Horváth János : Pista bácsi

Pont egy éve, hogy a mama meghalt, itt hagyta őt egyedül.

 

 

 

Micsoda idill. Kis konyha, az asztalon kissé kopott viaszos vászon terítő. Tisztaság van, és rend. Minden a helyén. Enyhült az idő, a szobában hideg a kályha, de a konyhában a sparhelt melege szétárad, meleget adva a bent szorgoskodónak.

Pista bácsi a múlt télen maradt magára. Addig még megvoltak valahogy, jutott tüzelőre is, étel is került az asztalra, amikor kellett. Az asszony már nagyon beteg volt, legyengült, de minden nap meleget főzött. Az a tél különösen hideg volt, hó sem esett, és legalább húsz fok lehetett mínuszban. Orvost kellett hívni, de nem találták a faluban a doktort, valahol máshol volt rá szükség. Mire a mentők kiértek, Bözsi néni már elment.

Az öreg most egyedül él. Néha benéznek hozzá a szomszéd tanyáról, de ott is van öt gyerek, nem nagyon jut idő figyelni az öregre.

Az asztalon egy kancsóban bor. Az öreg gyertyát gyújt, és az ablakba teszi. Pont egy éve, hogy a mama meghalt, itt hagyta őt egyedül. Nem istenfélő ember, nem hisz a lelkek vándorlásában, de minden nap úgy érezte, az asszony vele van. Nem látta, inkább érezte őt. Beszélt hozzá. Negyvennyolc év, ennyit töltöttek együtt szeretetben, többnyire nélkülözésben. Tölt magának, egy hajtásra megissza az italt. Régóta őrizgette a palackot. Az aranylakodalomra tartogatta, de most már nincs szükség rá. Az asszony képét nézegeti. Feláll, odamegy a sparhelthez, és melegíti kicsit a kezét. Aztán kinyitja az ajtaját, és elkezdi pakolni a délután felaprított tűzifát. Nincs több. Ez a néhány hasáb volt az utolsó. A fa lángra kap, recsegve, pattogva ég. Leül, iszik még egy pohár bort. Étel nincs itthon, nem vacsorázik. Tegnap dél óta nem evett. Tűzifát vett, legalább meleg legyen. Aztán bemegy a szobába, ahová kezd beáramlani a meleg a konyhából. Lefekszik az ágyra. Kellemes érzés fogja el, teste elernyed, ellazul minden tagja. Bözsi hangját hallja. Hívja őt, ő pedig boldog. Talán, most először életében.

 

A szomszédok egy hét múlva találtak rá. Kihűlt testét vékony takaró fedte. Még a csizmáját sem vette le magáról… de az arcán egy halovány, elégedett mosoly.

 

Legutóbbi módosítás: 2018.01.17. @ 11:47 :: Horváth János
Szerző Horváth János 171 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.