A sikításra összerezzent a ház.
A Favágó felült az ágyán, megveregette a párnáját, átfordult a másik oldalára és békésen aludt tovább.
A gyerekek is felültek az ágyukon, megveregették a párnájukat, átfordultak a másik oldalukra és békésen aludtak tovább.
Amálka belátta: ez így nem mehet tovább!
Másnap, mikor mindenki a dolgát végezte, Amálka nekifogott a mézeskalács készítésnek. El?bb azonban, beszaladt a szobába, kivette a nagy párna alól a könyvet, és dühösen tépkedni kezdte bel?le a lapokat.
– El kell égetni! El kell égetni, nincs mese! – gy?zködte magát konokul, s közben nagy, kövér cseppekben megeredt a könnye. – Méghogy derbis táncot lejteni! Méghogy megszállottság! Ki hallott már ilyet? Mi értelme ennek? Csak öszezavar mindent ez az ostoba könyv!
T?zre vele!
Hiába! A t?z nem égette el, ami Amálkában fellobbant.
Nekiállt, hogy megolvassza a mézet, de csak hullott, hullott a könnye, mint a zápres?. Látta magát, mint kislánykorában, s?r?n lefátyolozva, derbis táncot járva, a haját összekócolta a szél, az arcáról felcsókolta könnyeit a Nap, a f?szálak jókedv?en illegették magukat a lába el?tt.
– A méz! A méz odaég! – riadt fel álmából Amálka, és lerántotta a lábast a t?zhelyr?l.
A forró lábas kiégette a sz?nyeget, a méz szénné égve pironkodott az edény alján, Amálka meg kiabálni kezdett, hogy a fene egye meg ezt a rohadt életet, és eldugta a gyalázatot a padláson, az öreg láda mélyire.
Estére hazatértek a gyerekek, és nem gy?ztek szaglászni: mi ez a förtelmes b?z, de nem szóltak semmit.
Kicsit kés?bb, hazatért a Favágó is – el?bb beállította a sarokba a baltáját, aztán megkérdezte:
– Mi ez a förtelmes b?z?
– Csak a méz… A méz odaégett – hajtotta le fejét szégyenkezve Amálka, és hangos zokogásban tört ki.
– No, jól van! – ölelte át a Favágó. – Ez még nem a világ vége.
Amálka abbahagyta a sírást. „Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra… Jaj, csak egy csipetnyi borzongást adj, Istenem! „
De hiába!
Bizony mondom néktek, az ilyen apró-csepr? kérésekkel, az égiek, nem érnek rá foglalkozni.
Másnap a dolgok megismétl?dtek. Újabb lábos követte az el?z?t.
A kerítés sehogy sem akart haladni, mert Amálka nem bírta kiverni a fejéb?l azt az ostobaságot, hogy szerelem nélkül nem lehet élni.
– De igenis, hogy lehet! – gy?zködte magát makacsul.
A nagymamájára gondolt.
– Lehet szerelem nélkül élni, nagyikám? – emelte a tekintetét Amálka az égre.
A nagyi nem szólt fentr?l semmit, csak megcsóválta a fejét, és a falvéd?re mutatott:
„Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen.”
Amálka most az édesanyjára gondolt.
– Mondd, lehet szerelem nélkül élni, jó anyám?
– Szerelem… – legyintett az anyja összetörten – Hogy jut eszedbe ilyen ostobaságra gondolni, meglett asszony létedre! A szerelem a fiataloknak való. Ott vannak a gyerekek, gondolj rájuk és t?rj! Én is t?rtem. Miattatok t?rtem.
Amálka nem szólt semmit, csak felvitte az újabb lábost a padlásra.
Ekkor valami szörny?séges dolog történt. Fel akarta hajtani a láda tetejét, de nem tudta.
– Megn?tt a láda! – csodálkozott el Amálka, és zavartan körbenézett a padláson.
Attól, amit látott, mindene reszketni kezdett: nem a láda n?tt meg, hanem Amálka zsugorodott össze.
– Hát a Favágó! Hát a gyerekek… Hogy lehet, hogy nem vette észre egyik sem, mi történt velem? – jajveszékelt magában.
„Olyat találj, akit ?rülten szeretsz, és aki ezt viszonozza!”
El kell mennem! – sóhajtott Amálka. – El kell mennem, akár megtalálom a szerelmet, akár nem. El kell mennem, még miel?tt elt?nök.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Pozsa Ágnes
