Pallosként napfénybe meredő
Borostyános pillanatpaloták –
A fény csilláma rajtuk rám világít,
Ahogy kinézek egy percablakon át.
Rég jeges csillagokat karcolt hegyük,
S az üres hangot istenének véltük,
De most az űrbe mered üvegszemük.
Nem látlak titeket: elvakít a fényük.
Messze vagyok. Távol minden hangtól,
S a borostyán lassan engem is benő.
Szemközt egy ablakból meg tán te nézel,
Százszor képzelt, elárult szerető.
Csend van és már semmi sem mozog,
Az óceán kinn opálossá dermedt.
Felszínén a tornyok tükröződnek –
A mély tófenékbe fakulnak a percek.
emlékszel a régi égboltunkra?
a holdra és az érző csillagokra?
emlékszel az álmodott okokra,
a félig elmondott mondatokra?
emlékszel arra a másik jövőre?
emlékszel a szádban olvadó szőlőre,
ami hűs volt, mint az éjjel?
emlékszel, ahogy ketten, reménnyel
kivántunk sorsot, ha egy csillag lehullt?
de aztán az összes bolygó lábunk előtt hevert,
és az ég puhán korallá csitult.
Meddig állnak még e magányos erődök?
Fénylenek: fenn megfagyott a nap,
S a toronyban karosszékben ülnek
Múltba roskadt lelkek hallgatag.
Te nézel szemközt ezer éve már.
A régi ruhádban vagy, és a ránc
Szoknyádon réges-rég ugyanúgy hull alá,
Arcodon ugyanaz a pír, ugyanaz a gyász,
Mint azon a régi utcán a várban.
az ég partján ültünk és hevertek
lábunk előtt a bolygók – kihűlt gurigák:
felületükbe vésve űrbe zihált imák.
a felhők a tó fölé csillámot kevertek.
felálltunk, s egy párat odébb rúgtunk
– néha asszony sikoltott, néha kisded sírt fel –
s mert üres lett, mi az égbe hajoltunk:
ránk borult a menny – hazugságból szőtt lepel.
álommá mosódott a világ alattunk,
a szél szoknyád tengerré fodrozta.
tudtuk: már csak mi ketten maradtunk,
s az űr a fagyot forró vággyá dúdolta.
a néma csendben felsikított a világ,
szemedbe néztem. átöleltelek.
a földből kinőttek lábunkig pallos-paloták,
könnyed lecsókoltam – s ezzel megöltelek.
Most itt vagyok, és betűz a nap.
Csillanó fénybuborékok szállnak felém.
Az utolsó város robajba meredve
Áll, s az üvegen arcod úszik elém.
Itt örökké nézel ugyanúgy rám…
A tornyok lassan mind a porba dőlnek,
És minden ablakban őrt áll a magány.
A fáradt alakok az ablakban
Meredten hullnak a forró homokba.
Hazugságok fénylenek régi lábnyomokban,
De még értelmet látunk félmondatokba.
Nézel rám. Vagy csak délibáb vagy,
És a többi vár kihalt, üres már rég?
Mindegy. Csak még egy kicsit maradj,
Míg ez a palota is némán porba dől, s még
Megcsillan a perc az élén: zár a guillotine.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:48 :: Kovács-Cohner Róbert
