Családi köteléke közel fél évtizede meglazult, amit – egy–két évnyi együtt vergődés után – válás követett. Nehéz döntések és még nehezebb érzések voltak mögötte, mire kimondhatta a boldogító nemet.
Élete kisiklott, így a rendes kerékvágásból egy járatlan és kezdetben göröngyös útra lépett. S ezen az úton, mint a lábadozó betegnek a hosszadalmas fekvés után, újra kellett tanulnia járni.
Elesett, de felállt, megütötte magát, de már nem fájt. A sebek lassan behegedtek, s az út egyre simábban futott a felejtést hozó, múló Idő alatt.
* * *
A hátizsák üresen ásított az előszoba közepén. A máskor normálisnak mondható tartalma a fal mellett halmozódott: kesztyű, zseblámpa, kés, pokróc, sapka és kötél kavargott ott festői összevisszaságban. Mellette egy nem mindennapi, mondhatni, nem normális halomban pezsgős üveg, két szépen csiszolt pohár, néhány gyertya és egy hosszúkás papírhengerbe csomagolt rózsaszál várta, hogy elpakolják.
Óvatosan becsomagolta az üvegneműt, aztán tekintettel a kint röpködő mínuszokra, féltő gonddal bebugyolálta a virágot is. Utolsóként egy csinos kis dobozt eresztett mindezek tetejébe, benne egy míves gyűrűvel, amin kacskaringós tölgylevelek öleltek át két makkot. A makkok kupakjában barnán márványozott gyöngyfogak fénylettek.
– A tavalyi öreg bikám grandlijai. Igazi vadászgyűrű! – mosolyogta el magát, aztán óvatosan meghúzta a hátizsák szíjait.
Az autó mellett hosszan gondolkodott a folytatáson, aztán a kis zsák kukorica mellé beszorította még a régi gyerekszánkót is. A puskának már alig jutott hely.
* * *
Három éve költöztek össze. Nem voltak hangos szavak, be nem tartható ígéretek. Úgy érezték, együtt szebb és könnyebb napok következhetnek. Anya és lánya hamar összeszokott a vadásszal.
A közös élet buktatóit – okulva a korábbi tapasztalásokon – nevetve kerülték ki, s az együtt leélt évek összecsiszolták a szokásokat. Kimondatlan kérdésként feszült köztük a hogyan tovább, de sem a kérdést, sem a választ nem siettették. A kamaszos lelkesedés lángját mindkettőjükben elfújta már a korábbi válás, de most újra élték a csodát.
Az újonnan alakult kapcsolatot talán a gyerek élvezte legjobban. A vadásszal jött izgalmas újdonságok megszínesítették a szürke hétköznapokat. Rendszeresek lettek a kirándulások, az erdőszéli csendes szemlélődések. Meglesték a gidáit vezető sutát, a hancúrozó rókakölyköket, s késő alkonyattal, amikor titokzatos hangok kaptak lábra a bokrok mögött, visszafojtott lélegzettel nézték az erdőszélre kisorakozó vaddisznókat.
Néhány közös séta után ismerős lett a nádas fölött súlytalanul imbolygó héja, a levegőt egyhelyben taposó vércse, de láttak facsúcsán kíváncsiskodó nyusztot és fűben motoszkáló borzot is. A boldogság akkor lett teljes, amikor az egyik kabócáktól hangos nyári esten, a vadász egy titokzatosan mocorgó papírdobozzal érkezett haza. A dobozból két nagy hallgatózó kutyafül, majd egy szimatoló orr emelkedett ki, amit némi nyüszítő kaparászás után, egy nyakigláb vizslakölyök követett.
* * *
Az autó hörögve gyűrte maga alá a sáros havat. A kerekek egy pillanatig támaszték nélkül pörögtek, de aztán ismét megkapaszkodtak. Az elmúlt napokban sokat olvadt, de a tegnapi hó ismét fehér paplan alá rejtette a csatakos rétet és a fagytól mállott hátú szántót. Hó kucsmát kaptak a bokrok, s fehér köntösbe bújtak a fák.
Megálltak. Nem volt értelme tovább kínozni az autót, az utolsó kilométert már sétálva is meg lehetett tenni. A kis vizsla boldogan ugrálta őket körül, s izgatottan futotta egyre jobban táguló köreit. Orrát belebökte a nagyobb fűcsomókba, s farkának izgatott remegése tudósított az összekapkodott, még meleg szagfoszlányokról. Előkerült a szánkó, rádobták a kukoricát, aztán közösen a kötélbe kapaszkodva, a kutyától kísérve belegázoltak, a frissen esett hóba.
* * *
Anya és lánya sokáig éltek egyedül. Az egymásrautaltságot könnyen megszokták az évek alatt, segítségként csak az özvegy nagymamára számíthattak. A gyerek szinte burokban, a külvilág minden rosszából kizárva élt. A hátsó udvaron idilli környezetben tyúkok kapirgáltak, a konyhában aranyhalak úszkáltak az akvárium szabta szűk világukban, s iromba macska nyújtózott a kályha padkáján.
A kislány világába semmilyen erőszak nem fért bele. A konyha békés életét nem dúlhatta fel a díszhalak dicstelen elmúlása: természetes fogyásukat azonnal és titokban pótolta az anya. A hétvégi sültet adó csirkecombok sem az udvar végén teremtek. Azokat a nagyi vásárolta a boltban, s érthető volt, hogy a cica nem mehetett ki a lakásból, ha esett az eső, vagy, ha nagyon melegen sütött a nap.
Ebbe a „sterilizált” környezetbe csöppent bele a vadász, ahol eleinte szinte kilátástalan feladatnak tűnt, hogy elfogadtassa a gyerekkel a vadászat tényét. De nem volt erőszakos. Hosszú hónapok alatt, apró lépésekkel cserkészte be a kislány érzelmeit. Nagy kirándulások és hosszas mesélések kellettek ahhoz, hogy végül a vadászat a véres hétköznapok sorából, az izgalmas vadmegfigyelések tarkította ünnepnapok közé emelkedjen.
Valamivel később már az is egyértelműnek tűnt, hogy vaddisznót lőhetett – mégiscsak egy disznó! – de az őzekkel még sokáig bajban volt:
– Ugye a lányokat nem lövöd le, csak a fiúkat?
* * *
Az Öregerdő nem is volt olyan közel, s mire odaértek, szállingózni kezdett a hó. Az erdőszélen kukoricával megtömték egy kidőlt fatörzs korhadását, mert az elmúlt hetekben szívesen forgatták, vésték ezt a vaddisznók. Aztán néhány marékkal szétszórtak mellette is.
– De ezt megeszik az őzek!
– Nem sajnálom tőlük – mosolyogta el magát a vadász –, talán jut még fácánoknak is.
Füttyentett a kutyának, aztán kéz a kézben visszaindultak az autóhoz.
– Olyan szótlan vagy! – nézett rá évődve a kedvese, miközben ő azon töprengett, hogy melyik pillanat lenne a legalkalmasabb a nagy kérdéshez.
Az erdőt behavazott, zsombékos rét követte. Amerre a szem ellátott csak ők álltak a fehér pusztaság közepén. Meseszerű nagy pelyhekben havazni kezdett, de a látóhatáron felragyogott a hófelhők mögül kibukkanó délutáni nap, s a hómező szikrázni kezdett.
– Csináljunk hóangyalt!
Nevetve dőltek a hóba, s karjukkal, lábukkal kaszálni kezdtek. A kutya viháncolva ugrálta őket körül. Óvatosan felálltak, s szinte meghatottan nézték a két hóba írt angyali formát.
– Olyan, mintha a nagyobbik vigyázna a kisebbikre – jegyezte meg a lány.
– Én is szeretnék! – válaszolta csendesen.
– Mit szeretnél?
– Vigyázni rád! – mondta, majd kissé színpadiasan beletérdelt a hóba, mielőtt folytatta.
– Kérlek légy a feleségem! – és elővette dobozából a gyűrűt.
* * *
Augusztusban nyaralni mentek, s a vadászatot is belekeverték a pihenésbe. Néhány napot baráti társaságban, egy vadászházban töltöttek az erdő közepén. Sétáltak, kirándultak, a jó levegőn kutyákkal hancúroztak, s a szomszédos tanya lovasait bámulták.
Közben a barátok vadásztak, s egyik este három bak feküdt a terítéken. A gyerkőc, bár eleinte megilletődött a látványtól, ott állt mellettük. A vadász mellé guggolt, s hosszan beszélt neki az őzekről. Mesélt az agancs fejlődéséről, az őzek nyári üzekedéséről, s a tavasszal születő gidák életéről.
A kislány szájtátva hallgatta, aztán óvatosan végigsimított az egyik öreg bak, gyilkos döfésűre visszarakott agancsszárain.
– Biztos fájhatott a másiknak, ha ezzel megszúrta! – töprengett el hangosan, a frissen tapasztaltakon.
S nem ment el akkor sem, amikor zsigerelni kezdtek. Az anya fejét csóválva, hitetlenkedve nézte gyermekét.
Amikor nyaralás után a postás meghozta a trófeát, elővették a fényképeket, és ismét végigbeszélték a vadgazdálkodás kilencévesek által megérthető, s elfogadható alapkérdéseit. Megnézték a bak fogait és a koponyavarratokat.
S amikor a vadász fölényesen az anyára nézett egy – Lám nekem sikerült! – pillantással, megszólalt a gyerek:
– Milyen jó, hogy ennek agancsa van! Akkor ez fiú volt. Ugye a lányokat nem lövöd le, csak a fiúkat?
* * *
A pillanat mintha megállt volna. A hó banális nagy pelyhekben hullott, az erdőből három őz váltott ki, s felettük egy mátyás hintázott át. A lány talán még húzta volna az időt. Nem a válaszon gondolkodott, hanem a perc nagyszerűségét akarta még tovább nyújtani.
– Várom a válaszod! – nézett fel rá mosolyogva a vadász. – Nem türelmetlen vagyok, csak úgy tűnik két zsombék között valami vízfoltba térdeltem, s a víz belefolyt a csizmámba.
– Igen! Hát persze, hogy igen! – futotta el könny a lány szemét, de már ő is nevetett. Összekapaszkodtak és számukra megszűnt a világ. Csak egymást látták, s a szemeikben csillogó közös jövő ígéretét. A hátizsákból elősorakoztak az eddig rejtve cipelt holmik.
A szánkó pokrócterítőt kapott, rajta lobogó gyertyák dacoltak a hóeséssel. Az üvegből hangosan pukkant ki a dugó, s a metszett üvegpoharakban magasra futott a gyöngyöző pezsgő. Magasztosan szép és megható pillanatok voltak, amelyeket a vadászvers strófája, mint egy ígéret font láthatatlanul még szorosabbra.
„Szent a családi tűzhely, mint hitem, s hazám,
Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán!”
Ebbe az idillbe, egyáltalán nem illett bele valami távoli nyüszítés. Körülnéztek és szinte egyszerre kérdezték:
– Hol a kutya?
Az eddigi békés hangulatba, ingerült ugatás csapott.
– Valamit talált! – mondta a vadász, s a lány kicsit bosszankodva érezte, hogy a pillanat varázsa szétfoszlik, ahogy a figyelem a szűkölő vizslakölyök, s a szánkónak támasztott puska felé fordul. Bár nagyon jól tudta, hogy a vadász, még ha lánykérésen is vesz részt, elsősorban: – vadász.
Egy nagyobb zsombékból, csak a kis vizsla izgatottan remegő farka meredt elő. A kutya eltűnt szinte a fűben, s orra egyetlen pontra mutatott, ahol egy szárnyatört liba várt valamire. Hogy mire, azt senki sem tudta.
Tegnap délután, amikor a tóra húzott a csapat, egy erőszakos dörrenés vágott közéjük a réti árokból. Valami fájdalmasan megütötte a szárnyát, s ő kalimpálva már csak a zsombékosig jutott. A többiek hangos méltatlankodással fúrták magukat a magasba, s a sebzett lilik egyedül maradt a sötétben. A reggel nehezen érkezett, s az idő múlását már nemcsak a lüktető szárnyában, hanem az üres begyében is érezte. Menekült volna, de a kutya közelsége megbénította.
Az előbb ugyan orrba vágta ezt az okvetetlenkedő kölyköt, de az nem tágított, s most halálra válva hallgatta, a közeledő emberi beszédet. A vadász segítségére sietett a nyüszítve ugráló ebének, s közben már a másnapi sült libára gondolt.
Nyakánál fogva tartotta a hatalmas madarat, s a kését kereste, hogy tarkón szúrja a sebzettet.
– Mi van vele?
– Eltörött a szárnya, de – s rákacsintott kedvesére – a holnapi ebédünket ez nem fogja zavarni.
– Nem lehetne meggyógyítani?
Tanácstalanul megvakarta a tarkóját, aztán gondolatban már a libasülttől búcsúzkodva, végig tapogatta a vadmadár szárnyait, ízületeit.
– Talán, ha sínbe tennénk, s rögzítenénk a törött végeket.
– Rendbe jön?
A vadász elmosolyodott.
– Erre a kérdésre, most még csak a Természet tudja a választ. De – s megfogta a lány kezét, ahogy folytatta – mi mindent megteszünk érte.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.21. @ 09:17 :: Pintér Norbert
