Horváth János : A tökéletes nő

A tökéletes n?, ott ült velem szemben a metró, m?b?rrel bevont ülésén, keresztbetett lábakkal, és némán nézett maga elé.

 

 

A tökéletes n?, ott ült velem szemben a metró m?b?rrel bevont ülésén, keresztbetett lábakkal, és némán nézett maga elé.

Nem vettem észre, amikor felszállt, de a szokásos reggeli bóbiskolásból felpillantva, azonnal felfigyeltem rá, amikor a szemközti ülésre leült. A tekintetemet mágnesként vonzotta a gyönyör? látvány, nem tudtam a szemem levenni róla. Ez a tökéletes n? – gondoltam, és teljesen felélénkültem. A látvány kárpótolt mindenért, amit reggelente kell elszenvednem a tömegközlekedés egyik áldozataként. Még arról is megfeledkeztem, hogy figyeljek a hangszóró érdes, recseg? hangjára, amelyet már azért is érdemes volt figyelni, mert a korai órákban, ez az egyetlen hitelesnek min?sített forrása a tájékozódásomnak. Miközben a fülembe préselt kis dugaszokon keresztül a Santana temperamentumos, latin zenéje szól, néha-néha – mikor magamhoz térek az utazás megszokott kábulatából -, kihallgatok az említett dugaszok mögül, és figyelmemet a hangszóróra irányítom, az éppen aktuális megálló beazonosítása céljából. Ez többnyire sikerül. Most azonban, a lélegzetem is elállt, a látvány teljesen lekötött. Mit lekötött, leny?gözött.

A tökéletes n? öltözete, az én ízlésem szerint is, eléggé kihívó volt. Igen magas sarkú, fekete cip?jét enyhén lóbálva ült, kissé oldalra fordítva az égiek által tökéletesre formált fels?testét, olyan éppen, mint a teadélutánokon hosszú szipkával cigarra gyújtó, reklám-plakátokon pózoló, úri dáma. Kis aktatáskáját maga mellé ejtve, enyhén rátámaszkodott, és hosszú, sötétvörösre lakkozott körmeit bele-bele mélyesztette táskája lelógó b?rfogantyújába. Fenomenális! Sz?k, szintén fekete, hasított szoknyája a combja közepéig felhúzva, kiemelve a pompás és vékony lábszárak kecsességét, kívánatosan izmos combjának izgalmas karakterét. A kecses tartású, kissé felszegett fej, a csupasz vállak vonalának harmonikus folytatásaként felfelé ível?, hosszú nyakán pihent. Ébenfekete, sima haja hátul összefogva, bal vállán nyugodott. Egy-két huncut kis tincs a vékony és ívelt szemöldöke mellett, a homlokán, és a halántékán meg-meglibbent a sebesen száguldó szerelvény által keltett légáramlatban a kis, csupasz fülcimpákat folyamatosan csiklandozva. Hófehér blúzt viselt, alatta félkosaras melltartót. A fels? gombok ki voltak gombolva, egészen mélyen, pont annyira, hogy elég kihívó legyen. A két kis rugalmas halmocska, amely szilikon-mentesen feszített a kigombolt blúz alatt, beindította a fantáziámat.

Ha a következ? megállónál felállok, és odamegyek, és mondjuk, csak úgy véletlenül hozzáérek a lábához, majd s?r? elnézések közepette… Nem, ez így nem jó. Felállok, odamegyek, bemutatkozom, és átadom a telefonszámom? Mit veszítek? Nem utazik többé egy kocsiba velem? Nem, ez sem jó. Te jó ég, hogy jut eszembe ilyen ostobaság! Idétlen. Er?sen koncentrálok, milyen módszerrel a legcélravezet?bb az ismerkedés, már ha, na igen, ha szóba áll velem egyáltalán. Na, nem, legfeljebb álmomban. Ezt a n?t, nem nekem találták ki.

A tökéletes n? egészen váratlanul, egy gyors, és határozott mozdulattal lábat cserélt. Úgy értem, most a másik lábát tette keresztbe. Ett?l kissé felém fordult, és rám nézett. Gyönyör? hatalmas fekete szempár meredt rám. Némi érdekl?dést és csodálkozást véltem kivenni, ebb?l a koránt sem hétköznapi tekintetb?l. Nem vette le rólam a szemét, csak nézett rám hosszan, és kitartóan, egyenesen a szemembe.

Éreztem, ahogy a vér felfele áramlik a fejembe, és szinte a teljes vérkészletem, több mint kétharmada már beleprésel?dött. A maradék egyharmad, meg máshová. Az arcom kipirult, és lángra lobbant. Kezem kih?lt, és izzadni kezdett, a hátamon is lassan legördültek az els? izzadságcseppek. Fészkel?dni kezdtem. A gyomromból kiinduló apró rángások elérték a szám szélét, és vegetatív idegrendszerem megfelel? m?ködését, alsó ajkam görcsös összehúzódásai jelezték.

Már létem végs? stádiumába értem, a megsemmisülés határára, amikor a tökéletes n? lassan felemelkedett, és elindult, az id?közben lefékezett szerelvény nyitott ajtaja felé. Miközben elhaladt el?ttem, lepillantott rám, és enyhén elmosolyodott, és mint ahogy érkezett, váratlanul és csendben, kilépett az életemb?l.

 

(Budapest, 2007. november)

Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:11 :: Adminguru
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.