Kozák Mari : Anyámnak

A kép forrása az internet

 

Láttam, ahogy az asztal fölé hajol,
és elmorzsolja könnyeit,
számolta a krumplis gombócokat,
a lányoknak néhányat félre tett,
majd halk imát suttogott,
és az egyik tányérból kettőt kivett.
Mozgott szája, hangja elveszett,
míg tétován félre nézett,
a leves gőze megcsapta arcát,
könnye újra eleredt…
– azt a fiút, súgta csak magának,
az Istenem miért nem mentette meg…

 

Néztem, ahogy botjára támaszkodva
bicereg a szoba és konyha közt,
majd leült – gondja a falnak ütközött.
Tenyerébe temette ráncok barázdálta arcát,
magában gyalázva Istenét,
míg felállt csak egyre dohogott,
az ördög vinné el aki lenyomorodott…
Átkozta lábát és suta két kezét,
hirtelen a földre rogyott,
– azt a fiút, zokogta hangosan,
cserébe adnám nyomorult magam.

 

Figyeltem, szólni nem tudtam,
milyen csöppnyi-gyenge az én anyám,
hány tavasz jön felé, meddig kopog
az ősz háza ajtaján, küszöbre sóhaj,
vagy mosoly kérezkedik,
jövőre a postás köszön-e neki,
vagy az az angyal magával viszi…
Csak néztem, ahogy az asztal fölé
görnyedve számolja a gombócokat,
lisztes kis kezében, mind oly kerek,
akár valaha azok a tágra nyílt szemek…
s fölé hajoltam, én a gyermek,
emeltem ajkamig kezét…

 

(…láttam könnyel kevert
lisztbe ájult nehéz életét,
s egész a semmiig hajoltam,
hogy hozzá felérjek én,
csókolva a lisztet kézfején.)

Legutóbbi módosítás: 2017.01.12. @ 20:26 :: Kozák Mari

Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.