Pontos vagyok és egyszerű,
mint ördöglakat vagy a fű.
Volt-dolgaimból itt maradt
egy félig-végzett pillanat,
nem hagy nyugodni, egyre űz,
pedig már nem tudom mi volt.
Hízik az éj, zakója szűk,
lepattant gomb, röpül a Hold
és fáj belül mi nem lehet,
mert nem tudom mi nem lehet,
itt van mióta elmaradt,
egymást űzi két fél darab.
Igen és Nem már egyre megy
(kávéfoltok a fellegek).
Sötét van félek, nem lehet,
Anya, kiált a kisgyerek.
Hízik az éj, zakója szűk,
lepattant gomb, röpül a Hold.
Szavak vagyok és egyszerű,
mint ördöglakat és a fű,
mezőt terítek, verseket,
ha erre jársz veled megyek.
Tornyomban ül egy kisgyerek
percenként kongat hetvenet,
bámulja azt ki én vagyok,
kit elhagynak a nappalok.
Anya, kiált a kisgyerek,
de visszamászni nem lehet.
Rémülten kongat. Hetvenek
dúcolják alá létemet.
Mező vagyok, ha erre jársz,
toronyiránt még rám találsz.
