“Az voltam ami vagy…”
1 év Nincs Komment

 

 

Római sírfelirat: “Az voltam, ami vagy, az leszel ami vagyok!” Én csak az első felét vettem kölcsön a történetem címéhez.

 

„Az voltam, ami vagy….”

 

2018.09.04. Pontosan ma két éve, hogy reggel 6 óra nyolc perckor egy stroke mintegy három másodperc alatt az életem szemétdombjára dobta 72 évemet. A bal karom teljesen, a bal lábam úgy nyolcvan százalékban lebénult. A jobb szemem látását teljesen elvesztettem. Az arcom és a szám izmait csak részben uralom. Új időszámítás kezdődött és megtanultam, mert meg kellett tanulnom féllábúként, félkezűként, félszeműként és időnként féleszűként élni mindennapjaimat. Talán furcsa, de a fő problémát nem a testi állapotom okozta, hanem ennek az állapotnak a mentális feldolgozása. ”Egyedül nem megy!” Így voltam én is. A mai napig a feleségem gondoz. Ez eddig is így volt, de nem ilyen mértékben! 48 éve ugyanis Ő a Társam, a Barátom, a kenyerespajtásom, a gyermekeim Anyja, az unokáim Nagyanyja, a barátnőm, a szeretőm és időnként az Anyám. Most rá támaszkodok majdnem mindenben, bár nagyrészt már önellátó lettem a lakásban.  Úgy érzem ide illik a hitvallásomból néhány sor:

„…Hiszek az őszben, a nyárban

a munkás egyszerű szavában

a tél első szűz havában

a tavasz lágy sóhajában.

A patakban is hiszek s a kézben

mely nem hagy veszni a vízesésben,

hiszek apám izzadt homlokában

anyám tűnődő halk szavában,

Hiszek a barátban, a társban

ki velem volt a hegyre felfutásban

ki most is velem lépdel lefele

kezemben benne van a keze

mely majd az út végén

szelíden tart a szakadék szélén…”   (Wolf)

Teljesen új dimenzióit ismertem meg az igazi barátságnak, az igazi segítőkészségnek az igazi rokoni kapcsolatoknak. Új, nagyon mély kapcsolatba kerültem jónéhány kedves, odaadó, fáradhatatlan kórházi dokival és még több nővérkével. Soha nem tartottam magamat szerencsétlennek, most sem tartom annak, mert aki annyit és olyan jóízűen nevet, mint én, az ezt nem mondhatja! Itthon is van két segítőm, egyikük egy nagyon kedves gondozónő, aki heti két alkalommal megfürdet, mert ez komoly fizikai munka és szakértelmet igényel, a Mama is elmúlt húsz éves, így nem bírja rendszeresen fizikailag, és egy gyógytornász, akitől nagyon sok önbizalmat tanultam és, ha azt mondja, hogy fel tudok mászni a falra, mert megtanít, akkor fenntartás nélkül elhiszem neki és már indulok is. Ráadásul nemcsak kiváló szakember, hanem egy csodálatosan szép fiatal nő.

Természetesen vannak rossz napjaim is, de már „előző” életemben megtanultam összeszorított foggal mosolyogni, és a Mama is mindig segít! (A Mama a feleségem!)

Talán ennyi dióhéjban az „évfordulón”! Ha valaki úgy érzi, hogy meg kellett volna említenem és kimaradt, attól elnézést kérek, tudja be a fél-eszemnek!

 

2018.09.08. Végigolvastam az évfordulós írásomat – különösen – a kommenteket, aztán erőt vett rajtam a már jól ismert déja’ vu érzés. Bizony életem során nagyon sokszor éreztem úgy, hogy nem én vagyok, akiről beszélnek.

Az emberek egy része egyszerűen nem tud különbséget tenni a civilizált viselkedés és az átlag valósága között. Évtizedeknek kellett eltelni, sok csalódással fűszerezve, mire megértettem az okát, és rájöttem, hogy gyermekkoromból ered. Nagyon jó szüleim és a falumbeli emberek úgy neveltek, tanítottak, hogy elsőre mindenki ember, ezért mindenkivel emberként kell beszélni – legalábbis kezdetben. Megtanultam, és igyekeztem így is tenni. Ma, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék, bár ma már tudom, hogy ezt sokan félreértik, és nem tudják a helyén kezelni. Gyakran volt ebből kisebb-nagyobb „súrlódásom” a vezetőimmel és a beosztottaimmal is. A vezetőim egy része a normális hangnemből azt hitte, hogy cseléd vagyok, pedig gyűlölöm az uralkodni akaró parancsnokokat, a beosztottaim egy része pedig az emberi hang miatt havernak gondolt.

Bizony-bizony egyáltalán nem vagyok angyal, mint ezt a kommentekből egy marslakó hihetné, és a hibáimból a feleségem teltházas előadásokat tarthatna az érdeklődőknek. Ugyanakkor, ahogy én elvárom mástól, hogy emberként kezeljen, és úgy is szóljon hozzám, ugyanúgy igyekszem én is embernek maradni a végsőkig.

 

2018.10.03. Egy másik írás elolvasása késztetett írásra. Talán sokaknak furcsa lehet, de alig foglalkoztat az eddigi életem értékelése. Sokkal inkább az a sok dolog, amit már biztosan nem tudok tenni, megélni, megcselekedni. Ez nem is lenne baj, de igencsak optimizmusromboló, pedig az is van még. Erősen szkeptikus vagyok az önértékelések valóságtartalmát illetően.  Megteszik azt mások helyettem – a gyermekeim, az unokáim, a rokonságom, a Barátaim, a barátaim és mindenki, aki ismert. Úgy érzem, nincs jelentősége annak, hogy abban a pillanatban, amikor átlépek a Másik Oldal tér/idő nélküli fekete gömbjébe, akkor hogyan gondolkodom az életemről vagy bármiről. Talán ebből adódik, hogy nem félek ettől az átlépéstől. Kérem, ezt ne értsétek félre! Egyáltalán nem vágyok rá, sőt kívánom, hogy még messze legyen, bár nagyon kíváncsi vagyok, de nem reszketéssel és félelemmel élem meg a napjaimat addig!

 

  1. 04.09. Szépen csendben „sort sor alá tapogatva” mosolyogva pergetem a napjaimat, bár vannak mosolytalan, „csíkszáj” napok is. Az előző jelentkezésem óta sok, nagy dolog történt, ami valójában apróság másnak, de nekem esemény! Miközben felsorolnám őket, azért egy „helyzetjelentés” a megalapozott véleményekhez:
  2. Járni és állni csak a jobb kezemben a háromlábú botommal tudtam. Ma már – ha nem végzek hirtelen mozdulatot, vagy nem löknek meg, ugyanúgy állok kis „szédibabás” billegéssel, mint a kisbabák mielőtt megtanulták a járást. Ebből adódóan már tudok magamnak vizet tölteni a konyhában és meg is tudom inni anélkül, hogy le kéne ülnöm Ezt éjszaka is le tudom játszani – bár ez olyan feladat nekem a sok villanykapcsolgatás és ajtónyitogatás miatt a sötétben, mint Amundsennek volt a sarkutazás.

2.A lépcsőn némi biztosítással már elfogadhatóan le- és fel tudok menni. Az okoz némi bizonytalanságot, hogy egy szemmel nem tudom pontosan „bemérni” érzékelni a következő lépcsőfok és bármi más távolságát. A lépcsőzés befejezését a gyógytornászom kibővítette egy levezető sétálással a folyosón. Gyakorlatilag a bal oldalamon jött mellettem és a bal könyökömet fogva „biztosított” egy keveset én pedig a botom segítségével sétálva mentem. Nemrég egy szép napon a lépcsőről felérve nem a bal oldalamra állt, hanem a jobbra. Fogalmam sem volt róla, hogy mire készül, de vakon megbízom benne, így elindultam a sétával. Egy lépés után szelíd határozottsággal kivette a botot a kezemből és mielőtt szólni tudtam, vagy elestem volna, megfogta a kezemet. Azt tudni kell, hogy nálam kicsivel alacsonyabb, formás, sportos alkat, biztosan nem tudná összeroppantani fél kézzel a teli kólásdobozt, de a kézfogása nagyon határozott és nekem teljes biztonságot ad. Így aztán némi meglepett – és ideges, félős – vigyorgás közben óvatosan elindultam tovább. Több mint két év után először jártam bot nélkül. Nem tudom leírni az akkori érzéseimet, mert hiába van nagy pofám, a szavaim valóban elfogytak. Amikor visszafele az ajtónkhoz értem, Lilla is és a Mama is megdicsért én pedig ostoba vigyorral gyerekesen örültem – magamnak! Azóta néhányszor már ismételtünk, annyit fejlődtem, hogy már csak egy laza érintés kell a jobb kezemnek és „kisbabásan” járni tudok.

  1. Végezetül egy teljesen önállóan kitalált, begyakorolt és jól működő cselekvéssor a nap befejezéséhez és a kezdéséhez. Mára már este lefekvéskor és reggel felkeléskor teljes egészében ellátom magam. Önállóan az ágyam szélén ülve levetkőzök és fel is veszem a pizsit. Reggel ugyanez fordított sorrendben. Ez talán nem is akkora durranás, de meg lehet próbálni fél kézzel felvenni a zoknit vagy egy hosszú ujjú pólót!

Nos, ezek voltak a „nagy örömök” közül a legnagyobbak. A kisebb „nagy örömöket” az unokáim szállítják szinte naponta!

 

A versek
1 év Nincs Komment

 

Úgy gondolom, majd’ mindenki életében van olyan vers, mely talán nem a legszebb, talán nem művészi, de valamiért különleges. Nos, én is így vagyok ezzel, két versrészlet gyermekkori hangulatával.

 1949-50-et írunk. Szülőfalum utcájában akkoriban nem laktak a közelünkben korombéli pajtások, nem volt TV és számítógép, így kedvenc időtöltéseim egyike a könyvek képeinek nézegetése volt, mivel még nem tudtam olvasni. A muníciót részen Édesapám méretes könyvtára – hiszen igazi könyvmoly volt –, részben pedig a szomszédunkban levő gyógyszertárt vezető gyógyszerész bácsiék , becsületes nevén vitéz Skopál Sándor és a felesége Mariska néni, úgyszintén méretes könyvtára jelentette. Velük különleges kapcsolatom volt, hiszen gyermektelen idősebb házaspár lévén én egyfajta fogadott kisfiuk voltam, lehettem. Kivételezett helyzetemnek köszönhetően jutottam hozzá többek között egy bizonyos könyvhöz, melyet aztán többször is elkértem.

 Kicsit nagyobb – ma már tudom, hogy A3-as – méretű volt. Világos drapp vászonkötés, mélynyomott barna betűk és baloldalt egy nagyon szép színes (a világító kék színre emlékszem) címer. A lapjai szép, fényes merített papírból készültek és kitörölhetetlen emlékül maradt meg bennem, hogy nagyon finom, fűszeres illatuk volt. Ma sem tudom, annakidején ezt hogyan érték el, de annyit már tudok, hogy ha bizonyos illatos fából – például szantálfából – készül a papír, akkor a fa illata megőrződik. A lapokon sok metszet, festmény és persze írás volt található, ami már akkor is – igaz még reménytelenül – izgatott. Emlékszem egy egész oldalas Napóleon képre, magyarországi úri- és pórnép viseletekre, huszárokra és… és két metszetre, ami alatt kis négysoros versike volt.

 A verseket nem tudtam elolvasni a két kép viszont erősen megérintett.

 Az egyik képen sűrű bozót, fák, a vélhető széltől erősen meghajlott ágakkal láthatóak, és az előtérben egy igencsak ijesztőre sikerült rohanó farkas a szájában egy emberi koponyával. Ettől a képtől öt-hat évesen féltem. Akkoriban nem ismertem a számokat, de a kép előtti oldal alján levő két kis jelet erősen megjegyeztem, és a lapozásban odaérve majd’ mindig kettőt lapoztam.

 A másik emlékezetes kép hátrébb volt és szívesen nézegettem. A metszeten középütt és jobboldalt egy kandalló – bár én akkoriban búbos-kemencének néztem, hiszen fogalmam sem volt a kandalló mibenlétéről. A kandalló padkáján egy daliás, mentés, kardos, hosszú hullámos hajú, bajuszos, sasorrú férfi ült kitárt, hívó karokkal. Akit hívott, egy gyönyörű, mosolygó hölgy volt, kétoldalt leomló hullámos hajjal, nagyon szép korabeli ruhában a hívó felé mozdulva. Ezt a képet szívesen nézegettem, pedig akkoriban a férfi-nő kapcsolatról nem sokat tudtam, pedig a kertünk végében volt a falu apaállatainak istállója és pontosan képben voltam, hogyan készül – mondjuk – a kisborjú…

 Aztán ’50 szeptemberében elkezdődött az iskola és „oly korban éltem én e földön”, amikor félévkor szótagolva, év végén pedig folyamatosan olvastunk. Legalábbis a többség. Ekkor került a kezembe az a könyv és kinyíltak a verssorok. Izgatottan betűztem a „farkasos” kép furcsa, de nagyon jó ízű, zengő sorait:

 „Egy nagy farkas tört igetve

Keresztül a sűrűn itt,

S fogai közt fel a bércznek

Egy nagy halálfejet vitt;”

 

A másik kép versikéje pontosan visszaadta azt a hangulatot, melyet érezni véltem:

 „Ülj mellém a kandallóhoz,

Fel van szítva melege,

Csobánc-várról, Édes-kedves,

Ím! Halljad, egy agg rege:”

 

Lassan aztán – már sok mindent érdeklődve olvasva – megismertem a könyv történetét. 1900-ban a millennium tiszteletére adta ki a „Pesti Napló”. A címe: „Himfy album”, és itt kapcsolódik a versek költőjéhez, Kisfaludy Sándorhoz. Az első versrészlet a költő „Tátika” című művéből, a második a „Csobánc” címűből lett idézve. Régies, de nagyon szép, lüktető a szóhasználata.

 Hát, ez egy kisfiú „messzeringó” első vers-emléke.

A Bari
1 év 2 komment

 

A szinte ropogósra vasalt, kissé napszítta aprópettyes kékfestős fejkendő alatt feszesen hátrafésült sötétbarna haj ősz szálakkal. Hátul varkocsba font és kis szoros, feltűzött konty. Hibátlan barna arcbőr apró éles ráncokkal, a szem- és szájsarkakban nevetősre vésve. Meleg barna szemek, kissé duzzadt ajkak. Erős termet.

A gallértalan, elől kötős fehér blúz mindig patyolattiszta. Sokrétegű lábközépig érő láthatóan sokat mosott szoknyák, a legfelső aprópettyes kékfestős, sokzsebes. Felül ugyanilyen pettynélküli kötény. Erős barna lábak.

A férje rég meghalt, a fiát és a lányát egyedül nevelte.

Minden héten megjött egy napon és a Nagymamámmal – a „tésasszonnyal” –  megbeszéltek szerint munkába fogott. Ez általában mosás, kenyérdagasztás, esetleg favágás volt. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy milyen fizikai igénybevételt jelent.

Szerettem a közelében lenni.

  • Na gyere, ülj ide mellém. Mesélek.

szokta volt mondani.

A meséit is szerettem. Nem királylányokról, törpékről vagy csodaszarvasról mesélt, hanem a virágokról, fákról, az esőről, a szélről. Az állatokról, bogarakról, őzekről. A Természetről, melynek igazi része volt maga is. Egyszerű szavakkal, jellegzetes kiejtéssel, szépen, halkan mesélt.

Időnként megkért, hogy szaladjak át a szomszédba a gyógyszerész bácsihoz egy kis pipamocsokért. Így mondta. Sándor bácsi – aki szintén pipázott – tudta kiről van szó a már rég kialakult „rendszer” miatt. Bement a szobába, kihozta és odaadta az újságpapírba csomagolt „pipakotorékot”, melyet egy kicsit mindig feljavított némi igazi dohánnyal.

Bari megmosta a kezét – mindig -, leült. A kötény alól valamelyik zsebből előhúzta a kis kupaknélküli meggyfaszárú szopókanélküli cseréppipáját, megtömte, meggyújtotta. Ilyenkor nem illett beszélni. Néztem a finom kékes füstöt, a mosolygós kedves arcot, a finom mozdulatokat.

Néztem gyermekkorom egyik örök értékű kedves asszonyát, egyik tanítómat.

Aztán egyszer nem jött többet. Nagymamám is, én is megkönnyeztem, bár akkor még nem sokat tudtam az elmúlásról, csak annyit, hogy valami szép, valami jó elveszett az életemből.

A becsületes neve Orsós Borbála volt.

Nyugodjon, pihenjen békében

 

 

A pénz súlya
1 év 4 komment

A pénz súlya.

 

Még mindig szürkület volt, amikor lekanyarodtunk Kisberkiben Gert néni háza mellett a Sárkánytóhoz, az ottani erdészethez vezető földútra. Ott voltunk nyári munkán.  A kocsiutak két nyomot hagynak, így egymás mellett tekerhettük a „biciglit”. Öcsi (barátom Csonka Árpád) ugyanúgy hallgatott, mint jómagam, a korai felkelés miatt. Kétoldalt lágyan hullámzó dombok ölelték a Lajsza (aprócska patak) völgyében lebegő párát. Olyan volt, mintha köd lenne. Mindenütt csend, csak a biciglik zörgése és a kendőbe kötött ennivalóval terhelt „csuhészatyor” (kukoricacsuhéból font füles szatyor) súrlódó zaja hallatszott. Az út hosszú, mintegy négy kilométeres volt. Lassan elhaladtunk a magtár mellett és a bringákat letámasztottuk az istálló melletti pajtában. Akkoriban nem kellett lezárni…

A lovas kocsik már kiálltak, a népek halkan beszélgettek a kovácsműhely melletti iroda előtt. Pontosan hat órakor – mint mindig – kijött Csekey Vili bácsi, a munkafelügyelő. Akkoriban így hívták.  Idős, sovány, szemüveges ember volt, és ahogy az idősebbek mondták: úgy nézett az emberre, mint a kígyó a békára, mielőtt bekapja. Ezt akkor nem nagyon értettem. Kinyitotta az „irkát” (kockás füzet) és reszelős hangon név szerint felolvasta a mai napi feladatokat.

Én a kazalrakókhoz kerültem. Aratás ideje volt, de a „masinálás” (a gabona cséplése) még nem kezdődött el, így tudtam, hogy kévekazlat kell rakni. A felnőttek szó nélkül kiemeltek egy-egy szerszámot a kirakottak közül, én megkérdeztem K. Feri bácsit – a „kazalmestert” – mit vigyek. – Hozz egy villát (vasvilla), aztán majd meglátjuk…

Annyit már tudtam, hogy egy jó villa fényes, vékonyágú és hosszú a nyele. Azt is tudtam, hogy úgy kell a vállra tenni, hogy igencsak felfele álljon a vége, mert „amúgy veszödelmes jószág”.

Lementünk a „laposra”, mindig ott voltak a kazlak. Eleinte jó dolgunk volt, mert a kocsiknak ki kellett menni a tarlóra, megrakodni a kepékből és bejönni ide. A felnőttek beszélgettek, nevetgéltek, én, mint az egyetlen „gyerek” (tizenkét éves voltam), ültem egy fűcsomón. Aztán bezörgött az első kocsi. Kézzel aratott, kötött árpakévéket hoztak. A kézzel kötött kéve meglehetősen nagy, nehéz. Az árpa egyébként is „veszödelmes”, mert a „kalahály” (a kalászon levő szálak) ferdefogas, és ha beszorul valahová – például a gatya korcába – nem szeret kifele jönni, csak befele. Az első kévéket Feri bácsi sajátkezüleg tette le a leendő kazal négy sarkára. Aztán a kocsiról a rakodó ledobálta a földre a többit, és én Imrével, az idősebb legény társammal együtt Feri bácsi keze – pontosabban a villája alá – adtuk őket. Aztán jött a második, majd a harmadik kocsi. Beérték egymást, várakoztak, amíg sorra kerültek. Ekkor már halványan felsejlett bennem, hogy ez kemény játék lesz, mert a kocsik rakodói pihenhetnek, amíg megy a kocsi, vagy várakozniuk kell, de a mi munkánk folyamatos.

Idővel a kazal méteresre emelkedett, és mivel a hátsó részére már nem lehetett Feri bácsi keze alá adni, Imre felment a kazalra. Innéttől kezdve már minden egyes kévét én emeltem és szúrtam át az ő villájára. Lassan kimelegedett az idő, és már izzadtam, mert a kévéket már a fejem fölé kellett felszúrnom. A kalahályok finoman köszörülték a derekamat a gatyámnál és időnként a hónaljamat is. – Főgyüssz az állásba?  kérdezte Feri bácsi. – Hát persze! mondtam, és ezzel elkövettem az első hibát. Az állás azt jelentette, hogy az ember feláll a kazal elejének közepére, a kocsi lent áll, és a rakodó villával feladja nekem a kévét, aztán ezt adom mellém, vagy hátra Imre villájára, aztán ő adja a kazalmesternek. Így leírva egyszerűnek tűnhet, de valójában odafigyelést, gyakorlatot igényel. A villa ugyanis „veszödelmes jószág”, ha a másik felé kapkodunk vele. Ügyesen kell beszúrni, mert össze tud akadni, és akkor káromkodások következnek és egyéb szóbeli közlések. Aztán, ha kapkod az ember, a kéve kötése szét tud szakadni, és akkor az előbbiek ismétlődnek meg magasabb szinten.

Eleinte még élveztem is. Volt egy sajátságos ritmusa, kiérződött az együttdolgozás öröme. A rakodó villája villanva beleszaladt a kévébe, a villanyelet a térdén megbillentve szép ívben emelte a kévét. Én a villanyele vonalától kicsit jobbra – hogy ne akadjunk össze – alulról felfele beszúrtam a kévébe, leemeltem, és ugyanazzal a lendülettel emeltem ferdén a fejem fölé, közben oldalra pillantva érzékeltem Imre villájának ívét, és átcsúsztattam az övére. Többet nem láttam, mert vissza kellet fordulni a rakodó következő lendületéhez. Távolabbról talán az emberi izmok megkomponált játékának látszhatott.

Itt kezdődött a baj. Az emberi izmoknál. Először a derekamban éreztem kicsit fájó csomósodást, majd a vállaimban és a karjaimban. Eltűnt a ritmus szépsége, csak a „na még ezt, na még ezt” dobolt bennem. Valójában néhány óra telt el, amíg meghallottam a kisberki harangszót, de nekem nagyon hosszú időnek tűnt. – „Fájront”! – mondta Feri bácsi, és lecsusszant a kazal oldalán. Még nem volt magas. Én bizonytalanul, de megkönnyebbülve pislogtam lefele. Odajött. Rámnézett. – Várjá’! Beszúrok alád. Azon gyere le. – Azzal a villáját egy lépésnyire alám a kazalba szúrta, és mint egy lépcsőn, lekászálódtam. Lesétáltunk a Lajsza part fűzfája alá, és mindenki enni kezdett. Azt hiszem régen ízlett ennyire a kislábasban a tojásos-sültpaprika a kicsit megszáradt kenyérrel. Evés közben, után az emberek kicsit beszélgettek, majd mindenki – én is – kicsit „ledűt” a fűbe. Azonnal elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor beszélgetésre ébredtem. Gondolom a korom miatt, de egy kis tompultságon kívül nem éreztem fáradtságot. A kocsik elindultak, mi a kazalhoz mentünk.

Feri bácsi vastag, sűrű szemöldöke alól rámnézett. – Az állásban lesző?… – Igen…

mondta valaki helyettem, mert a józan eszem szinte rámkiabált. Miért kell neked „erősjóskázni”? A kazalon sokkal könnyebb, mert nem kell a fejed fölé emelni a kévét! Mondd, hogy mégse… Kifele persze határozott képet vágtam. Imre elnézett oldalra.  – Akkor jó…- mondta a kazalmester. Aztán beszúrta a villát a kazalba, lendülő mozdulattal rálépett, az állásba térdelt, majd ott is beszúrt, és szinte az előbbi lendület folytatásaként fenn volt.

Ez a látvány a mai napig bennem van. Tompultságom ellenére élvezettel figyeltem ezt az idősödő zömök parasztembert az egyszerű, határozott mozdulatai hatékonyságáért. Ma már tudom, hogy ősi, generációk során kialakított, a felnőttek által mindig továbbadott, gyermekkorban megtanult és begyakorolt megoldás volt. Akkor csináltam először, de később én is begyakoroltam. Igaz, általában a szalmakazalon történő játszás közben. Én már senkinek nem adom tovább…  – Imre is – legényember lévén – könnyedén felment. Én is beszúrtam, lendülni akartam de térdem és karom heves tiltakozása közben másztam fel – szánalmasan. A fentiek érdeklődve néztek – másfelé. A kazalnak dőltem és vártam a kocsit, mely aztán rövidesen bezörgött. A rakódó meglendítette a kévét, és én is elindítottam a mozdulatot, mely igencsak szánalmasra sikeredett. Az izmaim görcsölve fájtak, tiltakoztak, izületeim nehezen mozdultak. A lendület a második-harmadik kévénél már rendben volt, a fájdalom is tompulni kezdett. Érdekes módon a második kocsinál már nem éreztem fájdalmat, a mozdulatok gépiesen követték egymást. A külvilág viszont kezdett eltűnni. Már nem vetettem pillantást a Lajszára, a fűzfákra, valójában az emberekre sem. Látóteremben csak lendülő kévék végtelennek tűnő sora mozgott. Az agyamban tompa gondolatok futottak. Miért is vagyok én itt? Miért is kell ezt csinálnom? Miért mondtam, hogy beállok az állásba? Miért is vagyok ennyire hülyén büszke? Édesapám szavai is eszembe jutottak: „Nem azért kell elmenned dolgozni, mert szegények vagyunk, hanem hogy tanuld meg a pénz súlyát.” Pénz súlya. Amikor mondta nem nagyon értettem. Most már kezdtem sejteni, mire is gondolt.

Védekező „túlvilágomból” Feri bácsi hangja zökkentett ki. – Alighanem végeztünk. Ezen a kocsin, ami most gyün, már alig van. Valóban alig volt. De én megesküdtem volna, hogy ezek valami különlegesen nagyméretű kévék voltak. Felment az utolsó. – Fájront! – mondta a kazalmester. Megkönnyebbülve szúrtam magam alá a vellát és ráléptem – volna. Remegő lábam megcsúszott, és az illetlen felemen érkeztem a földre. – Na! Csak lassan… – mondta Feri bácsi, és komótos biztonsággal lejött. Leporolta magáról a szalmaszálakat, vállára lendítette a villát. – Mennyünk. Mára megvót. – Ólomlábakon, de majdnem egyenesen lépkedtem mellettük. Pár szót beszélgettek a várható termésről, a bolond melegről, meg ilyesmiről. Aztán Feri bácsi féloldalasan rámnézve megkérdezte: – Efára’ttá? – Majdnem győzött a józan ész, részben beismertem:  – Kicsit… – Jó’ van. Talán embör lösző… -Persze nem értettem, de azért rávigyorogtam.

Lepakoltunk, elköszöntem és Öcsit meg sem várva – valahol még kint volt a földeken – hazatekertem. Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt az út.

Édesmamám kicsit csodálkozva mosolygott rám. – Korán megjöttél. Már végeztetek? – Igen, végeztünk. A kévekazalon voltam állásban… – Akkor elfáradtál. De látom is. Menj, mosd le magad. A kút mellett a teknőbe tettem ki vizet a napra. Biztosan jó meleg. Addig készítek ennivalót.

Lemostam magam – mondhatni, aztán szinte beszivattyúztam az estebédet. Édesmamám végig mellettem állt, kutató, mosolygó szemekkel nézett. – Mami! Kicsit ledőlök… – Jól van fiam. Már megcsináltam az ágyat… – Aztán reggel Édesapám ébresztett. – Kelj fel fiam, már fél öt van. Menni kell dolgozni, és mosolyogva, csendesen megkérdezte: – Na, érzed már a pénz súlyát?… – Igen. Talán igen. – Valahol hátul az ébredő agyamban kezdett felsejleni, hogy ez a pénz valami igen ronda, utálatos találmány… – Igazából ma is így érzem…

Tízéves koromtól minden nyáron dolgoztam két-három hetet, ugyanúgy, mint a többi pajtásom. Könnyebb-nehezebb munkák voltak, de sok mindent megtanultam. Kimondhatatlan érzés volt, amikor leszámolták a tenyerembe a fizetésemet, és otthon megmutathattam, átszámolhattam. Ugyanilyen érzés volt, amikor Édesapám elvitt magával Kaposvárra, és megvettem (én!) az „Altissa Box  Tengor” fényképezőgépemet – némi apai pénzkiegészítéssel, és később is sok „fontos” apróságot. De legtöbbet az  jelentett, – ma úgy látom -, hogy fizikailag megedződtem, megszoktam a munkák monotonitását, és sokat-sokat tanultam az idősebbektől. Majd elfelejtem! És megismertem a pénz súlyát…

Siófok, 2007. 11. 15.

 

Haraszti Laszlo még nincsenek barátai.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...