P. Tóth Irén : Zivatar

 

 

 

Egy durranás, villanás az égen,

olyan közel, hogy kezemmel elérem.

Körös-körül feszült félelem csorog

míg csattognak a tüzes ostorok.

 

Vihar vezényel, csavarja a fákat,

karmestere a környező világnak.

Hajlítgatja, csavargatja őket,

derékba töri az ellenszegülőket.

 

Fekete felhők zokogva mossák

vágtázó villámok lángoló rongyát,

rettegő emberek ablakból lesik

udvarukon a víz hogy emelkedik.

 

Nem háborognak, csak mélyen, legbelül,

marad a tető, vagy mindjárt elrepül?

Nem kutatják, ki itt a hibás,

ajkukon elhal a káromkodás.

 

Folyó hömpölyög, növekszik az ár,

mindent visz, mit útjában talál.

Kint senki nincs, csak felborult kukák,

halálfélelemtől vonyító kutyák.

 

Így telt a nappal, így az éjszaka,

aztán a vihar elindult haza.

Kisírt szemekkel ébredt a reggel,

és sok riadt, elcsigázott ember,

keserűen nézi a szörnyű pusztítást.

De az életnek menni kell tovább.

 

Most nyugodt, békésen figyel az ég,

de ki tudja, később mi jöhet még…

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.