Bojtor Iván : A SÍRRABLÓ

 

 

A kiállítás megnyitójáig még három nap volt hátra, és már minden készen állt. Ennek tudatától Olga Martinovát határtalan jókedv járta át. Kevés régésznek adatott meg, hogy egy korszak leggazdagabb, és legértékesebb lelet-együttesét tárja fel, de neki szerencséje volt. Igaz, hogy a szkíta kurgán sírkamrájába bejutottak az ókori rablók, de a kamra mennyezete leszakadt, és maga alá temette őket a rájuk zúduló föld. A kincsek pedig megvárták őt, Olga Martinovát.

Megcsörrent a telefon.

A portáról hívták: – Már megint itt van.

– Ki? Az öreg?

– Igen, az öreg. Felengedtem a kiállító csarnokba.

– Jó. Rendben. Beszélek vele.

 

Mikor belépett a csarnokba megpillantotta a botra támaszkodó öregurat, aki a hóna alatt egy spárgával átkötött papírdobozt szorongatott. Az előtt a tárló előtt állt, melyben, a kiállítás szenzációját, a dartini kurgán kincseit állították ki. Az öreg szigorú arckifejezéssel bámult az üvegen túlra, ahol egy polcon, arany kancsók és poharak sorakoztak, pontosan abban a sorrendben, ahogy a sírban megtalálták azokat. Előtte egy alacsony emelvényen a sír gazdájának csontváza feküdt, a csontok közé behullottak a hajdani öltözet fémdíszei. A jobb oldali hátsó sarokban a hajdani sírrablók maradványait állították ki, az egyik csontvázat hason fekve, a másikat állva, az utóbbi, vékony alig látható műanyag szálakon lógott.

– Maga keresett? – szólította meg.

Az öreg lassan felé fordította a tekintetét: – Maga vezette az ásatást?

– Igen.

– Nagyon szép munkát végzett. Gratulálok.

– Köszönöm. Elárulná végre miért is keresett.

– Szeretném felhívni a figyelmét néhány tévedésre.

Olga Martinova érezte, hogy a fejébe tódul a vér. Az öreg biztosan valami szaktekintély, valami híres professzor, és már hetek óta hívogatta őt telefonon, de mindig letagadtatta magát. Ráadásul elképzelése sincs, hogy ki is lehet.

– Elnézést. Milyen nevet is mondott?

– Nem mondtam nevet. Ez most nem is fontos – legyintett és a kincseket tartó polcra mutatott. – Helyesen ismerte fel, hogy a legfelső polc teljesen üres volt. A két alsó polcon azonban összekeverte a poharakat. A legalsón csak három bikafejes pohár állt. Az a három, ott jobb oldalon. A többi a felette lévő polcról dőlt le. És a legfontosabb: az időmeghatározása téves. A kurgán legalább ötszáz évvel, vagyis fél évezreddel régebbi. Ez pedig, szerintem, nagyon nagy tévedés.

Olga Martinova egy hangot sem tudott kinyögni. Igen. Először a leletek stílus jegyei alapján, a kurgánt, ő is sokkal régebbire datálta, de aztán megtalálták a pénzérmét. Igaz az volt az egyetlen, mégis az alapján állapították meg a korát, ugyanis az volt a biztos fogódzó.

Az öreg váratlanul a kezébe nyomta a csomagot, és kicsoszogott a teremből. Az ajtóból még visszaszólt: – Vizsgálja meg alaposan! Holnap újra eljövök.

Martinova a dobozzal betántorgott az irodájába, kinyitotta és a székébe roskadt. A dobozban egy arany kancsó volt, egy szkíta kancsó.

 

– Nos? Megvizsgálták a kancsót? – kérdezte, a fekete műbőr fotelbe süppedt emberke.

– Igen. Minden valószínűség szerint a kincshez tartozik. A készítő mester egyik poncoló szerszáma csorba volt. Vagy ő készítette ezt is meg a kurgánban talált darabok legtöbbjét, vagy valamelyik tanítványa, de ugyan azzal a szerszámmal – magyarázott lelkesen Martinova.

Az öreg közbe vágott: – Milyen alapos munkát végeztek? A pénzérmét miért nem vizsgálták meg ennyire?

– Az egyetlen pénz, amely előkerült, I. Mitridateszt ábrázolja. Az alapján határoztuk meg a kurgán korát. De honnan tud maga erről?

– Nem tűnt fel senkinek, hogy réz-alumínium ötvözet?

– Úristen! – nyögte Olga Martinova – Valaki jól átvert. És közeleg a kiállítás megnyitója. Ha kiderül a tévedés minden kolléga rajtam fog röhögni.

– Ha eddig nem vizsgálták meg, akkor csak mi ketten tudjuk. Én, pedig hallgatok róla, ha létre jön az üzlet.

– Milyen üzlet? Ne próbáljon zsarolni! – ugrott fel székéből Martinova

– Nem. Nem. Félreértett. Én, nagyon komoly ajánlatott teszek a múzeumnak.

Feltápászkodott a fotelből és valamit a régésznő elé tett az asztalra.

Martinova egy megsárgult fotót látott. Rajta egy hat lapból álló polc, és a polcokon a dartini kurgán kincsei. Csakhogy a legfelső polcon is kancsók sorakoztak, méghozzá hatalmas darabok. A legkisebben ráismert arra, amely ott állt előtte az asztalon, melyet az öreg hagyott nála előző látogatásakor. Más különbség is volt a fényképen látható és a tárlóban elhelyezett kincsek sorrendjében. A legalsó polcon csak három pohár állt, a három bikafejes.

– Így nézett ki a sírkamra eredetileg. Hogy hol van a hiányzó kilenc legnagyobb kancsó? Nálam. Felajánlom azokat, valami másért. Azt még nem mondhatom meg, hogy miért. Beszéljen a minisztériummal. Ha beleegyeznek hiánytalanul együtt lesz az egész sírmelléklet.

 

A hosszú fekete asztal mellett hatan ültek. Az egyik oldalán az öreg, vele szemben Martinova, és négy, öltönyös, nyakkendős férfi. Közülük az egyik a kulturális minisztériumból jött, egy másik a belügyminisztériumból, a másik kettőt Martinova sem ismerte. Ők még csak be sem mutatkoztak. Szúrós szemmel vizslatták az öreget, mintha a fejébe akartak volna látni.

 – Megvizsgáltattam a fényképet – szólalt meg a belügyes – A felhasznált vegyszerek állapota szerint, körülbelül negyven éve készült.

– Igen – mosolyodott el az öreg. – Negyvenkét éve.

– Ön tehát negyvenkét évvel ezelőtt megszondázta a kurgánt, fényképeket készített, és utána valami módon kilopta a legszebb, legértékesebb darabokat.

– Ön elfeledkezik arról, hogy negyvenkét éve a sírkamra tele volt földel, és ezért, nem lehetett volna lefényképezni.

– Most mondta, hogy a kép negyvenkét éve készült.

– Ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt valóban negyvenkét éve készült, másrészt a sírkamrát az eredeti, közvetlenül a temetés utáni éjszakán ábrázolja.

A két ismeretlen férfi, összenézett. Egyikük megkérdezte: – Milyen technológiát használt? Talán valami időszondát? Vagy időmanipulátort?

 A belügyes idegesen kapta fel a fejét: – Nem a tudományos fantaszták éves találkozóján vagyunk.

De mielőtt folytathatta volna z öreg közbe vágott: – Igen, valóban időszondával készült a kép. Nem én készítettem. Nem értek hozzá. A kancsókat viszont én szedtem le arról a bizonyos legfelső polcról. És nálam vannak. Döntsenek végre! Kell vagy nem?

 – Ez a döntés bizonyos jogi problémákat is felvet. Az önnél lévő kincsek az állam tulajdonát képezik. Vagyis ön vagy tolvaj, vagy ha a meséje nem igaz, akkor orgazdaként megvásárolta azokat. Így, akár most azonnal, le is tartóztathatnám.

Ezek hallatán az öreg felkelt, és botjára támaszkodva kifelé indult a teremből.

– Gondolkodjanak csak a jogi problémáikon! Még egy napjuk maradt – szólt és kilépett az ajtón. A két ismeretlen férfi utána rohant, de kisvártatva visszatértek.

– Senki sem látta kimenni – szólt egyikük.

 

 

Olga Martinovának volt egy sejtése, és miután a többiek távoztak, bebizonyosodott, hogy az helyes. Az öreg a kiállítási csarnokban a tárló előtt álldogált.

– Azt hiszem, hajlanak a megegyezésre – szólította meg halkan. – De azt még nem tudjuk, hogy mit kér cserébe.

Az öreg leült a tárlóval szembeni padra.

– Tudja, nem akartam elmondani, de most már mindegy – kezdett bele lassan vontatottan. – Vagy elhiszi, vagy nem. Közvetlenül a szkíta vezér temetése után történt. Mikor a kancsókat kihordtam, és beraktam az időgépbe, – Ne nézzen őrültnek! –, meghallottam a lódobogást. Egy ordita volt. Egy, a szent kurgánok őrzői közül. Leugrott a lóról. Fejszéjével kiverte a tartó gerendákat, melyek a földet tartották a sírba vezető folyosó felett, s így az beomlott. Utána neki esett a gépnek. Látszott, hogy nem először találkozott ilyesmivel. Egyetlen csapással beszakította az ajtót. Szerencsémre a fejszéje beleszorult a fémlemezbe. Mikor felé rohantam egy tőrt kapott elő. Gyorsabb voltam és erősebb. Kicsavartam a kezéből és leszúrtam. Ezzel! – húzott elő a kabátja alól egy fegyvert, egy tőrt melynek három oldala volt, és egy hegyben végződött.

– Tehát ettől származik az, a furcsa sérülés, a negyedik csontváz két bordáján?

– Ó! Hát azt is megtalálták? Nem tudtam róla. Ő lehetett, aki megtámadott. Tudja! Beugrottam a gépbe és elmenekültem. A megrongálódott géppel csak idáig jutottam. Mire a hibákat, úgy ahogy kijavítottam és megpróbáltam visszatérni a kurgánhoz, addigra azt az időszakaszt lezárták. Közben megöregedtem. Úgy döntöttem eltűntetem a nyomokat, melyeket magam után hagytam. Maguk megkapják az arany kancsókat, én pedig kérem helyette az érmét, – a kabalámat, az maguknak értéktelen, én magam öntöttem -, és kérem még a két csontvázat – mutatott a tárlóba.

– A sírrablók csontvázát?

– Igen. A sírrablókét. Tudja akkor régen ott a kurgánnál, nem voltam egyedül. Az egyik csontváz a barátomé, Miláné, a másik Zoltáné, az öcsémé. Ha már nem térhetek vissza értük, legalább szeretném eltemetni őket tisztességgel.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.03.31. @ 18:47 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 96 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”