Anyám a konyhában volt, a gondjait kavargatta éppen,
nagy fazékkal főzött, hogy tartson egész héten.
Ne kelljen holnapra kitalálni semmit,
gondjaiból elővett mindennap egy csöppnyit.
Egyik nap ezért, másnap azért zsörtölődött,
hol magához hívott, hol szobámba küldött.
Ha éhes voltam? Még nem volt kész az étel,
bezzeg ha nem kértem, szedett inkább kétszer!
Egyél csak, egyél!- így ment minden áldott este,
s hogy fogyott-e a tányérból, folyton csak azt leste.
Vacsora után, mint jó gyerek dolga végeztével
a szobámba mentem, de nem aludtam én el!
A fiókomból éppen egy olló akadt a kezembe,
hosszú volt, vékony és sápadt is a teste.
S ha hiszitek, ha nem, hirtelen meglebbent a függöny,
szinte csalogatott, ahogy hintázott száz gyűrűn!
Ekkor az olló is megszólalt: Bátran, csak bátran!
és én az ollóval a függönybe jó nagyokat vágtam.
Táncolt is kezemben, keresztbe – hosszába,
minta került hamar a függöny összes ráncába.
Egyél csak, egyél! – bíztattam csak egyre,
úgy, ahogy esténként anyám velem tette.
Mire hajnalodott, elfáradtam én is,
a függyöny csupa lyuk volt, olyan tíz-húsz centis.
Felfalta az olló!- nem tudtam mit tenni.
Éhes volt, szépen kért, meg kellett etetni.
Kimerülten feküdtem az ágyon,
és éppen méláztam az éjjeli csodákon,
amikor váratlanul kinyílott az ajtó,
anyám állt elöttem, a minden gondot látó.
Szeme akkora lett, akár egy nagy szilva,
s amit érzett, az arcára volt írva.
Mert úgy szeretett, szótlanul az ablakhoz lépett,
a legnagyobb lyukon át az utcára nézett,
hogy még jobban és még tisztábban lásson.
Nevetése túlcsengett minden hajnalhasadáson.
Legutóbbi módosítás: 2017.01.30. @ 21:36 :: Zajácz Edina