A feltámadást követő hatalmas zűrzavarban,
mint veszett kutya, csak miattad vezeklek
– emlékszem –
Paroláztam én a részeg angyalokkal,
a pokolba vezető utamat keresve.
Már megint nagy volt a tömeg és
mindenki törtetett, amerre csak bírt,
dühöngve követtem meg minden ellenséget,
csak felőled mondjon már valami hírt.
Vártam a csendet és valami biztatást:
– Te barom, bizony Te csak lefele menj,
keressd őt a pokol bugyrában,
ott található meg, minden, ami szenny. –
Na, ekkor téptem ki angyal szárnyaid,
és mint kopasztott csirkét űztelek el,
a másnapos könnyek forgatagában,
a bocsánatkérés kit érdekel.
Most egy darabig nem kéne innom.
A másnap, az szörnyű, a józanodás,
amikor a tükör is gúnyosan elfordul tőlem,
rögtön tudom, hogy csak ő a hibás.
Mentséget keresek tettre és búra,
a sértett öntudatú, büszke szárnyalás
a tépett szárnyú angyalt keresve,
a magammal szembeni elszámolás.
Egy csokor virág gyógyírként hathat,
de a sebeket sajnos nem mulasztja el,
és nekem egy angyal sose dirigáljon,
ha nem bírja tovább, hát akasszon fel.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.12. @ 13:01 :: George Tumpeck
