Csillag Endre : A búzaszem, az alátét és a szike

– Én vagyok a legöregebb köztetek – szólt a búzaszem, és lehúzta arcmaszkját, hogy barátai jobban értsék mondandóját, és minthogy némi kételyt látott kétszemélyes hallgatósága szemében, hozzáfűzte:
– Jó, rendben, nektek is megvan a magatok történetisége. Azonban ősidők óta én vagyok az emberiség egyik fő tápláléka a gabonafélék közül. Kérdezlek benneteket, mekkora az én, illetve az engem megtermelő ember megbecsültsége, társadalmi presztízse?
Nyilván tudjátok, alacsonyabb és igen magas képzettségi fokon, akár technológiám akadémikusaként, emberek, éjt nappallá téve, kérges kezekkel, orcájuk verítékével, elméjük maximális kihasználásával termelnek, nemesítenek – uram bocsá’- gén manipulálnak, hogy mindenkinek kenyér jusson az asztalára.
Kérhetek-e én és az engem előállító ember stólát, jattot, borravalót, hálapénzt, mert mindenkor rendelkezésre kell állnom, hogy ne éhezzen, éhen ne haljon az emberiség?

Az alátét és a szike megszeppenve hallgatta a búzaszem szóáradatát, amit őkelme kérdésként zúdított rájuk. Először az alátét eszmélt, a szike pedig rosszat sejtett a zsigereiben, meghűlt benne a vér, és gondolkodóba esett.
– Nos, az az olajos kezű munkásnő, aki engem három műszakban, rozsdamentes szalagacélból, automata présgépen stancolással előállít, az a beállító lakatos, aki nélkül nem megy a masina, ha a medve rosszul jár le az anyagra, az a mérnök, aki kiszámította a szükséges présnyomást, aki tervezete a kivágó szerszámot, az a mérnök-informatikus, aki megírta az automata szoftverének algoritmusát, az a műszaki pedagógus, aki kiképezte a melóst, a mérnököt, az számot tarthat-e külön anyagi elismerésre, hálapénzre, „tisztességes” munkabére és erkölcsi megbecsülése mellett? Akkor még nem beszéltem arról, ott vagyok mindenféle technikában a világ minden iparágában, az otthonokban, a kórházakban, a klinikákon. Nélkülem leállna a modern életvitel! – fejezte be az alátét szónoklatát, és úgy kihúzta magát, hogy rögvest rugós alátét vált belőle.

A szike érezte, feladták „barátai” neki a leckét. Azonban nem azért végzett tizenkét szemesztert az egyetemen, letette a hippokratészi esküt, nem azért volt évekig rezidens, majd szakorvos, szerezett PHD fokozatott, esetleg jócskán fentebb mászott a tudomány további garádicsain, hogy most ne tudna a kifejezetten ellene fent éllel feltett kérdésekre frappánsan megválaszolni.

– Különös szakma, élethivatás a miénk. Azt értem, velem azonosítjátok az egész orvoslást, ami mostanra olyannyira szerteágazó lett, hogy jó néhány kollégám egész praxisa során – kivéve általános tanulmányait -, színemet sem látja. Legfeljebb zsineget vág el velem. A különféle sebészek, traumatológusok, anatómusok, kórboncnokok egyik frekventáltan használatos eszköze vagyok. Ez a helyzet a nőgyógyászaton is. Azok a kezek és személyek, akik engem használhatnak, velem beavatkozásokat végezhetnek, igencsak mély emberi, mondhatni, bizalmi és intim kapcsolatba kerülnek pácienseikkel. Ez elengedhetetlen előfeltétele a hatékony gyógyításnak. Különösen igaz a kölcsönös bizalom fontossága a pszichiátriákon és a nőgyógyászaton. De valamilyen szinten minden kollégám életeleme, hogy eredményesen gyógyíthasson. Az orvoslásnak, a lelkiismeretes hozzáértésen kívül, van azonban egy társadalmi vonatkozása. Az egészségügyi szolgáltatások – különféle okok miatt -, mindig szűk kapacitást képeznek. Mondhatni, állandó orvoshiány volt, van. Következmény: várólisták, halasztott műtétek, gondozások, gépies protokollok előfordulása. Orvosok erőn felüli megterhelése, túlhajszolása. Mindez igaz az orvosi személyzetre is, akik nélkül sincs eredményes orvoslás. Mind erre rátesznek alaposan különféle vészhelyzetek, természeti katasztrófák járványok stb. Lássuk most mindezt a betegek, a páciensek oldaláról! A beteg mindenképpen, de különböző mértékben kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, fél. Számára a biztonság – és itt a lelkikre gondolok -, nem a tűre, a fehér köpenyre, a szikére, az irtózásra, a fertőzési veszélyekre stb. -, egyet jelent azzal, hogy stresszes állapota minimálisra csökkenjen. Ezért mindenféle áldozatra, az anyagiakat is beleértve, képes. Igyekszik hát, biztonságot, némi „meghittséget”, együttérzést, szimpátiát vásárolni. Nem kikerülhető, hogy szakorvosaink – a társadalom, a hatalom, a politika minden igyekezete ellenére -, nincsenek még igazán jól megfizetve. De jó irányba haladunk. A hálapénz „intézménye” viszont évszázados beidegződés. Kétségtelen, a kollégák egy része a javadalmazásnak ezt a kissé megalázó, féllegális formáját előre betervezik büdzséjükbe, hogy életnívójukat tartani tudják, ami alapvetően fontos gyógyító, kutató, oktató tevékenységük minőségéhez.
Álljon itt egy példa: csaknem hatvan évvel ezelőtt – meséli egy páciens -, megkérdeztem orvos nagybátyámat, aki külföldi egyetemeken (Göttingen, Párizs) szerzett orvosi diplomát, adjak–e hálapénzt nejem első szülését levezető nőgyógyásznak. Válasz: Szégyellem, de azt kell mondanom, adjatok, fiam, mert félő, az asszonykát nem olyan figyelemmel, gondossággal látják majd el.

Változott az óta lényegeset a helyzet?

A búzaszem, az alátét kórusban mondja: – Lényegében nem. És a pék azért nem tarthatja kenyeréért járó áron túl a jattért a markát, mert terméke nem hiánycikk, legfeljebb száraz, de nem mérgező.

Konklúzió helyett: még vannak, és lesznek orvosok, akik etikájukkal összeférhetőnek tartják a szabad orvosválasztást hálapénz fejében. De már olyanok is, akik nem fogadnak ajándékot sem el, noha nem veti fel őket a pénz.

Befejezésül egy szakállas vicc:
Miért „gazdag” a szülészorvos, és miért „szegény” a szemész?
Mert a szemét senki sem kapartatja ki.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.01.17. @ 13:11 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Csillag Endre 161 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.