A jégkrém

– Készen van már? Még mindig nem! Siessen már, ne aludjon! – pattogott Rozi.- Ne sürgess te némber! Öreg vagyok én már, nem megyek el olyan gyorsan! – lihegett az öregember.
– Vén marha – gondolta magában Rozi. Miért kell ennek a lagymatag öregembernek nő? De végül is nem baj, hiszen sok pénze van. – Csak végezne már!
– No, kész vagyok, mehetünk! – szuszogta az aggastyán – és sietve felhúzta a nadrágját.- No, most már várjon egy pillanatot, hagy nyomjam el a cigimet. – felelte Rozi és szívott még egy utolsó slukkot a cigarettájából, aztán kinyitotta a kazán ajtaját és rádobta a hamu tetejére a csikket. – Most már mehetünk!

Kétszer is elfordította a zárban a kulcsot az öreg, nehogy nyitva maradjon lánya házának az ajtaja. Mielőtt kiléptek az utcára a férfi szétnézett nem látja-e meg valaki őket. Amikor már senkit nem látott az utcán közlekedni intett a nőnek, hogy ő is kijöhet. Egyikük a falu felső vége felé vette az irányt, a másik meg az ellenkező irányba.

Amikor az öreg hazaért a feleségéhez a reggelire készült sült krumpli már ki volt hűlve. A kis fonott szakajtóban bakossá dermedt a krumpli, a citromos tea is épphogy langyos volt.
– Sokáig voltál a boltban Öreg, hol maradtál el? Tán bementél a kocsmába is? – förmedt rá az asszony. – Ugyan miért mentem volna be, éppen akkor hozták meg a kenyeret, amikor odaértem és meg kellett várni, amíg kipakolják. Utána még beugrottam a postára is lottóért  – hazudta az asszonynak. – Akkor ezért voltál olyan sokáig. No, jól van, akkor együnk most már! – csillapodott le az asszony, aki alig várta már, hogy asztalhoz üljenek, mert igencsak megéhezett a hosszú várakozásban.

Több, mint ötven éve mindig együtt ettek. Nem szeretetből, hanem csak úgy megszokásból. Az öregember megkövetelte, hogy mindig terített asztal és meleg étel várja. Jó étvágya volt még mindig, hiába volt közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, az étvágya nem hagyta el. A szerelmet is nagy kanállal ette valamikor és azt gondolta manapság is elbír még a női nemmel. Ezért is tartott éveken át szeretőt magának. Hol a szomszédasszonyához járt, hol meg más faluban élő menyecskénél keresett boldogságot. Amikor nyaralni vitte az asszonyt, akkor is talált magának titokban fehércselédet a kicsapongásához. Ha a felesége szóvá tette és a szemére hányta, akkor még neki állt feljebb. Mert, hogy mer ő ilyesmit még kitalálni is. Tagadta, mint annyi mindent mást az életében. Tagadta azt is, hogy rendszeresen iszik. Ő bizony nem, még ha ráöntenék, akkor sem inna- mondogatta gyakran. Pedig az egész falu bizonyíthatta hányszor tántorgott haza részegen.

A vasárnapi ebéd különösen finomra sikeredett Joliéknál. A két kis kamasz fiú várta már, hogy vége legyen az ebédnek, mert az volt a szokás náluk, hogy ebéd után mindig kapnak valami finomságot desszertként. Az édesapjuk megkérdezte, hogy szeretne-e valaki jégkrémet enni? Egymást túlkiabálva jelentkeztek.
– Jolika, hozd ide a hűtőládából azokat a pálcikás jégkrémeket, amit a múlt héten vettünk! – szólt oda férje az asszonyának.
– Viszem máris – válaszolta Jolika. – De gyerekek, figyeljetek csak ide! Ki csente el a hűtőből a jégkrémet, mert nem találom?
– Ne butáskodj asszony, annak ott kell lennie! – zsémbeskedett a férj. –  Menj csak arrébb, majd megnézem én is mindjárt!

Már mindketten nyakig benne voltak a hűtőládában, de a jégkrémeknek mégsem akadtak a nyomára. A gyerekeket ezután kérdőre vonták:
– Valljátok be őszintén, ki ette meg a jégkrémeket? Ha megmondjátok, nem kaptok ki érte, de ha nem áruljátok el, akkor bizony lesz dolga a fakanálnak! – morgott a dühös apjuk.
– De hidd el Apu, nem ettük meg! – válaszoltak a gyerkőcök egymás szavába vágva.
Az eltűnt jégkrém estig nem került elő. Mindnyájan rosszkedvűen tértek nyugovóra aznap és a rejtélyes eltűnésen gondolkoztak.

Néhány nap múlva Jolikát meglátogatta a szomszédasszonya. Évek óta jóban voltak, együtt nőttek fel a gyermekeik, bizalmas dolgaikat megbeszélték egymással. Jolika elpanaszolta, hogy rejtélyes jégkrém eltűnés történt náluk. Találgatták hogyan történhetett mindez. Ekkor a szomszédasszonyának bevillant valami:
– Te Jolika, már régebben akartam mondani neked, nem tudom, hogy tudjátok-e, de az apád bejár hozzátok, amikor nem vagytok itthon. Már többször láttam őt és nem egyedül jár hozzátok.
– És ezt miért csak most mondod? És kivel jár be, hogy érted, hogy nem egyedül? Nem értem. – fagyott le az asszony.
– Hát tudod azzal a részeges, züllött asszonnyal, aki mindenkivel összefekszik pár száz forintért és némi ajándékért  – világosította fel Jolit a szomszédasszonya.
– Akkor most már tudom, hogy hová lett a jégkrém és hogy került cigarettacsikk a fahamura a kazánban – ocsúdott fel Joli.

A botrány, ami ezután következett, nem három napig tartott, mint egy csoda. A család és az egész falu is erről beszélt hetekig, hónapokig. Az öregember nem vallott színt, tagadta a történteket, váltig állította, hogy az bizony nem igaz és csak kitalált rágalom az egész. Senki sem hitt neki.

 

461látogató,1mai

Szerző Magdus Melinda 7 írás
Magdus Melindának hívnak. Nógrád megyében egy 600 lelkes kis faluban élek és dolgozom. Egy ismerős által találtam rá erre az online irodalmi folyóiratra. Amatőr költőnek vallom magam, kedvtelésből, magam és mások örömére írok és próbálgatom a szárnyaimat.

5 Komment

Hagyj üzenetet