Kép forrása: Urbán Gábor – Nagy László versillusztráció
Ki dönti el – a színpaláston
feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hótiszta vásznat, gyolcsára vágyat,
és ki kínál pőrén, keze ügyébe
lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra”,*
ha egyszer mind megfagyunk?
Ki mondja meg – ha meg lehet -,
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
ki dalol? Esténként ki lesz, ki átkarol
szelíden szendergő gyermeket?
Mondd, ki? – ha anyaként
te már soha nem teszed?
Talán a színes álmokon
minden vajúdó hajnalon
halál születik, ha felsír
egy kisgyerek?
Nem, nem, az nem lehet!
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból, haszontalan`
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is
életet!
(A halál talán csak állomás
létünkben, misztikus,
nagy változás, örök életünk
nyomában nyíló végtelen,
mindenség-adta
szerelem…)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Gősi Vali
