Még egy kis idő
és kétszer kilenc éve már,
hogy nem vagy itt. Az öreg macskánk
sem szaladgál az udvaron. Földet
táplálja a bőre, csak azt nem értem,
mért ragad a ruhámra még
egy-két itt felejtett macskaszőr,
ahogy az illatod nincstelensége is
körbe leng, én mégis magamon érzem.
Kifakult szőnyeg takar múltat
és az idő egyre jobban pörgeti
a virágágyásba kiszúrt, megkopott
szélforgót. Még te vetted…
*
Annyira festenem kellene,
a meszelő pókhálós a sarokban
és hetek óta arra vár,
hogy elővegyem. Unom a grafit
szürke falakat, rám omlik a
szürkesége és lehűt, mint egy korsó
víz. Virágokat, vagy világosat
akarok, ám ez olyan mellékes állapot,
mint a változás, amely ajánlott
lenne a számomra, de nem tudok
kifordulni önmagamból.
Talán nem is akarok, mert
csontig égett a hiányod és
nem forr be a seb.
*
De én nem akarok olyan lenni…,
mint akit kilenc napja nem láttam.
Macskaszőrös ruhája nyomot hagyott
minden széken és ágyon. Jó lenne, ha
megfürdene legalább …utoljára,
de nála ez mellékes volt. Utálta
a vizet helyette grafittal rajzolt éveket
és macskákat, néha szőnyeg alá
söpörte a megszáradt kenyér végeket.
Szélforgók nyikorogtak rozzant viskója előtt,
romlott fekete fogain belül bűz volt
és üresség. Egy korsóban bort tartott,
ecet szagú lőre betöltötte a sötét lyukat,
( amitől mindig felfordult a gyomrom. )
Pár héttel ezelőtt meszelő volt a kezében,
macskái ott szaladgáltak körülötte,
talán tiszta szobát akart itt hagyni
a sosem látott, de létező unokáknak…
már kilenc napja nem láttam.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Bakos Erika
