Hajnalok hasadnak, reggelek
törnek ketté, névtelen csillagok
zuhannak felfelé. Lassú folyók
keresik a háborgó tengert,
se híd, se part…
Csontkarú fák karcolják
a kihűlt eget, ágaikon
a hiány rak fészket.
Hiába indulok, lépteimet nem
értik a hideg macskakövek.
Szívemben zörög a tél,
visszhangzik az éjszaka,
a sötét romok alatt
féltett álmaink szuszognak.
Csak egy pillanat, egy szó
kéne, hogy szomorú lelkedből
kizárjam az árnyak hangos
vonyítását. Felhőszakadásnyi
félelem búvik szemhéjad
mögé. Szíved körül magas
rácsok, mint valami égig érő
világítótornyok,
sírva verik vissza az időt…
Beléd kapaszkodom.
Szemben ülsz velem.
fekete-fehér pillanatok…
Szemedben hóarcú madarak
hallgatnak, csendjeim
felett már más hangok,
más arcok virrasztanak.
Mert az árvaság örök,
és visszavonhatatlan,
hisz a mennyből még
senki nem zuhant vissza,
hiába karácsony, fahéjillat,
hiába – mennyből az angyal…
a rácsokon átrágja magát az idő…
Ma nevet adunk minden csillagnak.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.25. @ 19:25 :: Szilágyi Hajni - Lumen
