Bojtor Iván : Feltöltődés

Lába megcsúszott a jeges lépcsőn, de elkapta a korlátot, nem vágódott hanyatt. Feltornázta magát az ajtóig, táskája zsebéből előhalászta a kulcsot. Átfagyott ujjaival csak harmadikra talált bele a zárba. Nagyot sóhajtott, majd lenyomta a kilincset.

Néhány órája még messze járt. Akkor és ott, augusztus eleje volt és vasárnap. A bitumenszagot árasztó, elszáradt gazzal szegélyezett úttesten gyalogolt a déli hőségben. A buszra nem mert felszállni, nem volt nála olyan pénz, amilyet akkoriban használtak. Talán jegy nélkül is elvitték volna… Más világ volt. De nem akart kockáztatni.

Előtte az átforrósodott út felett rezgett a levegő. Kifelé tartott a városból egy gyártelepre, amely még a háború előtt bújt a fenyvesbe, mert félt a bombázástól. Beért az erdőbe, az árnyékot vető fák alá.

Igyekezett úgy viselkedni, hogy minél kevesebb embernek tűnjön fel, de ott a telepen mindenki ismert mindenkit, és mivel idegen volt, többen is megbámulták. Néhány férfi és nő még biccentett is feléje, köszönésképpen. Talán meg is szólították volna, de félt egy esetleges beszélgetéstől, ezért nem is köszönt vissza, csak intett feléjük és ment tovább.

A játszótéren, a vasvázas hinta mellett, lerogyott egy egyen pirosra festett padra. Alig múlt dél, a parkon még át-átúszott a vasárnapi rántott húsok illata. Valahonnan a közelből, egy nyitva hagyott vagy nyitva felejtett ablakon kihallatszott a Jó ebédhez szól a nóta.

Két tizenéves kölyök biciklizett arra. Eltekertek mellette, majd megfordultak és behajtottak a játszótérre. Feltűnően hangosan kiáltoztak egymásnak, mintha fel akarták volna hívni magukra a figyelmét. Kivett egy könyvet a szatyrából, és szórakozottan lapozgatta előre-hátra, mintha keresne benne egy oldalt, majd úgy tett mintha olvasna. A srácok nem merték megszólítani, kis idő múlva a bicikliket tolva elsomfordáltak.

Már négy óra is elmúlt mire a kislány megjelent. Egy babakocsit tolt maga előtt. Szőke haja két copfba fonva, majd a derekáig leért. Nagy kék szeme még a fák ágai közt beszűrődő fényen is átvilágított. A babakocsit oda állította a hinta mellé, ő maga pedig belehuppant a hintába.

Nézte a fel és leszálló hintázó lányt, akinek arca valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan kedvességet sugárzott.

Vagy tíz perce bámulta, mikor rádöbbent, hogy lejárt az ideje, és sürgősen el kell tűnnie onnan, még mielőtt valami végzetes zavart okozna. Feltápászkodott a padról, a vállára dobta a szatyrot és elindult a műút felé. Egyszer sem nézett vissza.

Az időcsavargó a konyhaasztalnál ült. A felesége másodszor vonult el tüntetően, dúlva-fúlva előtte. Nem tudta pontosan, hogy miért mérges. Végül is elég oka lehetett a szemrehányásra: a csöpögő csapok, a befejezetlen lépcső, a gazos kert, vagy a gyerekek újra és újra felharsanó vad sivalkodása. A nő, megunva az ideges járkálást, leült az asztalhoz, vele szemben, de hallgatott, várt. Talán arra, hogy ő szólaljon meg először. Néztek egymásra, a nő szigorú, ő elkeseredett ábrázattal. Egy perc is eltelt, mire összeakadt a tekintetük. Mintha valami apró kis rándulást látott volna megvillanni a nő szájának sarkában.

Elnevették magukat.

Akkor újra érezte a kedvességnek azt a furcsa sugárzását.

– Szép vagy, mint kislány korodban – gondolta, de nem merte kimondani, azon törte a fejét, hogyan is kezdhetne bele ebbe a történetbe.

Legutóbbi módosítás: 2022.07.03. @ 19:06 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 84 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”