Távol a falutól volt egy nagy erdő. A lakói a madarak elnémultak a más állatokkal együtt védelmet kerestek a hideg elől. Kihalt volt a vidék, mintha senki sem lakná. Pedig tavasszal és nyáron zengett az erdő a nagy ricsajtól, akkor itt minden más volt. Most legfeljebb vad szelek nyargalásznak a csupasz fák ágai között hirdetve, hogy ki az úr.
Közeledett a Karácsony, és egyik nap a faluból emberek jöttek, hogy fenyőfákat vágjanak ki, amelyeket majd feldíszítenek, s így várják a Kisjézus megszületését.
Egész nap csattogott a fejsze, dalolt a fűrész, és a fenyők egymás után hulltak a fagyos földre. A kivágott fákat kocsira rakták, és elindultak velük a falu felé.
Egy kicsi fenyőág leesett a kocsiról. Senki sem vette észre. A lovak nyerítve trappoltak húzva maguk után a fenyőfával megrakott kocsit.
– Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt! – kiabált kétségbeesve a kicsi fenyőág. – Én is látni akarom, milyen a Karácsony a faluban. Még sohasem láttam ilyet.
Hiába kiabált, ordítozott, senki nem hallotta meg a hangját. Hogyan is hallhatták volna meg, amikor emberi fül nem érti a fák nyelvét.
A lovas kocsi elrobogott, és a kicsi fenyőág egyedül maradt. Fázott, reszketett. Már a kora délután cudar, hideg idő volt. Csak sejteni lehetett, hogy éjjel még hidegebb lesz. Errefelé a telek nagyon kemények. Egy kicsi fenyőágnak nincs hová bújnia. Kint feküdt a jeges úton mindentől védtelen. A szelek kajánul táncoltak felette, ijesztgetve, majd vihogva tovarohantak.
A társait elvitték a faluba, a jó meleg szobába. Amikor eljön, az este ott díszelegnek, ágaikon sok – sok imbolygó gyertya fényében, s kellemes fenyőillatot árasztva magukból, betöltve az egész házat. Körbeveszik őket táncoló, éneklő gyerekhad, kiknek a szeméből a boldogság fénye csillog.
De mi fog várni rá itt az erdő szélén, lent a fagyos földúton? Még csak elképzelni sem tudta. Nem is olyan rég eddig mindig el tudott bújni egy vastagtörzsű fenyő mögé. Itt hová bújjon? Hol találjon védelmet a hideg ellen?
Szomorúság mardosta a szívét. Itt hagyták egyedül, megfeledkezve róla. Pedig mennyire vágyott a faluba.
A társai nem szóltak a kocsisnak.
– Hé, kocsis! Álljon meg, az egyik társunk a kicsi fenyőág lepottyant a kocsiról. Ne hagyjuk itt egyedül! Szegényke elpusztul ebben a hideg időben.
A kocsi csak ment egyre távolodva az erdőtől.
A kicsi fenyőág váratlanul meglátott egy nyulat, és kérlelni kezdte:
– Nyulacska, vigyél el engemet a faluba!
– Nem vihetlek, mert a faluban az embereknek puskájuk van, és lelőnek – válaszolta a nyúl, és elszaladt.
Hamarosan egy róka koma jött arra.
– Róka koma, vigyél el a faluba!
– Nem vihetlek, mert a falusi kutyák vadásznak rám.
A róka sem akart segíteni neki.
Egyre hidegebb lett. A szél egyre vadabbul tekergette a közeli fákat. A kicsi fenyőágnak nagyszerű ötlete támadt. Megszólította a szelet is:
– Kedves szél, vigyél el a faluba, hogy láthassam az ottani Karácsonyt!
A szél egy pillanatra megállt, majd határozott hangon mondta:
– Nem vihetlek, nem az én feladatom – fuvallatával újból végigborzolta az erdő fáit.
A szegény fenyőág ott maradt a fagyos erdő szélén, senki nem akarta elvinni a faluba.
Mindene összefagyott, és elveszítette még azt a kicsi reményét is, ami a lelke legmélyén lakozott, hogy valaha eljuthat a faluba.
Összetörve gubbasztott a hideg földön, s egyre sötétebb lett.
Egyszer csak halk, erőtlen lépteket hallott. Egy hajléktalan közeledett. Ki tudja, honnét jött és hová tart. A léptei elárulták, hogy nagyon fáradt. Alig bírta vonszolni a testét.
Egészen véletlenül pillantotta meg a fenyőágat a félhomályban.
Megállt, és kezébe vette. Akkor a kicsi fenyőág szeméből eleredt a könny, amely a hidegtől azonnal megfagyott. Olyan volt, mintha apró igazgyöngyök ragyogtak volna rajta.
– Ó, milyen gyönyörű ágacska! – kiáltott fel a hajléktalan férfi. – Elviszem a páromnak, aki aggodva vár engemet a híd alatt. Úgysem tudnék neki más ajándékot vinni. Olyan ez a fenyőág, mintha már fel lenne díszítve. Kell ennél szebb ajándék?
Nagyon hideg volt a folyóparton, a híd alatt, a mindenféle hulladékból összetákolt vackukban.
A faluban már mindenhol meggyújtották a gyertyákat a fenyőfákon.
A hajléktalan nő meglátván a fenyőágat a párja kezében, mindjárt a nyakába borult, és sírva mondta:
– Köszönöm, ezt a csodás karácsonyi ajándékot ezekkel a gyönyörű gyöngyökkel.
A kicsi fenyőág szíve egy nagyot dobbant, amikor meghallotta ezeket. Valahogy már nem kívánkozott a meleg házakba. Itt is megtalálta a békét és a melegséget. Megtanulta az igazi szeretet a szívekben lakozik, és engedni kell, hogy szétáradjon az ember egész testében.
Legutóbbi módosítás: 2019.12.19. @ 22:57 :: Apáti Kovács Béla
