Horváth János : Hátra arc

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak. Háttal esett rá az üveg dohányzó asztalra. Visszatért a kép, és most már az üveg hangját is hallotta, ahogy darabokra hullott. Az asztal fa kerete is kettétört a súlya alatt. A bal lapockája alatt egy tompa ütést érzett, majd egy éles tárgy végig hasította a hátát. A két kezét hátra tette, hogy tompítsa az esés erejét. Ösztönös mozdulat volt, nem számított arra, hogy üvegszilánkokba tenyerelhet. Aztán mozdulatlanná merevedett. A bal könyökén támaszkodott, jobb kezében az állólámpát szorongatta, elkapta, mielőtt a földre zuhanva összetörhetett volna. Egy darabig így maradt. Nem tudta, mi történik, ha megpróbál feltápászkodni, maga körül mindenütt, apró üvegszilánkokat látott. Nézte magát, a tehetetlen alsótestét, és kitört belőle a nevetés. Ekkor jött be a felesége. Meglátta a mozdulatlan testet a könyökére támaszkodva, a hátából egy tenyérnyi üvegdarab állt ki, és csorgott belőle a vér. Kihúzta az üveget a testből. Szerencsére, a vérzés nem erősödött. A sokk megállította.
– Ne mozdulj, tele vagy üveggel – mondta az asszony.
– Nem tudom mi történt, egyszer csak itt találtam magam.
– Biztosan alacsony a vérnyomásod. Gyere, add a kezed! Lassan, nagyon lassan próbálj felállni! Segítek.
Ez a jó házasság, ahol a házastársak segítenek egymáson. Ott is hagyhatta volna, vérezzen el, vagy ha megpróbál feltápászkodni, a többi üvegdarab okozzon súlyosabb sérülést. Az asszonynak nem volt gyakorlata elsősegélynyújtásban.
– Nagyon mély a seb? – kérdezte a férfi, és közben leült a kanapéra.
– Nem vészes. Fél centi lehet, de hosszú. Gyere, menjünk be az ügyeletre! – mondta az asszony.
– Nem. Nem akarok órákat ott ülni ellátatlanul. Van itthon kötszer, és valami fertőtlenítő?
– Persze, hozom.
– Fogd össze a sebet, ahogy tudod, és a környékét fertőtlenítsd! Szorító kötést fogunk rátenni. Hajtogass egy gézpárnát, szórd be sebhintőporral, és tedd a sebre. Szorosan tekerj körbe kötszerrel. Két nap múlva cseréljünk kötést, aztán, majd meglátjuk.
– Nem érzed rosszul magad?
– Nem. Érdekes, fájdalmat sem érzek. És mintha, újjá születtem volna. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett rám. Mintha valaminek vége lenne, és kaptam egy lehetőséget, hogy másképpen folytassam. Szerencsém volt, az asztal fémlába nem állt belém. Az oldalamat horzsolta.

Másnap szakított Évával. Tiszta fejjel, okosan érvelt. Nem volt semmi ellenállás, ez meglepte, de nem bánta.
– Tegnap a házunk előtt egy autó nekiment egy fának. A szélvédő összetört, az üvegszilánkok szanaszét repültek. Megrémültem, azt hittem te ülsz az autóban. Szerencséje volt a vezetőnek, hogy mellette hatolt be a fatörzs a fülkébe, éppen hogy súrolta – mondta Éva, és letette a telefont.

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.