Nagy Domokos Imre dr. : BÚCSÚZIK A NYÁR

55 éves emlék. Most vajon mi van ott?…

— diákkori emlék a Bükkből —

 

 

Búcsúzik a nyár. Még elmotoszkál az erdőben, délutánonként még megül a domboldalakon, de már búcsúzik. Számba veszi holmiját, mi van, mit használt el.

Az esőt, úgy, ahogy van, átadja az ősznek. Erre a pár napra már kis sem érdemes bontani a csomagot. A meleget elviszi magával délre, ámbár becsülettel felhasználta.

Így nézegeti, rendezgeti a maradékot. Ez elfogyott, ezt viszem, ezt átveszi az ősz. Egy kis színt ad még a gyümölcsnek, egy kis tüzet a szőlőnek, hogy új mámorok érjenek benne.

Mi marad még? Egy kis festék az edény alján, amellyel egykor pirosra festette a pipacsot meg; a szamócát, sárgára a gyermekláncfű virágát, meg a búzatáblát. Hát·ezzel mit tegyen? Elvinni nem érdemes, az ősznek nem kell, kiönteni kár. Virág nincs, csak az ősz előhírnöke, nyár végi szeretők cinkosa, a párosával előbújó őszi kikerics.

Fogja hát magát, és délutánonként felkenegeti a fák bokrok leveleire. De ez csak pótlás. Tudja ő is, tudják a levelek is, és a szél első érintésére lekeringélnek a földre, hogy megpihenjenek.

Búcsúzik a nyár. Még elsétálgat a délutáni erdőkben, de előbb-utóbb felül egy felhőre és elmegy.

 

*

 

Fenn ballagok a gerincen, a régi szekérúton, és dühöngök. Hogyne mérgelődnék, amikor elszakadt a zoknim. Biztosan beleakadt valamibe. Ez pedig érzékenyen érint, mert újabban egyenjogúsítva vagyok a zoknistoppolás területén. Ez ugyan önmagában véve nem szégyen, de jobb szórakozást is el tudok képzelni.

Mikor szakadhatott el? Most, amikor felmásztam a gerincre, hogy az épülő mészkemence zajos környékét kikerüljem? Vagy még a szálas szélén, ahol a héjákat fényképeztem? Valószínűleg most… Ámbár az erdőszél… Égre tekert nyakkal, arcom elé emelt fényképezőgéppel valósággal kállai kettőst jártam a bokrok között, hogy a keresőbe kapjam valamelyiket. Amikor aztán végre elsütöttem a gépet, éreztem, hogy nincs jó helyen, de már késő volt.

Bosszant ez is. Zörög a haraszt a lábam alatt? Zörögjön. Kopog a léptem a köveken? Kopogjon. Azaz…

…azaz milyen hangulatos kis fenyves. Zöld a teteje, kék árnyékban lapul az alja, a beszűrődő fényben muslicák járják táncukat. Á, itt úgy sincs semmi. Sem őz, sem szarvas. Belátni messze a törzsek közé. Itt manók lapulnak a fenyők mögött, akik elvarázsolják a gyanútlan látogatót. Főleg, ha kettesben vannak… És megindulnak bennem újra a verssorok:

 

Mert igézet lapul minden kis levélen,

mert varázslat bujkál minden fa mögött,

épp ezért ne csodáld…

 

— Rob-rob-rob reccs-reccs-rob… Mi ez?!

Egy őz. Tőlem húsz lépésre ugrott föl, és mire átverekszem magam a fenyők spanyollovasain ritkásabb helyre, már a zaja sem hallatszik. Az anyád!

Ballagok tovább. Megnézek egy karvastagságú fenyőfácskát. Hatalmas seb a törzsén, a gyanta; szinte még friss. Szarvas vagy vaddisznó? Szarvashoz alacsony, disznóhoz magas, baltának nem balta, mert horzsolt és szakított. Szekér erre nem jár. Hát akár szarvas, akár disznó, jó nagy darab.

Valahol — nem messze — egy szajkó kiáltoz. Vélem, rám. Hogy mit, nem tudom, de nem hiszem, hogy szépet. Ha már magamnál tartunk. közölhetem az előbbi epizód eredményeit: véresre karmolva amúgy is plezúros karom, és egy újabb szakadás a zoknin.

Az út kikanyarodik a fenyők közül. Balra sűrű drótkerítés védi az újulatot, jobbra tisztás. A talaja összetúrva. Mégis disznó lehetett, aki a fenyővel „barátkozott”. A tisztás szélére magasles kívánkozik. De nincs, és én másfelé megyek.

Most merre? Jobbra, tovább a gerincen. Levegyem a lencséről a fedőt? A völgyből beszélgetést hallok. Á, minek…

Hát most már tényleg nem kell. Reccs, reccs, és megint vágtat elfele egy őz. Ránézek a fenyőre, és nem megyek utána.

Viszont leveszem a lencséről a fedőt, és úgy megyek tovább. Eső után… Két kanyar után egy szerelmespárral találkozom. Ránéznek a fényképezőgépre, és csúnyán néznek rám. Én az elugrott őzre gondolok, és még csúnyábban nézek vissza. Így aztán kölcsönösen meg vagyunk elégedve egymással.

Viszont mennyire ismerős itt ez a fenyves. Mikor is jártam erre? Aztán elkezdek gorombáskodni magammal:

— Te ökör! Ezzel a tűnődéssel azért illetékesnek ne nagyon dicsekedj el. Csak éppen a túlsó felén vagy… és még te dühöngtél a szerelmespár miatt…

Aztán kiérek a műútra.

 

*

Esténként hideg ködöt szülnek a völgyek, és a ködben kocsizörgés hallatszik. A zörgés szétszáll az erdők fölött, és elfekszik a völgyek mélyén.

Az úton egy bricska kanyarog. Két pej ló húzza, s az ülésen ott ül mosolygós szemével, nótás kedvével, kalapján hullott vadmadártollal a szarvasbőgések örök hallgatója, az öreg Szeptember.

 

55 éves emlék. Most vajon mi van ott?…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.08.31. @ 11:26 :: Nagy Domokos Imre dr.
Szerző Nagy Domokos Imre dr. 19 Írás
1940. január 18-án születtem Budapesten. Sokadik nemzedék vagyok, amelyik publikál, legismertebb az őseim közül nagyanyám, Kosáryné Réz Lola. Érdemben 1970-től jelennek meg írásaim. Elsősorban erdészet-vadászattörténeti szakíróként vagyok ismert, de az utóbbi évtizedekben a szépirodalmat is szorgosabban művelem. Özvegy vagyok, kétunokás nagypapa.