(1)
Ma is annyi szépet láttam, gondoltam
és éreztem, korábban rávágtam volna:
Nincs ilyen az életben!
Nem lehet, hogy minden napba ennyi
érték belefér – ennyi kincsről szó sem
volt még az életem elején.
(2)
Olyan virágok bújnak elő a kertben,
melyek ültetésére sem emlékeztem,
és olyan érzésem van valahányszor
az úton ballagok, egyedül járok bár,
magányos nem vagyok. Unatkozni
nem szoktam, szem lettem a láncon,
végső soron minden percben óvom
a medálom.
(3)
Az jutott eszembe hazafelé jövet,
minden imát újabb ima követ, s
ha én befejezem a saját imámat
– csak átadom a szavakat valaki
másnak. Ha pedig engem fakaszt
lelkem arra, valaki előttem hagyta
abba. Valahogy így telhetnek
napjaink, imahálót szőve Földre
– mindöröktől fogva mindörökre.
