szavaim mindig
oly mélyr?l fakadtak
– ásott kutak
h?sít? vize tör így fel
a szomjazóknak –
s most résre nyitott
ablakomnál állva
csak ráhajlok
az ?si árvaságra
némán nézve
a zsenge f? közt nyíló
százszorszépeket
tagadnám bár
mennyire fáj
e csendbe simuló
haldokló lelket
létre hódító határ
– mert míg szívem
magányba bújva
der?s dobbanásra ébred
ez a bennem rejl?
fáradt lélek
hamis hazugsággal
elmúlásra vár
olybá lettem
mint földbe forduló
rozsdás ócska járom
– szánalmasan unalmas
mérhetetlen
mozdulatlanságom
de ha így kell
hát legyen
kísérjen csend
?rködjön lassú
lélegzésemen
– csak úgy öleljen át
hogy ne fájjon tovább
s ha majd a föld
végleg betemet
felejtsetek el
mint múló perceket
lelkem t?njön el
a messzi Fényben
– észrevétlen –
csak egy halvány
szivárvány legyek
Isten egén
vagy miképp
az ?sz sodorja
fáknak száraz lombját
a téli csendbe
hantolódjak
mint hervadva
virágzó remény
2008. május 25.
