Balogh Arthur : A merénylet

Mire gondoltam az utolsó percben vagy pillanatban? Fogalmam sincs, nem emlékszem rá. Egyedül ültem a kétszemélyes kis asztal mellett a kávéház zsúfolt teraszán. Körülöttem nők és férfiak, különböző korú emberek, és néhány fiatal gyerek. Kávét ittam, a többiek sört vagy valami szódát. A pincér fagylaltot hozott, művészi színes alkotást. Szép, fiatal nőt szolgált ki, tekintetünk már keresztezte egymást.
A férfi a járdán állt. Szokatlan megjelenése miatt figyeltem rá. Dús, fekete szakáll mögé rejtette arcát, és a harminc fokos kánikula ellenére nyakig gombolt esőkabátot hordott. Mi, többiek, ingujjban izzadtunk.
Szúrós, fekete tekintetét rám szegezte, és tátott szája sötét mélyén hangtalan üvöltést véltem hallani mintha mondani akarna valamit, és vakító villámot láttam…
Semmi. Teljes kikapcsolás. Rövidzárlat. Sötétség. Nem volt fehér alagút, amit időnként a haldoklók látnak. Halott voltam. Ott álltam a többiek között valahol, valami ismeretlenben, ami nem hasonlított arra, ahol egy pillanattal előbb voltam, de tudtam, hogy nem létezek, meghaltam és valahol egy másik dimenzióban vagyok.
Mindenki meghalt. A párizsi kávéház terasza eltűnt. A szép, fiatal nő is a fagyival. A gyerekek, a fiatalok, az idősek, férfiak és nők, a pincér és a szakállas, a jól begombolt esőkabátjával. Mert újra előttem volt nyitott szájjal, némán üvöltve. Engem nézett, majd a többieket, az idegen, ismeretlen környezetet, ahol a szürkeség keveredett a színekkel. Másvilágon voltunk.
Egy pillanatra lehunyta szemét és becsukta száját mielőtt kérdezett.
— Hol vannak a szüzek?
— Nincs itt szűz! Nem hiszem, hogy van közöttünk egy érintetlen nő. Miért?
— Azt ígérték, hogy 77 szűz vár rám az égben!
— Szegény bolond, elhitted ezt? Hozzá léptem, kigomboltam esőkabátját, és láttam a dinamit övet.
»S mert mártír akartál lenni és a Paradicsomban élni a szüzekkel, felrobbantottál minket?«
— Ezt ígérték! Ez van az írásban, Isten szavai!
Érthetetlen szavakat mormolt.
— És te elhitted e szörnyűségeket, s most itt vagyunk. Látod, nős voltam és kisfiam volt.
— De hol vagyunk?
— Fogalmam sincs. Valahol. Egy helyen, amit senki nem ismer és nem képzelt el. Egy névtelen hely. Nem a Paradicsom. Mindnyájan itt vagyunk. Együtt. Nézd ezeket az embereket. Férfiak és nők, fiatalok, idősek és gyermekek. Egészséges és beteg. De mindenki élt. Terveik, vágyaik, álmaik voltak. Ott, az öregúr talán az unokáira vagy egy új szerelemre gondolt. Ki tudja? Mindenkinek voltak tervei és reményei. Egy találkozás az új munkahelyen, egy férfival vagy növel. Utazni akartak, nyaralni, ismeretlen városokat látni, és te megsemmisítetted őket egy vérszomjas Moloch nevében, semmiért! És te, neked nem voltak más álmaid és vágyad, mint megdögleni a Paradicsom szüzeiért?
— Egy lány — volt az elhaló hangú válasz. — Szerettük egymást, de az Isten szolgái megmagyarázták, hogy az élet célja az isteni hatalmat szolgálni, és mellette lenni a túlvilágon.
— És a valóságban mellettünk, közöttünk vagy, azok között, akik veled mentek egy más világba.
— De hol? Hol vagyunk?
Körülnézett. Áldozatai arcát látta egy napvégi szürkeségben, amit szivárvány színesített egy rövid, tavaszi eső után. Minket nézett és látott, számára váratlan látvány voltunk.
Ha lehetne, agyonütném, itt, mindenki szeme láttára, minden tétovázás nélkül. Elmúlt életemre gondoltam, arra amit csináltam, és amit megvalósítani akartam az eljövendő húsz, harminc vagy negyven évben. És körülöttünk a többiek, az ö vágyaik és terveik is megszűntek egy gondolat, egy lélegzetvétel közepén.
— Miért? kiáltottam. Nem ismerlek, senki nem ismer. Nem vétkeztünk ellened vagy a családod ellen. Akkor miért?
— Mert hitetlenek vagytok — köpdöste a szavakat. — Nem imádjátok az igazi Istent!
— Te és a többiek valóban hiszitek, hogy szükségét érzi az Isten, hogy a hozzád vagy hozzánk hasonló pincebogarak imádják? Nem érzed és érted, hogy istenetek az emberek beteg agyában születtek, akik a fizikai és metafizikai hatalmat akarták megtartani a hozzád hasonló szegény elmebetegek fölött?
Magamon kívül voltam, tudva jól, hogy késő van már, életem eltűnt átlépve a Rubicont, a másik oldalon vagyok, amit az élők nem ismernek és teljesen felesleges idegeskedni.
Nem tudtam hol vagyunk, azt sem, hogy létezik-e még jövő? Csak őt láttam, a kétségbeesett reménytelenséget arcán és azt, hogy teste lassan átlátszóvá válik. Körülöttem a többiek is halványodva áttetszővé váltak, és láttam, hogy kezem és testem elveszíti a konzisztenciát. Az eltűnés útján voltunk. Hogy mivé változunk át? Nem tudom, fogalmam sincs… gondolataim is tétováznak, áttetszővé válnak, mint a testem…feloldódunk.

xxx

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Balogh Arthur 5 Írás
Párizsban élő író vagyok, több könyvem jelent meg. Sci-fi, fantasztikus novellákat írok.