dr Bige Szabolcs- : (krónikát írunk, emlékezünk)

    Ha krónika, akkor történések emlékezetének fűzére.

Vérzivataros száz év[1] emlékei törnek fel tudatom mélyéből! – kezdett mesélni kedvesem a múltról, amit a családi emlékezet ma is őriz. – Elsorolni is hosszas, mi minden történt ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a történészek. Én csak emlékeket gyűjtögetek. Mindennapi emlékeket, apró történeteket, mely velünk, a családdal, s a köröttünk élőkkel esett meg. Történeteket, melyeket felmenőimtől hallottam, vagy magam éltem meg.

Székelyföldön élő szüleim, nagyszülei és a többi közeli-, távoli rokonaim keményen megszenvedték szülőföldjük elcsatolását. Nagyapám végigharcolta a Világháborút, ott volt Isonzónál, a piavei csatákban. Megsebesült, kitüntették, és mikor hazajött, nem volt hazája! Elvették… A város minden sarkán a román trikolór lengedezett a szélben, a hivatalokban románul szóltak a belépőhöz, a sarki rendőr nem értette a magyar szót, ha valamiért hozzá fordultál…

A régi munkahelyén, a vasútállomáson forgalomirányitó volt a háború előtt. Amint számba vette a családját, s otthonát, jelentkezett az állomásfőnöknél, hogy venné fel a munkát. Alig akartak szóba állni vele, mondván, amíg nincs meg a nyelvvizsgája és nem esküdött fel a román királyra, addig pedig nincs mit keresnie a vasútnál!

Nehezen ment a román nyelv tanulása, hiszen az se volt, aki tanítsa. Goldstein, a fűszeres segítségével sikerült valamilyen alapszintű tudást szereznie. Zárás után, esténként a bolt hátsó szobájában, egy asztali lámpa gyenge fényénél tanulta naponta egy órán át a nyelvet. Tankönyv, vagy más ilyesmi nem volt, s ezért az újságból kerestek egyszerűbb mondatokat, amit nagyapa megtanult kívülről.

Háborús élményei, s hazaérkezése örökös témája volt az esti beszélgetéseknek egész életében. Unokái több-kevesebb érdeklődéssel hallgatták a szavait, de ha feltették a kérdést, hogy: „hogy is volt Doberdónál?” – belefogott a mesélésbe.

– Mit tudjátok ti, mi volt ott! Mit tudjátok, mi a géppuskatűz, vagy az aknatűz, mi a gránát sivítása! Úgy vijjog a gránát, mint a sas, és egyre erősebben, ahogy közeledik, s akkor, bumm! Becsapódik, s körülötte csak pusztulás.

Mesélt, mesélt, s a történetei nyomán megelevenedtek a fronton harcoló, de sokszor éhező, fagyoskodó katonák, fejük felett az állandó veszély, a bombák, gránátok, nem beszélve a gyilkos rohamokról. A lövészárkokban töltött nehéz időkről, a társakról, akik mellette küszködtek, s azokról akiket találat ért és ott haltak meg a szeme láttára, de nem segíthetett. Beszélt apró örömeikről, egymásrautaltságukról, a bajtársiasságról. Végül a rettenetes csalódásról, a döbbenetről, hogy mikor véget ért a háború, és bár ők, akik végig helytálltak, nem hátráltak, le kellett a fegyvert tenniük.

Megjegyzés: 1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül álltak.[2]

Azt mondják, a történelem ismételi önmagát. Nálunk, a családban mindenesetre ez így van. Ugye, nagyapa megjárta a hadak útját, s mikor hazatért odalett a hazája, szülőföldje. Ugyanígy járt a fia is, huszonöt évvel később! Végigharcolta hazája védelmében a II. Világháborút, fogságba esett, megszenvedte a hadifogság minden nyomorát – az éhséget, a hideget, a járványokat. S mikor hazajött, mit talált? Elveszett családja, elveszett hazája!

Kicsi gyermek voltam amikor hazajött, alig emlékszem rá, de szomorú szemei máig előttem vannak.

A száz év átdübörgött hazám felett, romba döntött hiteket, életeket és senki sem fogta meg a kezünket, egyedül hagytak bajunkban. A költő szavai jutnak szembe:

Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet…
Keresztútján a  művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet.”[3]

*

 

Jegyzet:

[1] 1920. június 4-én 16:32-kor írták alá a trianoni békediktátumot

[2] https://honvedelem.hu/hatter/olasz-front-ahol-harom-es-fel-even-keresztul-aratott-a-halal/

[3] Ramón Cue S.J. (1914- 2001) mexikói költő verse

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.