Bojtor Iván : A JÉZUSMAJMOLÓ

Bagdad, 922-ben.

 

Ugyan, Zagorász! Hitetlen vagy. Mit értesz te ebből?

Figyelj rám! Összekeversz mindent. Ezt, amiről utoljára kérdeztelek, nem al-Halládzs mondta, hanem Shiblí, a tanítványa. Te így hallottad? Tudom, arról a napról sok ostobaságot beszélnek. De ne higgy nekik! Elmesélem úgy, ahogy történt.

Honnan tudom? Ott voltam. Ott, bizony! Ott, Bagdadban! Ott, a kereszt alatt! Mindent láttam, mindent hallottam. Még gyerek voltam, apám vitt el. Először távol álltunk az üvöltöző tömegben, de jött Shiblí, hosszan ránézett apámra, aki ettől talán elszégyellte magát, megfogta a kezem és előre húzott egészen a keresztig.

Akkor még mindenki össze-vissza kiabált, mint piacon az árusok. A törvénytudók nagyhangon a szúfikat szidták, a szúfik közül Dzsunajd tanítványai meg al-Halládzs tanítványait. A tömeg hol ezekhez, hol meg azokhoz csatlakozott. Egyszer csak hirtelen csend lett. Ijesztő csend. Hozták al-Halládzst. Sokáig tartott, míg átvergődtek a néma tömegen. Mikor odaértek, először nem is tudtam, melyikük lehet a híres al-Halládzs. Meglepődve bámultam. Már sokat hallottam róla, és magamban úgy képzeltem el, hogy olyan hősforma: fiatal, magas, izmos… És a hős helyett csak egy töpörödött, őszszakállú öregembert láttam. Ő lenézett a lába előtt heverő keresztre, majd mikor oldalra, az előkészített vaskos szögekre pillantott, felnevetett. Csak nevetett, nevetett. Még a könnye is kicsordult. Közben körbetekintett, szeme megakadt Shiblín — aki mellettünk állt —, és oda kiáltott neki:

— Abu Bakr! Itt van az imaszőnyeged?

Shiblí odalépett és eléje terítette a szőnyeget, ő meg rákuporodott, és hosszan imádkozott. Nem emlékszem minden szavára. Régen volt, az imádság meg hosszú, nagyon hosszú. Hogy is emlékezhetnék az egészre? Csak a végére. Valahogy így hangzott:

A Te szolgáidnak pedig, akik hitbuzgóságukban elveszejtenek, tettükért megbocsátasz végtelen irgalmadban. Mert nem tennék, ha nekik is felfedtem volna, amit tudok. Legyen meg a Te akaratod! Magasztallak érte, Uram!

A te Jézusod is azt mondta a kereszten, hogy „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek”. Nem ez áll a könyvetekben?

Zagorász! Láttam a gúnyos villanást a szemedben. Te is azt gondolod al-Halládzsról, amit az ulema, aki halálra ítélte? Hogy csak egy jézusmajmoló volt? Pedig csodákat is tett. Még ha a csodáról azt is tanította, hogy az istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első. És mégis…

Nem hiszed, Zagorász? Járt a vízen, mint Jézus. Akkor, mikor a foglyokat megszöktette a börtönből. Most miért nézel így? Elmeséljem? Egy csónakformát rajzolt a börtön padlójára, és beleült. Mondta a többieknek, hogy aki szabadulni akar, az üljön melléje. Persze sokan kinevették. De néhányan mégis beszálltak a rajzolt hajóba és vele együtt imádkoztak. Addig-addig, míg az hirtelen megelevenedett, és ők a tengeren találták magukat. Al-Halládzs kilépett a „menekülés hajójából” a vízre, és azon járt, a hajó meg követte, úszott mögötte egészen a partig. Az őrök őt másnap ott találták a börtönpadlóra rajzolt csónakban. De a rabok után hiába kutattak.

Ő tényleg azt hitte, hogy alászállt bele Isten szelleme, akitől Jézus, Mária fia született. Ezt a törvénytudók talán még megbocsátották volna neki, de azt, hogy kimondta, ő az „Igazság”, no, azt már nem. Az „Igazság” Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik. Így Istennel egyenrangúnak nevezte magát. Ez lett a végzete. Pedig Jézus is azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Ne mosolyogj!

Azt mondtam, hogy akkor, ott mindent láttam. Ez nem igaz.

Emlékszem, mikor elkezdődött apám megszorította a kezem, én meg elfordítottam a fejem, később a szememet is becsuktam, még a fülemet is befogtam volna, de… A többit te is tudod: megkorbácsolták, keresztre feszítették. Én mindebből nem láttam semmit, mert nem mertem odanézni. Azt viszont halottam, hogy Shiblí, még a kereszten lógó al-Halládzsot is arról faggatta, hogy mi az értelme az Istennel való egyesülésnek? Al-Halládzs még annyit kinyögött, hogy „Ha Istennek adod…”, de nem tudta befejezni csak hörgés jött ki a száján.

Persze azt sem láttam, amikor elmetszették a torkát… A többit meg, hogy a testét négyfelé vágták, négy máglyán elégették és a hamvait a Tigrisbe szórták, azt már én is csak később hallottam.

No, nem fecsegek tovább, mert al-Halládzs is azt mondta: „A fecsegés hitetlenségből fakad”. De azt még elmesélem, mikor is hallottam azt a bizonyos mondatot, amelyről legelőször kérdeztelek.

Hazafelé tartottunk, mikor Shiblí azt mormogta apámnak:

„Al-Halládzs és én ugyanazt az utat jártuk. Engem az én őrültségem megmentett, őt az ő értelme elpusztította”.

Akkor persze nem értettem. Hogy is érhettem volna? Most talán értem. Talán…

Később, sokkal később arra is rájöttem, mit mondott volna al-Halládzs a kereszten. A saját tanítását kezdte el, azt idézte. Azt, amit talán mindketten értünk:

„Ha Istennek adod a magad semmiségét, ő neked adja a mindenséget.”

 

Mert ezt te is érted, Zagorász. Ugye, hogy érted?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.05.18. @ 11:21 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 76 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”