Folyvást izgat, ha nem m?vi beszéd:
mit ér az ember, ha magyar;
Ady nevét jól írja, Pet?fi,
József Attila nem zavar;
s maga is ráfeszül egy víztükörre,
melyen nyújtózni magyarul tud,
pedig az életmentés vizen is
nemzett?l független.
Sorsa annak van, ki mást nem tehet,
ki odahaza elsüllyed havonta,
s bérbe vett nyomorát a megalázás
minden percével toldja meg.
Aztán, ha olvas még, s ilyet,
büszkeségét képzelgések emelik meg:
a nemzettipológia; amolyan apológia:
magas kedvében sírva fakadás,
de kitartás, ha led?l az ég,
meg h?ség, és mégis, meg effélék;
de mit tegyek itt, valahol Angliában,
ahová megannyi ember szárnyal
megérkezni, levetni minden fölöslegeset:
a nyelvét, kultúrát, el?ítéletet;
belezúgni a megélhetés h?s-sós vizébe;
szabadnak lenni – és végképp idegennek;
hiszen már gyermeke sem érti, csak látja
– van benne mégis valami régi;
és bogaras az öreg, szárnya ha van – fából;
tempózik már akkor is, ha vizet nem is látott,
s mégis süllyed, ha a múltról ágál;
nem tetszik neki a f?szer,
a humor, az összekacsintás.
Pedig mindig erre készült, hogy utazzon,
kilábaljon a nép fia, meg hogy jobbá váljon,
de oly sok nevetséges sorskérdés gyötörte,
és az itt élned meg halnod vélése.
Daidalosznak hitte magát, nem úszni – röpülni;
és a fia röpült is valóban, apja meg a múltnak
vizén jobbára csak holtnak. Adónak.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.20. @ 10:39 :: Petz György