Már több mint két éve nem vagy – de még mindig nem tudom elfogadni…
Gonosz volt a sors, hogy így megrángatott.
Nem adott örömre neked távlatot.
Rémképeket küldött napjaidba – ó…
végül már azt hittem: ez nem kibírható.
Nem ezt érdemelted! Nem volna szabad!
S mikor tudtad már, csak pár órád maradt
szeretetet súgtál, bár nem hallható.
Szívből szívbe átvezetve áramlott a szó.
Fájdalmad elillant, nem szenvedsz tovább.
Édes jó anyácska, szép jóéjszakát!
Víz ölel örökre, ringat a folyó…
Most úgy érzem, karjaidban lenni volna jó
kisgyerekként, újra mesék szárnyain.
Álmok közé süppeszteni fájó napjaim.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.15. @ 09:20 :: Havas Éva
