Bojtor Iván : A TAROTTÓL TRÓJÁIG

1969-ben egy pármai könyvkiadó vezetője azt vette a fejébe, hogy megjelenteti a híres bergamói tarot-kártya képeit, Bonifacio Bembo kártya miniatúráit. Úgy gondolta, hogy valamiféle kísérőszöveg mindenképpen kell majd a képek mellé, és annak megírására felkérte Italo Calvinót. Arra persze ő sem számított, hogy a helyzet majd a visszájára fordul. Mivel Calvino, mégiscsak Calvino volt, nem egy egyszerű, szokásos ismertetőt írt, hanem valami egészen mást. A kiadó meghökkenve vette tudomásul, hogy a megjelentetni kívánt reneszánsz kártyaképek váltak Az egymást keresztező sorsok kastélya című furcsa, a posztmodern egyik ikonjának kikiáltott mű illusztrációivá.

A mozaikszerűen kirakott lapok soraiból a kastély titokzatos vendégei saját történeteiket olvassák ki. Mi, az olvasók, pedig előbb-utóbb rádöbbennünk, hogy ezek legtöbbjét már ismerjük. Az egyik a trójai háború zanzásított változata.

Calvino azt sugallja, hogy a fentről, lentről, jobbról, balról, vagy akár lóugrás szerint elhelyezkedő kártyákból a világirodalom minden történetének sémája kiolvasható.

Próbáltam elkerülni, hogy Borgest ebbe is belekeverjem, de nem sikerült. Szóval: már a nagy tekintélyű Jorge Luis Borges is megírta, hogy az irodalomban csak négy mű létezik. „Az első, a legrégebbi egy erős városról szól, amelyet bátor férfiak ostromolnak, illetve védelmeznek… Helénéről azt mondták, miatta vesztek el a seregek…” Ráadásul még a Sir Gawain és a Zöld Lovag ismeretlen költőjének sorát is idézi, a lerombolt és üszökig, hamuig leégett városról.

Calvino játékában úgymond a sors szeszélye alakította ki a történetet. De vajon miképpen végződött volna, ha a véletlen a Város lapja elé vagy után, egy másik, egy szerencsés kártyát helyez?

Vajon a görögök abban a történetben is elfoglalták volna Tróját?

És a valóságban tényleg elfoglalhatták? Vagy az csak egy legenda? A kérdést olvasva bizonyára sokan felhördülnek, és azonnal Homérosz Iliászára gondolnak, csakhogy abban a műben egy szó sincs arról, hogy az akháj seregek valóban bevették volna a várost. A költő csak az ostrom néhány napjának történetét meséli el. Az előzményeket és az utána következő eseményeket, az egyes görög városok hagyományaiból, és krétai Diktüsz állítólagos személyes beszámolójából ismerjük.

Lehet, hogy másképpen történt minden?

A rapszódoszok a görög városokat járva, igyekeztek azok lakóinak kedvére tenni, vagy a jutalom reményében hízelegni, és arról énekeltek, amit ők hallani akartak, és a győzteseknek kikiáltott helyi hősöket dicsőítették?

Gondoljunk csak a kuruc kor, a 48-as szabadságharc, vagy a két világháború számtalan ismert hőstettére, melyek azonban mit sem változtatnak azon a tényen, hogy a sok megnyert ütközet ellenére, ezeket a háborúkat rendre elvesztettük. Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint országuk lakosságának több mint harminc százaléka úgy tudja – természetesen a filmek hatására –, hogy a vietnámi háborút ők nyerték meg.

Már az ókorban is voltak történetírók, filozófusok, akik a görögök győzelméről szóló hagyományt kétkedve fogadták. A leghíresebb közülük a görög származású Dión Khrüszosztomosz, aki Trajánusz császár uralkodása idején élt Rómában.

Dión miután sokadszorra végig olvasta az Iliászt, olyan kérdésekre kereste a választ, hogy: „Homérosz miért nem beszéli el Helené elrablását? Miért nem ír a város pusztulásáról? Ha pedig csak a leghíresebb hősök halálát akarta megörökíteni, akkor miért maradt ki Akhilleuszé, Memnóné, Aiaszé, de még a háborút kirobbantó Pariszé is?”

Dión arra a következtetésre jutott, hogy Homérosz, aki tudta az igazságot, valamilyen oknál fogva mégis eltitkolta. Sem a háború kezdetét, sem a végét nem mondta el. Bár néhányszor tesz róluk említést, úgy tűnik nem volt hozzá elég bátorsága.

Tehát Homérosz az Iliászban elhallgatott ugyan dolgokat, de nem hazudott. És az Odüsszeiában?

Az Ithakában történteket és Pénelopé kérőinek halálát ő maga mondja el. A faló történetét, és a város pusztulását azonban a mesék közé rejti, és a hazudozónak tartott Odüsszeusznak, és a kiszolgáltatott, vak, koldus rapszódosznak, Démodokosznak a szájába adja.  Ezzel az ostoba küklopsz, az embereket disznóvá varázsoló Kirké, és a tengeri szörny Szkülla csodás története közé sorolja Trója elfoglalását.  Ezzel talán azt sugallta, hogy mindaz éppen olyan mese, mint a többi.

A hagyományoktól eltérő apró mozaikdarabokból Dión megalkotta saját Trója-történetét.

Szerinte Parisz nem rabolta el Helénát, hanem törvényesen feleségül vette. Ennek az alátámasztására elmondja, hogy amikor Helénát, még kislány korában Thészeusz Athén királya elrabolta, fivérei, Kasztór és Polüdeukész, amint a gaztettről tudomást szereztek, azonnal utánuk indultak, elfoglalták a várost, feldúlták egész Attikát, és hazavitték húgukat. Miért nem tették meg ezt akkor is, amikor Parisz elrabolta? Ezt többen azzal magyarázzák, hogy ők akkor már nem éltek. Ennek az állításnak éppen Homérosz mond ellent azokban a soraiban, melyekben Heléna a trójai várfalról lenézve, sorra felismeri a görög hősöket, és testvéreit keresi közöttük.

A törvényes házasságot megerősíteni látszik az a tény is, hogy Heléna apja Tündareosz sem indult lánya kiszabadítására, és a Trója elleni háborúban sem vett részt. Ezt néhány ókori szerző a király korával magyarázza, de voltak a görög seregben nálánál idősebb hősök is, mint Nesztór Pülosz királya, vagy Akhilleusz nevelője, Phoiniksz, Eleon uralkodója,

Ebből persze arra is következtethetünk, hogy a Parisz által elszállított arany, nem rablott kincs volt, hanem Heléna hozománya lehetett.

Menelaosznak, a megszégyenült, elutasított, bosszúszomjas kérőnek csak tíz év alatt sikerült akkora sereget összetoboroznia, mellyel megindulhatott Trója ellen. Akkor sem az ő hívó szavára gyűltek egybe a csapatok, hanem nagyhatalmú bátyjának Agamemnonnak követelésére. A görögök leghíresebb hősei nem akartak hadba vonulni. Amikor Agamemnon küldöttei Ithakába, Odüsszeuszhoz érkeztek, ő őrültnek tetette magát, felszántotta a mezőt és sót vetett bele. Palamédész a követek vezetője azonban Odüsszeusz gyermekét az ekefogat elé tette, mire az megállt. Ezzel elárulta, hogy csak tetteti az őrültséget, és kénytelen volt velük tartani. Akhilleusz elbújt Agamemnon küldöttei elől, női ruhát öltve a szküroszi király lányai között rejtőzött, ott találtak rá.

Dión érvül hozza fel azt a tényt is, hogy a görögök nem úgy tértek vissza hazájukba, mint egy győztes sereg, hanem mint a menekülők, kisebb-nagyobb csoportokban.

Azokat az uralkodókat, akik részt vettek a háborúban, rövidesen kiszorították a hatalomból, leváltották, száműzték, vagy mint Agamemnont, meggyilkolták. Dión szerint, Odüsszeusz szégyenében késlekedett a hazatéréssel tíz évig.

A görögök vereségére utal az is, hogy rögtön a háború után gyarmatosító expedíciók indultak Trójából. Aineiasz nagy hajóhada katonákkal és telepesekkel érkezett Itáliába, és rövidesen az egész félszigetet ők uralták. Helenosz meghódította a Thesszáliával szomszédos Épeiroszt, a mai Albánia és Görögország adriai partvidékét, és a molosszoszok királya lett. Anténór elfoglalta a venétek országát, az Adria menti legdúsabban termő földeket. Ezekkel a hadjáratokkal, gyakorlatilag bekerítették a görögök lakta területeket.

Mindezt egy lerombolt, üszökig, hamuig leégett város menekülő lakosai tették volna?

Visszatérve a Calvino sugallta gondolathoz, miszerint a trójai háború meséje csak egy sablon, és Borges azon kinyilatkoztatásához, hogy egy sokkal régebbi, ősibb történet görögösített változata, önkénytelenül eszünkbe villanhat a Rámájana cselekménye.

Az Iliászban és a Rámájanában is közös a nőrablás motívuma, és egy bevehetetlennek tartott város pusztulása. Lehet, hogy mindkettő ugyanazt a múlt ködébe veszett történetet rejti? Vajon abban az ősi történetben a kirakott tarot lapok melyik variációja bukkanna fel? Annak az ismeretlen nevű városnak a győzelmét, vagy pusztulását jósolná?

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”