Pozsa Ágnes : Amálka (2)

Lehet szerelem nélkül élni?

A sikításra összerezzent a ház.
A Favágó felült az ágyán, megveregette a párnáját, átfordult a másik oldalára és békésen aludt tovább.
     A gyerekek is felültek az ágyukon, megveregették a párnájukat, átfordultak a másik oldalukra és békésen aludtak tovább.
     Amálka belátta: ez így nem mehet tovább!
     Másnap, mikor mindenki a dolgát végezte, Amálka nekifogott a mézeskalács készítésnek.  El?bb azonban, beszaladt a szobába, kivette a nagy párna alól a könyvet, és dühösen tépkedni kezdte bel?le a lapokat.
     – El kell égetni! El kell égetni, nincs mese! – gy?zködte magát konokul, s közben nagy, kövér cseppekben megeredt a könnye. – Méghogy derbis táncot lejteni! Méghogy megszállottság! Ki hallott már ilyet? Mi értelme ennek? Csak öszezavar mindent ez az ostoba könyv!
     T?zre vele!
     Hiába! A t?z nem égette el, ami Amálkában fellobbant.
Nekiállt, hogy megolvassza a mézet, de csak hullott, hullott a könnye, mint a zápres?. Látta magát, mint kislánykorában, s?r?n lefátyolozva, derbis táncot járva, a haját összekócolta a szél, az arcáról felcsókolta könnyeit a Nap, a f?szálak jókedv?en illegették magukat a lába el?tt.
     – A méz! A méz odaég! – riadt fel álmából Amálka, és lerántotta  a lábast a t?zhelyr?l.
     A forró lábas kiégette a sz?nyeget, a méz szénné égve pironkodott az edény alján, Amálka meg kiabálni kezdett, hogy a fene egye meg ezt a rohadt életet, és eldugta a gyalázatot a padláson, az öreg láda mélyire.
     Estére hazatértek a gyerekek, és nem gy?ztek szaglászni: mi ez a förtelmes b?z, de nem szóltak semmit.
     Kicsit kés?bb, hazatért a Favágó is – el?bb beállította a sarokba a baltáját, aztán megkérdezte:
     – Mi ez a förtelmes b?z?
     – Csak a méz… A méz odaégett – hajtotta le fejét szégyenkezve Amálka, és hangos zokogásban tört ki.
     – No, jól van! – ölelte át a Favágó. – Ez még nem a világ vége.
     Amálka abbahagyta a sírást. “Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra… Jaj, csak egy csipetnyi borzongást adj, Istenem! “
    
De hiába!
     Bizony mondom néktek, az ilyen apró-csepr? kérésekkel, az égiek, nem érnek rá foglalkozni.
     Másnap a dolgok megismétl?dtek. Újabb lábos követte az el?z?t.
     A kerítés sehogy sem akart haladni, mert Amálka nem bírta kiverni a fejéb?l azt az ostobaságot, hogy szerelem nélkül nem lehet élni.
     – De igenis, hogy lehet! – gy?zködte magát makacsul.
     A nagymamájára gondolt.
     – Lehet szerelem nélkül élni, nagyikám? – emelte a tekintetét Amálka az égre.
     A nagyi nem szólt fentr?l semmit, csak megcsóválta a fejét, és a falvéd?re mutatott:

“Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen.”

     Amálka most az édesanyjára gondolt.
     – Mondd, lehet szerelem nélkül élni, jó anyám?
     – Szerelem… – legyintett az anyja összetörten – Hogy jut eszedbe ilyen ostobaságra gondolni, meglett asszony létedre! A szerelem a fiataloknak való. Ott vannak a gyerekek, gondolj rájuk és t?rj! Én is t?rtem. Miattatok t?rtem.
     Amálka nem szólt semmit, csak felvitte az újabb lábost a padlásra.
     Ekkor valami szörny?séges dolog történt. Fel akarta hajtani a láda tetejét, de nem tudta.
     – Megn?tt a láda! – csodálkozott el Amálka, és zavartan körbenézett a padláson.
     Attól, amit látott, mindene reszketni kezdett: nem a láda n?tt meg, hanem Amálka zsugorodott össze.
     – Hát a Favágó! Hát a gyerekek… Hogy lehet, hogy nem vette észre egyik sem, mi történt velem? – jajveszékelt magában.

“Olyat találj, akit ?rülten szeretsz, és aki ezt viszonozza!”

El kell mennem! – sóhajtott Amálka. – El kell mennem, akár megtalálom a szerelmet, akár nem. El kell mennem, még miel?tt elt?nök.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pozsa Ágnes
Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar