Nagy Horváth Ilona : Dal a fiókból

Valóság.

Apró lárvák véletlenszerű

tekergése

a hetes mosatlan tányér alján.

Gyógyszer a nyelvemen,

ha nyomás alá kerülök,

 ne dobja szét koponyám

a gondolatok egyre gyorsuló kattogása.

Cetli, ami figyelmeztet,

hogy van kutyám.

Vállamban a fájdalom

 nyugtalan jambusai.

Ceruza, amivel tekintetet

rajzolok magamnak.

Előre billentett főm ívét nézem a tükörben,

eszembe jut anyám.

 

Elégették a fejedet.

 

Csikorgás, ahogy a kés a műanyag urnába,

s azon át anyagodba szalad.

Ez már te vagy.

Kirakhatatlan mozaikodban

turkálunk.

Csak egy kicsit azért

az utókornak.

Szóródsz.

Ledaráltak.

Lapáttal húztak össze.

Nem volt ott senki hallani,

a reccsenést.

Összetörték a fejedet.

Már hallak. Ezt írtam utánad

a papírhajóra.

Surrogsz. A táskámban.

Tudod, hogy a vízhez megyünk.

Már hallak.

 

Valóság.

Tábla a falon:

kelj fel.

És írj.

Cetli a táskában.

Emlékszel?

Elkezdtem, igen.

Nem kell semmilyen szer.

Ágy széléről ülve irányítom a világot.

Panelek vagytok homlokom mögött,

kedvem szerinti viselkedésminták.

Emlékekből kivágott jelenetek.

Még emlékszem a valóságra.

Kelj fel.

Énekelek.

Nincs itt senki hallani a

reccsenést, ahogy megindul

az ágyszéli hang.

’különös éjszaka volt’

Pedig minden éjszaka különös.

És én sose csókolóztam a Dunánál.

A Tiszánál se.

A nyékládházi tóról meg senki nem írt

dalt.

Te tudtad.

És évekig gyűlölted helyettem,

hogy én szerethessem.

Ledarálták a fejedet.

Hallak?

És minden nap is különös.

Surrog. Zizeg.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 301 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.