Miért hitted azt, hogy sivatag attól szép, ha valahol vizet rejt, s miért nem gondoltad sohasem, hogy én nem hallottam a kötél (vasízű) fémes csörrenéseit, mikor apró neszektől is óvva üvegbura alá rejtettél? Messziről figyeltem Lelked dobbanásait, éreztem szívedben a vágyat, milyen bárányt szeretnél rajzoltatni Magadnak Te is. De távol voltam. Galaxisok választottak el egymástól, s hittem Fényeidben.
Nem akartam én sem iszákos, sem lámpagyújtogató, sem bankár vagy király lenni, csak egyedül a barátod, ki melletted áll. Nem kértem azt az üveget magam köré, hiszen megvédett a láz. Az, amelyik csak a valós kapcsolatokban ég. Persze, hogy felhívtam magamra a figyelmet! De csak a szirmaimmal tudtam, meg azzal, hogy előttem nem láttál még virágot, csak a majomkenyérfát ismerted.
Milyen vicces! Hősiesen kacagtam magamban befelé… Ismerni véltél, noha téged is a róka tanított meg arra, mivé is nőhetnek a kapcsok. Én nem tyúkokra vágytam… Ó, nem… Csak a zenére, hangod muzsikájára, amely érzéseidből növekedett felém, s kezeid cirógatás által adtam Neked mindent én is magamból… De szerettelek, hiszen soha nem eresztettem beléd egyetlen tüském sem, mert az bizony a kígyó harapásnál is jobban fájt volna, hiszen annyira törékeny voltál és belülről szép…
Tudtam, hogy egy napon más rózsákat is látsz majd: szebbeket, varázsosabbakat, kik ismerik a titkot, hogyan lehetséges még Téged is elcsábítani… Ilyenkor én is hárfák hangján üzentem Neked át az éteren. Elromlott az adóvevőd… Hittem, hogy visszajössz majd, de reménytelenül véget ért valami… Levetettem burám… Egy rózsa vagyok csupán, aki a nap sugaraitól sárgává, majd szárazzá és szikkadttá lesz, s lehullik a porba… Abba, ami már nem a miénk.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.18. @ 21:58 :: M. Fehérvári Judit