Furcsa ez a március.
A hosszúra nyúlt tél s a tavasz kezdete együtt van jelen.
De a Nap, már nem csak világít, melegít is.
A számvetés, a tervezés, az újjászületés ideje.
Az erdő, a téli süket csönd után, lassan elevenedik.
Az elmúlás és az újjászületés szálai kibogozhatatlan színes gombolyaggá állnak össze.
Nincs semmi, ami itt fölösleges lenne. Mindennek ideje, rendeltetése van.
Dolga végeztével átadja helyét egy új életnek.
– Nézd – szólnak hozzám – ennek a hatalmas tölgynek a tuskója is erről tanúskodik.
– A kivágott fát elvitték, így közelebb lépünk hozzá. Hatvan, hetven centiméter átmérőjű, évgyűrűi jól láthatók.
Úgy százötven, százhatvanéves lehet.
Az évgyűrűk, hiteles tanúként mesélnek. Mesélnek a helyről ahol a fa élt, az évszakok változásairól,
a szárazságról, esőről, dermesztő hidegről és perzselő Napról.
Mindenről, ami a fa életében fontos volt.
– Tudod-e – kérdezik tőlem – hogy ennek a hatalmas fának, csupán egy vékony külső része az élő anyag?
Ez biztosítja az anyagcserét, a növekedést, hozza a lombot, virágot, termést.
A többi elhalt szövet. De ez a holt anyag a váz-szerkezet.
Ez a teherhordó.
Viseli önnön súlyát, a viharos szél nyomását, sokszor a tonnányi ónos eső terhét.
És ennek a holt anyagnak a védelmében, megtartó erejére támaszkodva növekszik.
Micsoda egymásra utaltság!
Lassan tovább lépünk.
Ami ma élet, növekedés, betöltve létét – talán életünk évgyűrűjeként – megtartó erő lehet.
És annyira lesz megtartó erő – az évgyűrűk tanúsága szerint – amennyire élet volt.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.17. @ 19:31 :: Horváth István
